Nyáry Krisztián: Merész magyarok

Irodalmi nagyjaink szerelmi történetei és igazi hősök után Nyári Krisztián ezúttal merész magyarokról ír. A 30 személy között akadnak ismert személyiségek, de sok olyan megrendítő élettörténettel rendelkező emberek is, akiknek tettei nem nagyon kaptak nyilvánosságot eddig.
Több világháborús és 56-os, forradalmi hősről is ír Nyáry, akiknek többsége embertelen időkben épp emberségével tűnt ki. Engem most mégis inkább az ismeretlen hősök helyett a jól ismertek eddig – számomra – homályban maradt történetei érintettek meg jobban.

Hajós Alfrédé, aki nem csak Magyarország első újkori olimpiai aranyérmét szerezte meg, hanem később építészként is maradandót alkotott, Takács Károlyé, a félkezű sportlövő olimpiai bajnoké, aki elképesztő akaraterőről és kitartásról tett tanúbizonyságot. Budapest két fontos felvirágoztatójának történetét is nagy érdeklődéssel olvastam: Podmaniczky Frigyes egy alkalommal szétnézett az egykor gyorsan fejlődő fővárosban, ami lehangoló látványt nyújtott – így élete fő céljául Budapest felvirágoztatását tűzte ki és tartotta is magát ehhez. A fővárosi közmunkatanács vezetőjeként 3 évtized alatt megépített Európa egyik legszebb fővárosát. Még nála is sokkal kevésbé ismert Gudbrand Gregersen, a norvég-magyar építőmester, aki nélkül ma máshogy nézne ki Budapest, az Országház, a Keleti- és Nyugati pályaudvar, a Mátyás-templom, a 19. században az ország legnagyobb vállalkozója lett, magyar nemesként és a legnagyobb budapesti adófizetőként halt meg.
Elképesztett három magyar „márkához” kapcsolódó élettörténet, Richter Gedeoné, aki a magyar gyógyszeripar megteremtője, a világszerte legismertebb magyar vállalat megalapítója, vállalkozó és tudós, gyára sorra kapta a nemzetközi elismeréseket, működése nélkülözhetetlen volt a magyar gazdaságnak, de a tulajdonos zsidó származása egyre inkább hátrányt jelentett, végül nem messze lakásától lőtték a Dunába. Belga leányvállalata önállósította magát, abból nőtt ki a Janssen, ami ma a világ egyik legnagyobb gyógyszergyára.
Fadlallah el Hedad Mihály – a bábolnai gyerekek Fagylaltka bácsija – Szíriából származott, 14 évesen került Magyarországra egy véletlen folytán és életét a bábolnai arab ménes tökéletesítésére szentelte, megtanult magyarul és a bábolnai méneskari tábornok lett, ő tette nemzetközileg ismerté, az akkori világ legjobbjává a bábolnai ménest.
Nem kevésbé érdekes Fischer Mór Herendijének története vagy Löw Lipóté, a hazafias főrabbié valamint a feltalálóké, Csonka Jánosé és Irinyi Jánosé, akik fontos találmányaikat „kótyavetyélték” el, bár nevükre még mindig emlékszünk, de a hírnév és az elismertség inkább csak haláluk után jött.
Persze női sorsokról is olvashatunk, például Steinschneider Lillyről, az első magyar pilóta kisasszonyról, vagy az erős nővérekről, Zichy Antóniáról és Karolináról, az erős nőkről, egy legendás történelmi alak mögött. Sosem hallottam még Bédy-Schwimmer Rózsáról, akinek kezdeményezése volt a legnagyobb szabású akció az I. világháború befejezésére – békehajó, utasainak kellett volna békekötésre bírni a szemben álló feleket – a női egyenjogúságért harcolt, csakúgy, mint előtte Teleki Blanka, a magyar nőképzés megteremtője, a szabadságharc legfontosabb női szereplője.

Persze nem újdonság, de nagyon feltűnő, h ezek a merész magyarok származásukat tekintve a legkevésbé magyarok sokszor, érzelmeik szempontjából viszont annál inkább. Magyarként éltek és cselekedtek, ezzel teljesen jogosan kaptak helyet a 30 merész magyar között.
Szerintem ez a könyv abszolút beleillik az eddig megjelent Nyáry írások sorába, minden szempontból, akinek azok tetszettek, ez sem fog csalódást okozni. Nekem ez volt a második könyvem a szerzőtől, még mindig nem tudom, hányadán állunk egymással, bár a történetei érdekesek, sokat adnak, mégsem tartoznak a kedvenceim közé, magam sem értem, hogy van ez.

Boldog karácsonyt!

Békés, boldog karácsonyt kívánok minden erre látogatónak és olvasónak!

Van a csoda... Karácsony csodája. Amire várunk. És ami teljesedik. De ez a csoda nem a színes szalagokkal átkötött dobozokban rejlik. Nem a feldíszített zöld fenyő alatt találod. Ezt a csodát másutt kell keresni, másutt lehet megtalálni. Ez a csoda a kedves szavakban, őszinte, szívből jövő kívánságokban, szerető érzésben érkezik. És kell ennél nagyobb ajándék? A következő háromszázhatvanöt napban ezek kísérnek, ezek adnak erőt. Nem a csomagokban lapuló tárgyak, hanem csakis ezek. Csak ezek... Ez a karácsony csodája.

/Csitáry-Hock Tamás/

Amy Silver: All I want for Christmas

Ez volt az utolsó könyv a 2015-ös nagy olvasási kihívásomból (egy könyv, ami karácsonykor játszódik) és számomra ez lett „a” karácsonyi könyv! Évek óta mindig próbálkozok magamat karácsonyi témájú olvasmányokkal hangulatba hozni az ünnep előtt, de ez eddig csak hellyel-közzel sikerült, a legtöbb könyv, amit a témában olvastam, vagy valamilyen csodára bazíroz, vagy annyira bugyuta és egyszerű, h csak na, most viszont nagyon meg voltam elégedve.

A regény 3 nő összefonódó története. Bea a Honey Pot Café tulajdosa, a férje olasz, ő is imádja az olasz konyhát és kávézójában is itáliai finomságokat kínál. Van egy 1 éves fia, Luca, akivel egy borzasztó nehéz és tragikus időszakon vannak túl. A karácsony előtti időszak tele van számára fájó emlékekkel, de végre kilábal a gödörből és igyekszik a munkába és a fiába temetkezni. Mindenki mondja neki, h 2 év után végre megérdemli a boldogságot, de ő mást vett a fejébe, ám ezúttal a karácsony már újra egy boldog és elégedett Beára talál.
Chloé sikeres ügyvéd, a munkája révén ismerkedik meg és keveredik viszonyba Michaellel, akinek viszont családja van. Persze a szokásos szöveg: a házassága rossz, csak a gyerekek miatt vannak együtt, el fognak válni. A nő viszont lassan rádöbben, h ez nem lesz így és nem is akarja, h így legyen. Keresi magát, az útját, elgondolkodik, miért nincsenek barátai, miért olyan a viszonya a családjával, amilyen stb. Persze rögtön feltűnik 2 férfi is a színen, aki szívesen csapná neki a szelet.
Olivia, a három nő közül az, akinek boldognak kellene lennie: tehetős családból származik, 3 éve van együtt Kierannal, akit nagyon szeret és aki megkéri a kezét. Karácsony előtt érkezik hozzájuk a férfi családja, templomi esküvőről, gyors egymásutánban születő 3 gyerekről beszélnek, míg a barátnői keveselik Olivia eddigi életében a férfiakat. Mindez szöget üt Liv fejébe, elbizonytalanodik pro és conra listát ír a házassággal kapcsolatban, kalanodokon töri a fejét.
A regény elején egy véletlen folyamán ismerkedik meg a 3 nő és a rövid idő alatt barátnők lesznek, mindhármuknak szüksége van barátokra. December 14-től indul a sztori és 25-án fejeződik be, minden fejezetet más aspektusból olvashatunk, vagyis Bea, Chloé és Olivia szempontjából.
Nagyon tetszett, mert a stílusában könnyed és humoros, a szereplők nagyon jól ki vannak találva, igazi személyiségek, nagyon emberiek, tele gondokkal, hibákkal. Mindhárom főszereplőnő sorsa érdekes, mindegyiknek más a problémája és mindegyik happy enddel zárul, de ez a „jófajta happy end”, nem a cukormázas, rózsaszín, hanem egy annál sokkal hihetőbb. Imádom az olyan könyveket, mint amilyen ez is, amiknek hangulata van, ez tényleg egy karácsonyi ráhangolódós olvasmány.
A szerzőnek, ha jól láttam, eddig még egy könyve sem jelent meg magyarul, kár érte.

Ashley Bloom: Merry Christmas, Holly Wood

A menő stílusikon és divatújságíró, Holly Wood, karácsonyra igyekszik haza a szüleihez, akiket már 3 éve nem látott, amióta elindult szerencsét próbálni New Yorkba. Karriert csinált, ismertségre tett szert, de nincsenek barátai, az elmúlt években csak kalandjai voltak és a családjával is nagyon meglazult a kapcsolata. Mikor talpig márkás és méregdrága göncökben megérkezik a reptérre, autót bérel, h a szüleihez menjen, de a nagy hóesésben elakad és egy Loveland nevű kis helyen köt ki.

Az első házban, ahova bekopog laknak Bakerék, akik szeretettel fogadják, náluk marad. A házaspárnak van egy fia, Logan, aki bútorokat készít, veszetten jóképű és nagyon nem érdekli a nagyvilági, elkényeztetett Holly. A nő viszont rövid idő alatt elkezdi értékelni az otthon melegét, az egyszerű és számára már-már elfeledett dolgokat. Gyorsan megismeri és becsülni kedzi Logan életét és a férfit, akiről persze kiderül, h nem csak egy kis noname asztalos, hanem menő bútorokat készít sztároknak is, így jól keres és Holly csilli-villi életébe is jobban beleillik;). Mert persze erre fut ki a sztori, nem túl meglepő módon, elvégre az ember lánya nem véletlenül köt ki Lovelandben;). 2 nap elég Bakeréknél, h teljesen felforgassa Holly életét és átértékeljen sok mindent.
Bár nyilván egy kis bugyuta chick-lit, de nagyon találó, ahogy az egyik szereplő elmélázik azon, h manapság az emberek többsége már nem tudja értékelni az otthon melegét. Mindenki el akar menni, minél messzebbre, h ott keresse a boldogságot, ahelyett, h körül néznének a saját házuk táját.

Az igazi boldogságot nem lehet megtalálni, azzal, hogy az ember körbeutazza a világot, mert az igazi boldogságot csak a szívében találja meg az ember.

Várólista 2016

Zsinórban hatodik alkalommal vágok neki a várólista csökkentésnek, amit minden évben Lobó hirdet meg.

A 2016-os várólistámra, ez a régen várakozó 12 könyv került fel:

Andy Weir: A marsi
Cheryl Strayed: Vadon
Don DeLillo: Cosmopolis
Florian Illies: 1913
Gerald Durrell: Családom és más állatfajták
Halász Péter: Második Avenue
Ian McEwan: Saturday
Lawrence Hill: Ich habe einen Namen
Marc Elsberg: Blackout
Maxim Leo: Haltet euer Herz bereit
Stephen Fry: Hazudozó
Toni Jordan: Tausend kleine Schritte

Várólista 2011
Várólista 2012
Várólista 2013
Várólista 2014
Várólista 2015

Emma S. Rose: Herausforderung Liebe

Már jó egy éve a karácsonyi mappámban lapult, jó értékeléseket kapott az amazonon és a tartalmát tekintve is ígéretesnek tűnt, így ezzel a könyvvel kezdtem idén a karácsonyi hangolódást.

Az első csalódásom az volt, h német a szerző és az egész. Ez alapvetően általában nem zavar, sőt, de most valahogy igen, mert már teljesen elkészültem valami jó kis angol vagy amerikai sztorira.
Elég unalmas: Lucy szakított a barátjával, Andréval, mert az beleavatkozott az életébe és felvette a kapcsolatot a lány anyjával. Most karácsony előtt vergődik, de az ünnepre minden kezd jóra fordulni: meglágyul a szíve André iránt, amiben komoly szerepet játszik az iránta érzett szenvedély, sőt még az anyjával is felveszi a kapcsolatot. Szilveszterre végképp helyükre kerülnek a dolgok, lezárja magában a múltat és új lapot nyit a kapcsolataiban.
Voltak benne részek, amik tetszettek, de sokszor vol az az érzésem, h keresi a stílusát, a hangját a szerző, nem tudja maga sem, mit akar, milyen történetet akar. Fura volt összességében, h bár tulajdonképpen Lucy minden problémájának alapja az anyjával való viszonya, de az nem derül ki, pontosan mi is történt közöttük.
Bár az egymásra találás és a szeretet itt is fontos szerepet kap - mint a karácsonyi témájú könyveknél általában - de itt elmarad a megszokott pátosz, meglepő józansággal és tárgyilagossággal ír, ami azért picit meglepő. Pont ezért valahogy nincs is igazán nagy jelentősége annak, h épp karácsony van, mert a hangulat számomra egyáltalán nem jött át, így nem a legjobb választás volt „hangolódós olvasmánynak”.

Kiera Cass: Die Kronprinzessin

Miután a szerző 3 köteten át húzta Maxon herceg és America párválasztós-castingos egymásra találását, itt a történet 4. része. Ugrunk az időben 18-20 évet, de a séma ugyanaz marad. Maxon és America uralkodnak már jó ideje és hallatlan népszerűek, sikerült eltörölniük – legalábbis látszólag – a kasztrendszert is Illeában. Van 4 gyermekük, 3 fiú és egy lány, a koronahercegnő Eadlyn, aki mindössze 7 perccel idősebb ikeröccsénél Ahrennél.

A lány igazi szépség, de emellett elkényeztetett fruska is és mivel az országban nem mennek jól a dolgok, a szülei egy újabb castinggal akarják szórakoztatni a népet, vagyis férjet keresnek a 18 éves trónörökös hercegnőnek, akinek ehhez cseppet sem fűlik a foga. 35 fiatalember jön, de ő nem akar szerelmet, férjet, házasságot, nem akarja, h valaki beledumáljon az életébe és majd a kormányzásba, mielőbb le akarja tudni az egészet, arra tesz ígéretet az apjának, h 3 hónapig húzza, de ha nem talál rá a szerelemre, nem kell férjhez mennie. Eadlyn ismerkedik és játszadozik a jelöltekkel, de itt más taktikát folytat a szerző, mint az első castingnál, a koronahercegnő, közel sem olyan szimpatikus és tökéletes, mint a szülei, eléggé el van szállva magától és ezt elég sokszor meg is kapja, ráadásul a nép sem nagyon szereti. Van egy-két jelölt, aki akarata ellenére kicsit megdobogtatja a szívét, de ami jó, h nem lehet olyan egyértelműen látni, h kit fog választani, mint a szüleinél, bár volt egy erős sejtésem, h ki lesz – „játékon kívüli” - befutó.
Naiv módon teljesen váratlanul ért, h egyszer csak vége szakadt, gondolom ebből is 3 könyv lesz…

Eowyn Ivey: Das Schneemädchen

Egy barátnőm mesélt a könyvről még pár éve, de ő tényleg mesél a könyvről, amit én nem szeretek, ezért nem is olvastam akkor, mert tudtam, mi vár rám. Mára viszont elfelejtettem, ráadásul, mikor a 2015-ös olvasási kihívásom kapcsán az utóbbi évek Pulizter-díjas alkotásait böngésztem, rábukkantam újra. A regényt 2013-ban jutalmazták a díjjal. Meg aztán az is tetszett h a szerző neve olyan, mintha a Gyűrűk Ura egy hőse lenne;).
A regény tulajdonképpen a szovjet Sznyegurocska meséjének, a Hópelyhecskének "újra mesélése".

Mabel és Jack az 1920-as évek elején Alaszkában élik keserves és magányos telepes életüket. Nincs gyermekük, halva született és ez megpecsételte egész életüket. Azért költöztek ide, h elkerüljék a boldog családokat, a kisbabákat, a gyerekeket, a száradó gyerekruhát, a gyerekzsivalyt, ami mind-mind fájdalmasan emlékezteti őket a saját veszteségükre. Fejük felett lebeg a bárd, túlélik-e a kegyetlen telet, tudnak-e élni a földjükből. Egy alkalommal az első hóból magukat is meglepve boldogan hóembert építenek, pontosabban egy kislányt, ami reggelre eltűnik, de aprócska lábnyomok vezetnek el tőle és eltűnik Mabel sapkája és kesztyűje is. Először meguknak és egymásnak is alig merik bevallani, h egy kislányt vélnek látni, aki nagyon hasonlít a hóleányra, eleinte csak figyeli őket, majd időnként eljön hozzájuk, velük van egy kicsit. Fainának hívják és amint eltűnik a hó, vele együtt eltűnik ő is. Mabel emlékszik gyerekkorából egy mesekkönyvre, amiből anno apja mesélt, a nővére elküldi neki, de oroszul van, tehát a szerző teljesen beleszövi, regénye részévé teszi az eredeti mesét. Telnek az évek, Faina velük tölti a teleket, úgy megszeretik, mintha a lányuk lenne, de nem marad náluk, hívja a természet, a hegyek. Persze ebből a történetből sem maradhat ki a szerelem, ami végül megpecsételi a lány sorsát.
Egyrészről egy nagyon szépen megírt, megható történet, érdekes bepillantani az alaszkai létbe, de másrészről viszont nem nagyon tudom hova tenni, mert alapvetően jobban szeretem az olyan regényeket, ahol kapok valami racionális magyarázatot a történtekre. Persze sokféle képpen lehet inerpretálni a könyvet, tipikusan az a fajta mű, amit többféle képpen lehet magyarázni. Ami viszont engem zavart, h bár a regény 2. felének egyértelműen Faina áll a középpontjában, nem lesz belőle igazi karakter, megmarad mesealaknak a valóságban, valódi emberek között. Ezáltal aztán a valódi életet átszövi a mese, a maga hősével együtt, ami – legalábbis számomra – egy fura elegyet alkotott.
A regény magyarul A hóleány címmel jelent meg.

David Safier: Mieses Karma hoch 2

A regény első része 2010-ben, amikor olvastam felkerült nálam az év legjobban tetszett könyvei közé, így aztán persze, hogy érdekelt a folytatás. Arra számítottam, h azt folytatja, ahogy az általában lenni szokott, de nem ez a helyzet. Helyette ezúttal más szereplőkkel írja le kb. uazt, mint az 1. részben. Na jó, ez így azért talán egy kicsit túlzás, de alapvetően erről van szó. Safier pesze továbbra is szórakoztatóan ír, na de mégis…

Daisy sikertelen színésznőként tengeti az életét Berlinben, iszik, nem veti meg alkalom adtán a drogokat és rendszeresen az egy éjszakás kalandokat sem. Élete lehetősége lenne, h Marc Barton oldalán domborítson - ha csak pár másodpercig is - egy James Bond filmben, de elpuskázza az alkalmat és mikor beugrik a sztár kocsijába, h kimagyarázza a helyzetet, együtt halnak meg egy közlekedési balesetben, majd születnek újra mindketten hangyaként, emberi életük viselt dolgai miatt. Ezután jön a már az első kötetből jól ismert karma gyűjtés, miközben hangyaként részt vesznek Daisy temetésén és ott sokkolja őket, amit látnak: Barton világszép felesége rástartol Jannisra, Daisy haverjára. A tragikomikus a dologban, h a lány csak hangyaként döbben rá, h nem csak ő jelentett többet a srácnak egyszerű barátnál…Hangyalétük csak rövid kis intermezzo, ezután aranyhalak lesznek, majd kismadár fiókaként születnek újjá, aztán csigaként és ekkor már pattognak a szikrák a két csiga, Daisy és Barton között. A reinkarnációs létra-mászás közben találkoznak Casanovával, Einstennel, egy ősemberrel, Bob Marleyval, Jesse Jamesszel és Daisy anyjával is. Önzetlenül nagy jót tesznek csigaként, ezért Buddha a Nirvanaba akarja juttatni őket, ami minden lélek célja, de Daisy még nem is élt, először halként, majd madárként érezte, milyen is élni.

…a legnagyobb hiba, amit az emberek a halálos ágyukon megbánnak, h nem éltek…

Buddha kivételt tesz velük, újra emberi alakban születnek újjá és ebben a megszokott – és egyben őrülten szokatlan- testben is hajmeresztő új kalandok várnak rájuk, na meg persze a szerelem. A vége elég szentimentálisra sikeredett, túl csöpögősre. Safier valahogy azt sugallja, h ha eltöltesz egy másik emberrel (vagy lélekkel;)) egy kis időt, átéltek együtt ezt-azt, akkor tuti, h a végén nagy szerelem lesz a vége, ami azért elég nagy baromság…Persze rengeteg könyv szól erről, de itt valahogy nagyon nem passzolnak ehhez a szereplők, nem „vettem be”. A másik, amit eléggé furcsálltam, h Buddha többször is arról beszél, h ők különlegesek bla, bla, bla…miért is? Szóval megint nem tudom eldönteni, az én ízlésem változott-e meg, vagy ez egy jóval gyengébb könyv, mint az első, ami kétségtelenül Safier legsikeresebb regénye volt és ami 7 éve, 2008-ban, egy csapásra híressé tette, ez a 2. rész nem hiányzott szerintem.

A cím (Pocsék karma a négyzeten) először azt hittem arra utal, h ez a második rész, nyilván arra is, de leginkább arra, h most a négyzeten élvezhetjük a történetet, mert egy pár reinkarnációs kalandjait követhetjük nyomon.
Az egykor Safier-témában oly lelkes Ulpius-ház már régen felhagyott a német író regényeinek kiadásával, így kíváncsian várom, lesz-e magyar kiadása az itthon is sikeres Pocsék karma folytatásának.

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember

A regény a 2015-ös nagy olvasási kihívásom kapcsán került a látókörömbe, (egy könyvet, amit az iskolában kellett volna elolvasnom), nem tudom pontosan, szerepel-e a kötelezők között, de mivel az író nevét viselő általános iskolába jártam, ott valószínűleg szembe jöhetett volna/kellett volna jönnie.

A főhős görög Zétát 12 évesen eladja az apja rabszolgának a Római Birodalomban, majd állatként kezelik a főúr gyerekei, megesik egy másik nemes úr Priszkosz rétor szíve rajta, megveszi, nagyon jó sora van nála, 8 év után felszabadul, de vele marad és elkíséri a hun fejedelmhez a rettegett Atillához. Érdekesség, h a valóságban, Priszkosz rétor az egyetlen, korabeli Atilláról szóló beszámoló szerzője. Hun földön beleszeret az egyik vezér lányába, Emőkébe, aki persze nem lehet az övé. Zéta, mivel már nem rabszolga felajánlja – csellel – szolgálatait Csáth vezérnek, csakhogy a lánya közelében legyen, megtanul hunul is. Atilla a Római Birodalom ellen vonul, Zéta is harcol, megsebesül és még pestist is kap, de csodával határos módon nem hal meg. Némi kitérő után visszamegy a hunokhoz, Atilla is hazatér a háborúból és Zéta az ő embere lesz, tolmácsol, véleményt is mond és már mikor épp arra lehet számítani, h Atilla felszabadítja és vagyont ad neki, meghal a hun király. Ezután Zéta élete is veszélybe kerül, de élete egy fontos nője megmenti, egy másik pedig társává szegődik és elmenekül vele.
Először meglepett a könnyed elbeszélés módja, de aztán kb. a felétől már kissé vontatottnak találtam. Az először 1902-ben megjelent regény sikere talán épp abban áll, h Zéta közvetlen hangú elbeszélését gyerekek és felnőttek egyaránt értik. A cím magyarázata az előszóban olvasható, ami Gárdonyi szerint „utószóként is olvasható”:

„Hát én volnék az a Zéta. S bizony mondom: nem ismer engem senki… Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.”

Zéta valószínűleg maga az író, akit sokan különcnek tartottak, és biztosan nem ismertek.

Tessa White: Die Insel der Orchideen

A könyv egyszerre két listámon is szerepelt: az egzotikus helyeken játszódó jó nagy kupacból választottam a Várólistámba és pont a helyszín – Szingapúr – miatt került fel a 2015-ös nagy olvasási kihívásba is (egy könyv, ami egy olyan helyen játszódik, ahová mindig is el akartam jutni).

Az 1800-as évek közepén Hamburgból az Uhldorff család Kína felé hajózik, az apa ott fog misszionáriusként dolgozni. Véletlenül kötnek csak ki mégis Szingapúrban, mert az anyjuk annyira rosszul viseli a hajóutat.
A regény a két Uhldorff nővér, Johanna és Leah sorsát követi nyomon. Johanna a jó, engedelmes lány, rátalál nagy szerelmére még a Szingapúr felé tartó hajóúton és bár meg kell harcolniuk egymásért, végül Friedrich felesége lesz. Gyerekeik születnek, de a férfi gyorsan megváltozik, kudarcot kudarcra halmoz, csak régi barátja, Farnell húzza ki újra és újra a csávából, prostikhoz jár, végül öngyilkos lesz.
Leah a kalandor, viszonya lesz a város leggazdagabb családjának örökösével, nagy szerelem, lelepleződés, Johanna és az anyja elárulták, terhes, a kislánya meghal - legalábbis ezt mondja neki az anyja, megszökik, rengeteg kalandba, veszélyes helyzetbe keveredik Kínától Javán át mindenütt, míg végül találkozik Bertranddal, akit lenyűgöz a nő tudása és kalandvágya, együtt kalandoznak, majd összeházasodnak, báróné lesz és fiút szül.
A végén az írónő újra összefonja a nővérek sorsát és egy izgalmas végjátékban méltó befejezést ad a nagyszabású és szövevényes családregénynek. 1856-1883-ig követjük a szereplők életét, közben a szívemhez nőttek, pont ezért jó lett volna bővebben megtudni, hogy folytatódik 1-2 ember sorsa, soké egyértelmű, de vannak nyitott kérdések, ezért egy kicsit kár. További kis kritika, h az első fele sokszor vontatott és unalmas volt, de aztán ahogy haladt előre a történet egyre jobb lett. Szeretem, az olyan regényeket, ahol egy más korba, más világba, egy egzotikus, ismeretlen országba csöppenek. Ez történt itt is, de sajnos Szingapúr szempontjából csalódás volt, persze meg lehet tudni róla ezt-azt, de nem átfogóan, csak időnként mellékesen, ezt sajnáltam.

Tony Parsons: Fiúkból lesznek a férfiak

Szerintem aki sokat olvas, annak általában nincs EGY kedvenc írója, én is így vagyok ezzel, ha nem is a kedvenc íróm Parsons, de mindenképpen a kedvenceim közé tartozik. Így került képbe ez a könyv a 2015-ös nagy olvasási kihívásom kapcsán, el kellett olvasni ugyanis egy olyan könyvet is, amit a kedvenc íróm írt, de eddig még nem olvastam.
A regény a nagy sikerű Apa és fia ill. a Férj és feleség folytatása és mivel ezeket nagyon szerettem és többször is olvastam, nem lehetett kérdés, h a folytatás is érdekel.

Harry és Cyd továbbra is házasok, igazi patchwork família, hisz velük él a férfi első házasságából származó fia, a 15 éves Pat és a nő lánya, a szintén 15 éves Peggy és immáron van egy közös gyermekük is, a 7 éves Joni.
A dolgos hétköznapokból Gina zökkenti ki őket, Harry első felesége, Pat anyja, aki visszatért Japánból és oly sok év után újra látni akarja a fiát. Ezzel párhuzamosan hirtelen valahogy minden elromlik Harry életében, produceri munkájának vége a műsora megszűnésével, ráadásul a fia egy idő után az anyjához költözik, gondjai vannak az iskkolában, cigizik, füvezik, lóg, csajozik. Ráadásul a feleségével, Cyddel is döcögnek a dolgok.

Néha úgy érzem, túl öreg és túl fáradt vagyok, hogy újrakezdjem…de másrészt meg néha túl fiatalnak érzem magam, hogy abba nyugodjak bele, ami van…

Felbukkan még az életükbe Harry apjának régi harcostársa, Ken, akiért - minden zsörtölődése ellenére - a férfi valamiért felelősséget érez és aki hamarosan nem csak Harry, de Pat számára is az apát/nagyapát pótolja, ők már elveszítettek egyet, sokkal jobban meg tudják becsülni az öreget, mint saját családja.
Írhatnám, h aztán a vége happy end lett, de az nem teljesen fedné a valóságot, a hátborzongatóan realisztikus „happy end” inkább.
Azért szerettem meg Parsonst, mert nagyon érdekesen és jól, sőt szépen írt férfi író létére a családról, a feleségekről, gyerekekről és olyan témákról, amik általában inkább női témák. Izgalmas volt olvasni egy férfi tollából ezekről a dolgokról. Ez a 3. rész viszont csalódás volt. Számomra leginkább azért, mert ezúttal sem a tartalomban, sem az írásmódjában nem találtam semmi extrát. Egyébként is ezt figyeltem meg nála, h a legújabb könyveit már meg sem vettem, mert a Családban marad, az Egyetlen szerelemem és az Apa és fia ill. a Férj és feleség után nagyon magasan a mérce, olyan magasan, h azt újabban Parsons sem üti meg.

Jojo Moyes: Ein ganz neues Leben

A könyv Jojo Moyes nagy sikerű regényének, az Ein ganzes halbes Jahrnak (Mielőtt megismertelek) a folytatása. Lou és Will története véget ért az első részben, a férfi halálával. Az írónőnek nem is állt szándékában folytatni a regényt, de mivel olyan sokan kérdezték tőle, h mi lett Louisával, belevágott a második részbe.

Bár kettejük különleges története lezárult, de érdekes - bár általában eléggé hanyagolt kérdés - h mi lett a hátramaradott szerelmessel. Lou több, mint egy év elteltével sem tudja feledni Willt, az a 6 hónap örökre beleégett. Utazgatott, Párizsba költözött, de nem találja magát és az élete értelmét, csak vegetál. Szívesen nyúl esténként pár pohár bor után és egy ilyen estén leesik a lakása tetőteraszáról és csak csodával határos módon marad életbe, aztáltal, h egy másik erkélyen landol. Na meg persze a mackónyi mentős, Sam gondoskodásának hála, akinek a kezét szorongatja a lány, míg a kórházba érnek. A szülei segítik aztán, rengeteg törése van, de mikor felépül visszaköltözik Londonba és újra a reptéri bárban dolgozik, jobb híján.
Majd felbukkan az életében Lily, a 16 éves lány, Will lánya. Lou el sem akarja hinni és kiderül, Will sem tudott a létezérésről. A nő nem tudja kiverni a fejéből a gondolatot, ha férfi tudott volna a lányáról, talán másként dönt, talán nem akar meghalni.
Tetszett, h Moyes nem bagetellizálja el Lou problémáit, nem boronálja össze valakivel 30 oldal után, hanem komolyan veszi. Ráadásul nem is könnyít Louisa sorsán, ismét csapásokat mér rá, de ez már egy másik Lou, nyoma sincs a cserfes lánynak, felnőtt, egy érzékeny, okos és sokat tapasztalt nő, akinek a szíve bár még mindig Willé, de vele kapcsolatban is sok mindenre rájött.

Szerettem egy férfit, aki kinyitotta számomra a világot, de engem nem szeretett annyira, hogy maradni akarjon.

Elég korán sejthető, h Samet szánja neki a szerző, mégis nagyon meg kell harcolniuk egymásért és a nő még akkor is tele van kétségekkel, életveszély kell ahhoz, rájöjjön, már nincsenek kérdések, nincs félelem, csak a bizonyosság. Végképp meváltozik számára minden, mikor kiderül, h Sam hallotta, mikor mentőautóban hozzá beszélt, könyörgött, h maradjon életben. Rájött, h ő a világ közepe a férfinak, aki arra ösztönözte, h ne haljon meg, h érte élni akarjon.
Pont fordítva voltam ezzel, mint az első résszel, az végig tetszett, a vége viszont nem igazán. Számomra itt döcögött végig a történet, de a végén megríkatott rendesen és nagyon elégedett voltam – mert bár jól végződött, de nem a lányregényes, rózsaszín happy enddel, hanem egy valódi befejezéssel, ami a sokat szenvedett Louisa nagyon megérdemelt.
A könyv egyelőre még nem jelent meg magyarul.

Jürgen Todenhöfer: Inside IS-10 Tage im „Islamischen Staat”

Egy ismerősömtől kaptam kölcsön a könyvet, ami aztán egy pillanat alatt beszippantott.
A szerző egykor bíróként, később országgyűlési képviselőként, majd újságíróként dolgozott és az utóbbi évtizedekben az USA egyik legnagyobb közel-keleti kritikusa, legyen szó az afganisztáni- , az iraki eseményekről vagy az Arab tavaszról. Ezúttal az Iszlám államot vette célkeresztbe, az immáron 70 fölötti Todenhöfer, aki azért kíváncsi az Iszlám államra, mert arról szinte csak amerikai vagy nyugat--európai forrásokból lehet tudni. Tudni akarja, mi hajtja őket, mit akarnak, meg akarja hallgatni a másik félt is, kicsit más aspektusból is rávilágítani a dolgokra. Azt írja a fülszövegben, h az ellenséget meg kell ismerni ahhoz, h az ember le tudja győzni.

Az elején sokat ír 2003 óta történtekről, hogyan is alakult ki az IS, de ez sokszor követhetetlen volt számomra, a sok név miatt. Leírása szerint az európai kegyetelenségek, pusztítások száma jóval nagyobb, csak ezeket egészen másként tálalja a sajtó, mint bármit, amit muszlimok követnek el. Felhívja a figyelmet, h Németországban még nem öltek meg terror által németet muszlimok, fordítva már igen.

…könnyű az ellenállásról és a terrorizmusról véleményt alkotni, ha az ember jólétben és békében él…

Leírja az Iszlám államba tervezett újtának szervezését is, ismerősei, informátorai mind próbálják lebeszélni erről 2014-ben, nem tudnák garantálni az IS által elfoglalt városokban a biztonságát, így más módszerhez folyamodik. Legnagyobb meglepetésemre a facebookon keresztül veszi fel a kapcsolatot olyan németekkel, akik immár az Iszlám állam harcosai. Sokukkal később skypon beszélget, mígnem az egyik lehetővé teszi számára és fia számára az utazást, garantálva biztonságukat. 2 skype beszélgetést interjú formában leír, az egyik abszolút beigazolja azt, amit gondoltam mindig, amikor „német iszlám harcosokról” hallottam. Marokkói anya-török apa „német” gyereke, kisstílű bűnöző volt Németországban és azért csatlakozott az Iszlám államhoz, h eddigi bűneit feledtetve valami jót cselekedjen. A másik harcos viszont egészen megdöbbentett: a szülei, nagyszülei németek, a Ruhr-vidékről, protestáns családból származik, de úgy beszél, mintha nem keresztények nevelték volna Európában, döbbenetes.
Már ezekből a beszélgetésekből is olyan dolgokról derülnek ki az iszlámról és az Iszlám államról, amiket alig hittem. Többször is megerősítik a harcosok: a cél a világuralom és cseppet sem kételkednek benne, h így is lesz. Sok példa van rá, h negyed- vagy tizedannyi emberrel vettek be egy várost, mert nekik Allah segít, nem félnek semmitől, a hitük mindenen átsegíti őket.
Sokkolt az a tény, h az igazi muszlimok nem tekintik igazi muszlimnak azokat, akik egy demokráciában élnek, elmennek szavazni stb., mert átengedik a döntést valaki másnak, amikor az pedig csak allahot illeti. Ennyit arról, h Amerika mindig rendet akar csinálni az arab diktatúrákban, meg demokráciát, Totenhöfer szerint rosszabb, mint egy kisgyerek, nem tanul soha a hibáiból.
Hosszas szervezés és izgatott készülődés után végül 2014. december elején Todenhöfer, a fia Fréderic és annak egy volt osztálytársa belevág a kalandba. Biztosítékuk arra, h nem csak bejutnak az Iszlám államba, hanem ki is, egy írás a Kalifától, aki szavatolja biztonságukat. A fent említett ruhr vidéki német szervezi az útjukat, az Iszlám Állam azért engedi be őket, h egy nyugati újságírónak megmutassák, milyen is az Iszlám állam belülről. Azt akarják, h a Nyugat is lássa, valóban államként működnek, kórházakat üzemeltetnek, rendőrségük van stb. Persze az is hozzátartozik, h olyan állam ez, ahol a keresztényeknek védelmi pénzt kell fizetniük, ha ezt nem teszik, vagy menekülniük kell, vagy a biztos halál vár rájuk. Olyan állam ez, ahol újra bevezették a rabszolgatartást és ahol a kórházakban olyan harcosok fekszenek, akiknek amputálni kellett a karját vagy a lábát, de már alig várják, h újra harcoljanak. Olyan állam, ami több páncélozott járművet és helikoptert zsákmányolt, mint amennyi embere van, aki vezetni tudja ezeket. Olyan állam, ahol a gyerekek sokszor menő európai focicsapatok mezében futkároznak az utcán és a harcosok állandóan pepsi colát isznak – ennyit az amerika gyűlöletről. Elképesztő olvasni, h sokszor a nyugati - pl. a német fegyverek is - végül náluk kötnek ki, mert legyőzik, akiknek küldték azokat, vagy azok eladják nekik, pl. muníciót a német fegyverekhez rendszeresen a Németország által fegyverszállítmányokkal támogatott ellenállóktól vesznek.

Az ott töltött 10 napjuk alatt számos német-, finn -, svéd- és más európai harcost látnak, az állam elkötelezett híveivel találkoznak, sokszor fenyegetik őket az amerikaiak drónjai vagy Assad bombái, de végül Todenhöfer és csapata első nyugati újságíróként kijön az Iszlám államból.
A könyv rendkívül informatív és olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, amiknek tudatában az ember sajnos még sötétebben látja a Világ és Európa jelenlegi helyezetét. Mi a megoldás? Van kiút ebből a helyzetből?

Egy hadsereget, ami kész meghalni és mindent feláldozni, nem lehet megállítani.

Egyetlen hiányérzetem, h talán jó lett volna egy szómagyarázat a végén, mert van némi fogalmam pl.a sáriáról, vagy a hezbollahról, de ha már ezt a köynvet olvasom, jó lenne biztosan tudni.

Joséphine Dedet: Géraldine Egy magyar nő Albánia trónján

Szeretem az életrajzokat, érdekel a történelem és még annál is jobban az uralkodócsaládok. Véletlenül keveredtem egy könyvesboltba, ahol rögtön kiszúrtam a könyvet és valahogy mindig visszamentem, újra kézbe vettem, majd végül velem jött.

Biztos sokaknak nem újdonság, h az egykori albán királynő magyar származású, de nekem az volt. Persze ez a magyar származás, nem olyan egyértelmű, igazi nemzetközi család inkább, apja Apponyi Gyula gróf-magyar, de nagy rokonsággal, kapcsolatokkal a az egykori Monarchiában, anyja amerikai.
Meglepő, h bár nem magyar írta, nagyon szövevényesen írja le a magyar arisztokrata kapcsolatokat és megint kiderül, h ezekben a körökben mindenki mindenkivel rokonságban áll. Ennek megfelelően Géraldine élete egész fiatal korától kezdve egy utazás, nem csak Magyarországon, de Ausztriában, Németországban, Francia- és Olaszországban, Svájban is állandóan úton van. Először az ő családját, gyerek- és fiatalkorát ismerjük meg. Apja korán meghalt és bár anyja férjhez megy egy franciához, az Apponyi család ragaszkodik ahhoz, h a gyerekek ne szakadjanak el Magyarországtól, Géraldine Bécs mellett végzi tanulmányait.
Majd megismerjük Zogot, Albánia királyát ill. országa történetét. Nem sokat tudtam Albániáról, így jól jött némi történelmi áttekintés. A kis ország igazi ütközőzóna volt az idők során, hol ide tartozott, hol oda. Nagyon aprólékosan, dokumentarista módon tudósít az ország történelméről, ez jó, de a sok-sok - és a normál halandó számára már követhetetlen - apróság egyben le is von az élvezeti értékéből. Amin nagyon meglepődtem, h ez esetben nem egy ősi királyi családról van szó, bár a király felmenői fontos szerepet játszottak országa történelmébe, Zog köztársasági elnökből lett egyszer csak király. Már egy ideje feleséget keresett az uralkodó, Géraldine pedig – bár kora egyik legszebb nemesi hölgyének számított – a maga 23 évével majdnem hogy idősnek számított hajadonként. Először ódzkodott még csak a találkozástól is a fiatal lány, a nála 20 évvel idősebb királlyal, de a férfi sármja gyorsan levette a lábáról. Nászajánékba Horthytól hintót kapnak két lipicaival, Hitlertől pedig egy skarlátvörös sport Mercedes cabriót, amiből összesen kettő volt, a másik az övé. A kulturális- és vallási különbségek ellenére rögtön szívébe zárta a kicsi országot is és házasságkötésük után rögtön belevetette magát a munkába országáért. 1 év múlva trónörököst szül Albániának, Lekát, de a baba születése után 2 nappal, 1939-ben Olaszország megszállta az országot, a királyi család menekülésre kényszerül.
Nem tudom, milyen közhanuglat uralkodott akkoriban, mennyire volt Zog és Géraldine Európa szerte ismert, de minimum meglepőnek találtam, h abban az időszakban, mikor Franciaország felé tartva, menekülve, bejárják Európát, szinte sztárokként írja le őket a szerző. A menekülés nem ér véget Európában, évekig élnek Egyiptomban, majd Dél-Afrikában, míg végül a királnyő 2002-ben, 64 év után térhet vissza Albániába.
Valahogy nem lopta be magát a szívembe a királyi pár, Zogot alig ismerjük meg, Géraldinet pedig bár igyekszik nagyon nemesszívű, okos nőnek bemutatni, nekem inkább egy elkényeztetett úrinőnek tűnt. Az volt az érzésem, h a dolgokat egyébként is vagy nagyon idillien, vagy nagyon patetikusan és tragikusan mutatta be a szerző, de más nem nagyon jött szóba.
Meglepett, h a könyv először 1997-ben jelent meg franciául, elég sokáig tartott, mire a szerző és a kiadó rájöttek, melyik orszgában lenne értelme kiadni;).

Isabel Allende: Das Geisterhaus

Még zsenge ifjúkoromból emlékszem a filmre, amit szerintem egyszer sem láttam végig, de volt benne anno számomra valami misztikus, félelmetes, így a könyv soha nem vonzott. A 2015-ös nagy olvasási kihívásom viszont „elkerülhetetlenné” tette az ennek a regénynek az elolvasását, ami szerepel az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is, nem nagyon találtam ugyanis mást azok közül a könyvek közül, amik a születési évemben jelentek meg.

A regény 4 erős nő, 4 generáció sorsát írja le, mindegyikük életében fontos szerepet játszik és az állandóságot képviseli egy személy: Esteban Trueba. Níveának a vője, Clarának a férje, Biancának az apja, Albának pedig a nagyapja a férfi. A 4 női főszereplő nevei szinte szinonimák (Nívea – hófehér, Clara – tiszta, Bianca- világos, Alba-fehér), míg a férfi szereplők (Esteban, Pablo, Miquel) inkább a cselekmény helyszínét hangsúlyozzák.
A történet az 1920-as évek elején indul, amikor is Esteban Trueba családja régi birtokát felvirágoztatja és vagyont szerez. A zsarnokian kemény és a birtok leányait sorra megerőszakoló férfi elveszi feleségül egykori menyasszonya húgát, Clarát, akiben megtalálja az örök szerelmét. A kissé habókos lány a jövőbe lát, akarata erejével tárgyakat mozgat meg, jósol stb., majd egy lányt szül a patronnak – Biancát – és fiú ikreket. A családfő egyre magasabbra tör, de az anyagi jólét nem hozza el neki a privát boldogságot, gyerekeivel nem alakul ki bensőséges kapcsolata, zsarnokian irányítani akarja őket, akik ezt nem hagyják. Egyetlen unokája, Bianca lánya, Alba törvénytelen kapcsolatból születik, de az akkor már szenátor Trueba szeme fénye lesz. Ahogy azonban a családregényeknél általában, a felemelkedés után jön a bukás, itt sincs ez másként, jönnek a kommunisták, a gerillák, rezsimek váltják egymást és a Truebák csillaga is leáldozóban van. Így nem csak a família, hanem Chile történetét is nyomon követjük az 1970-es évek katonai diktatúrájáig, amit szintén érdekesnek találtam. A megpróbáltatások után Alba írja le a család nem mindennapi történetét, Clara nagyanyja jegyzeteire támaszkodva, nagyapja is ír néhány oldalt, ezért időnként minden átmenet nélkül az E/3-as elbeszélést felváltja az egyes szám első személyű történet mesélés.
Zseniális, h mint az ilyen hosszú lélegzetű regényeknél oly sokszor, bár rengeteg szereplőt felvonultat, de szinte senkit nem ok nélkül, a végén minden puzzle darab a helyére kerül és az utolsó szereplő is megmagyarázza előző felbukkanását a könyvben.
Nagyon tetszett, h szerintem hangulatában, elbeszélés módjában tiszta Garcia Marquez, az a misztikum, az a komikum, az a hangulat – irreális események, naturalisztikus leírások. Tele van apró kis epizódokkal, amik talán közvetlenül a cselekményhez nem, de összességében a történethez mégis sokat hozzá tesznek, egyedivé varázsolják (pl. Barrabas, Esteban zsugorodása stb.).
Végül tehát kellemes csalódást jelentett a könyv, megkedveltem a szereplőket, érdekes és izgalmas volt a történet, de ha 1-2 napig nem olvastam belőle, bele kellett jönni azért újra.
1982-ben adták ki a chilei Isabel Allende első regényeként, magyarul A kísértetház címmel olvasható. Ugyanezzel a címmel készült 1993-ban amerikai-dán-német-portugál koprodukcióban romantikus dráma a könyvből Jeremy Irons főszereplésével.

E.M. Tippetts: Break it up (Nicht mein Märchen 2.5)

Ahogy a cím is mutatja, tényleg nem a 3. rész, mert nem az első kettőben megismert Chloe és Jason életét követi figyelemmel, hanem Jason mostoha unokahúgának, az előző részekben is sokszor felbukkanó Kyrának szenteli ezt a kis kitérőt. Ennek ellenére nálam ez teszi teljesssé a trilógiát és így fog bekerülni a sorozatból általam olvasott 3 könyv a 2015-ös nagy olvasási kihívásomba (trilógia).

Kyra 18 éves és nem semmi múltat modhat már magáénak. A felnőttéválás útján rengeteg egy éjszakás kalandba és egyéb afférba ugrott bele, de kb. egy éve jó útra tért, megkomolyodott és rájött, milyen nagy szerencséje is van a mostoha családjával, az előző részekben már megismert Vanderholtékkal.
A lány egy véletlen folytán találkozik Zack-kel, aki az egyik menő tini banda frontembere és akiért már ő is jó ideje rajong. A srác élőben még tökéletesebb, mint hitte, valami barátságféle alakul ki közöttük, főleg sms-ben. Az európai koncertkörútjukon egy dokumentumfilmet akarnak forgatni a bandáról és a rendező Kyrát kéri fel gyakornoknak, hát persze, ki mást;). A lány fél, h ha ráirányul a figyelem, előkaparják a múltját, amit szégyell és nem akarja, h Zack megtudja, de úgy tűnik a fiú csak barátkozni akar, a csaj viszont egyre jobban belezúg. Nagyon nagy vonalakban felvázolja a szerző egy menő fiúbanda koncertéletét és a kulisszák mögötti történéseket. Zack és Kyra persze közelebb kerül egymáshoz, miközben a banda már széthullóban és amikor ez megtörténik elszabadul a pokol. A sajtó és a rajongók Kyrának ítélik a felelősséget, kiderítik a múltját, meghurcolják, mindenhol paparazzik vadásznak rá. A megpróbáltatások után – amiket nagyon jól visel – rá a hőn áhitott „jutalom”, vagyis természetesen happy enddel ér véget a történet.
Összességében örültem, h nem Chloé és Jason életéről kellett újra olvasnom, mert nem nagyon zártam a szívembe őket. Itt is ugyanolyan semmilyen párbeszédek és karakterek vannak és még itt is Chloé ajnározása megy, úgy, h igazából nem is szerepel. Maga a sztori nekem jobban tetszett, de így is a végén már alig vártam, h végre valami másba kezdhessek.

E.M. Tippets: Prinzessin in Not (Nicht mein Märchen 2)

Az első rész úgy fejeztődött be, h szerintem a szerző egyáltalán nem tervezett folytatást, nagyon látszik a 2. kötetben is ez, nem igazán tudja, miről is akar/kellene írnia. Nagyjából egy év telt el az első rész befejezése óta, ennyi ideje házas Chloe és a hoollywoodi sztár Jason Vanderholt. A lány épp elkezd a rendőrségnél dolgozni a laborban, a férje karrierje csúcsán van, ennek megfelelően állandóan nyomukban a sajtó.

Ez a könyv szinte egyáltalán nem róluk szól, sokkal inkább ismét egy tragikus történetre koncentrál a szerző. Chloé munkája révén ismerjük meg Esperanza történetét, akit elrabolnak az otthonából, anyját halálosan megsebesítve. Chloé az ujjlenyomatok, hajtincsek és mindenféle nyomok ellenőrzésével igyekszik kivenni a részét a kislány megtalálásában, ami a saját gyerekkori esetére emlékezteti. A tragikus történet mellett, csak úgy szőr mentén pillantunk bele a Vanderholt házaspár kapcsolatába, ami nem csoda, mert az – továbbra is - elég lapos. Olyannyira, h fel is merült bennem, miért nem inkább krimiket ír a szerző, talán abban jobban megtalálná a hangját, mert ez a romantikus limonádé abszolút nem a stílusa.
Folytatódnak a hihetetlen semmitmondó párbeszédek, a végtelenségig eltúlzott jelentek, a fekete – fehér karakterek.
A borítók, a fülszöveg és a cím alapján mindkét résznél valami sokkal csajosabbra és szórakoztatóbbra számítottam. A mélypontot jelentette az általam olvasott 3 részből a 2., azért olvastam csak gyorsan, h végre belekezdhessek valami másba.

E.M. Tippets: Nicht mein Märchen

Elég régóta megvan már ez a trilógia, de igazi késztetést nem éreztem az elolvasására mindeddig. A 2015-ös nagy olvasási kihívás viszont megadta a lökést ehhez is (trilógia kategóriában).

Chloe kedves és okos lány, egy kisvárosban él és az egyetem mellett egy kávézóban dolgozik. Élete nem várt fordulatot vesz, mikor statisztálni mennek a barátaival egy fiatal filmsztár filmjében. A srácot ill. a filmet teljesen úgy írta le, h önkéntelenül is a Twilight-ra és Robert Pattinsonra kellett gondolnom. Persze a sztár a legnagyobb tömegben is kiszúrja Chloet és megtetszik neki, miután a csajt ez különsebben nem érdekli, meg pláne. Magához viteti a lakókocsijába, betoppan a kávézóba, ahol a lány dolgozik és végül megszerzi a számát. A szokásos: az ilyen körülrajongott emberek sokszor arrra buknak, ha nem rajongják körül őket, hanem normális emberként kezelik őket, ennek az iskolapéldája olvasható itt is. A szerző az érdeklődést sokkal inkább fent tudja tartani a lány múltjával - amiről csak lassan csepegteti az infókat - mint a meglehetősen vérszegény love storyval. A párbeszédek elképesztően laposak és semmitmondóak, köszönés, bocsánatkérés - majd a történet előrehaladtával- szeretlek, ez a három dolog alkotja a dialógokat:S.
Jason elég nyámnyila, akarja a lányt, de bátortalanul próbálkozik, gentleman, de ez már inkább a férfiatlan kategória és valahogy a személye teljesen hiteltelenné tette a sztorit számomra. A szereplők mindannyian halványak, nem válnak igazi karakterekké. Alapvetően nem rossz könyv, de túlságosan vegyíti a dolgokat (egy kicsit love story, egy kicsit hoollywoodi portré, egy kicsit krimi), sok mindent akar, de egyik sem lesz igazán.
A cím (Nem az én mesém) arra utal, h a felénél Chloé úgy érzi, ez nem az ő meséje – Jason „tökéletes”, mint egy herceg fehér lovon, de ő nem erre vágyik és soha nem is vágyott, ez nem az ő meséje, ez Jasoné. A végére azért alaposan megváltozik hirtelen a véleménye és a történet – a stilizált – oltár előtt ér véget. A befejezésből egyértelmű volt számomra, h nem tervezett a szerző akkor még folytatást, gondolom később tette a siker a bogarat a fülébe – sajnos:S. Ha nem választottam volna ki a trilógiát a 2015-ös nagy olvasási kihívásomba, nem hiszem, h tovább olvastam volna ezt a történetet, így viszont folyt. köv..

Simone Hausladen: Backe, backe Ehemann

Nicki 32 éves és már évek óta szingli, megtudjuk, milyen praktikákat vetett be eddig pasifogásra, mi mindent próbált már ki, most komoly 10 pontos haditervet kovácsolt. Amit ebben nem értettem, h ezek a nesze semmi, fogd meg jól nagy általánosságok, de végül persze bejött neki;).

Az életében sok apróságon változtat, jobban ad magára, többet sportol, nyitottabb lesz, lehetőségeket ad és kihasználja azokat, új embereket ismer meg. Lassan lassan egyre pozitívabb irányban alakul az élete, előléptetik és abba a pozícióba kerül, amiről eddig álmodni sem mert és végre van pasija is, a kicsit mogorva és magának való Martin, de Nicki minden erejével azon van, h igazi kapcsolat legyen közöttük. Egy idő után azonban be kell látnia, h ebből nem lesz semmi. Amikor rájön erre és képes újra egyedül lenni, rá is talál a boldogság. Amint meglátja Bent tudja, h ő az, akire vágyott, akire várt. A történet így igazán rózsaszínűen záródik, de ezért küzdelemre is késztette hősnőjét a szerző.
Számomra a listája nem volt szoros összefüggésben a pasifogással és szerintem Ben sem emiatt akadt a horgára. Összességében a szokásos téma, talán egy kicsit „felnőttesebb” és átgondoltabb megvalósítással párosulva, amire az ember a címlapot elnézve nem feltétlenül gondolna. Kellemes, gyors és gyorsan felejthető olvasmány.

Markus Zusak: Der Joker

Olvastam a szerzőtől A könyvtolvajt és nagyont tetszett is. Mikor pár éve a német barátnőm kiselejtezte a könyveit lecsaptam erre – is – de valahogy azóta sem sikerült nekidurálnom magam, talán a vastagsága miatt is, most viszont nem volt mese, elvégre váróslistára került.

Ed Kennedy 19 éves taxisofőr, a kutyájával él, igazi loser. Egy nap a barátaival épp a bankba van, mikor valaki kirabolja azt, ekapcsán még az újságba is bekerül, mint „hős”. Nem sokkal később kap egy kártyalapot, a káró ászt, rajta 3 címmel és mindegyik mellett egy időpont is áll. Sorra felkeresi a címeket a megadott időben és mindenhol női sorsokkal találkozik, akiknek valamilyen módon segíteni tud. Valakinél elég egy kis beszélgetés és figyelem, másnál sokkal többre van szükség. Ed egy titokzatos telefonhívás után egy pisztolyt talál a postaládájában és kétség sem férhet hozzá, ezzel oldhatná meg az egyik nő problémáját, végül mégis képtelen erre. Következik aztán a treff-, majd a pikk- végül pedig a szív ász. A kártyákon lévő „utasítás” egyre rafináltabb, de Ed jól veszi az akadályokat és sorra rátalál azokra az emberekre, akiknek segítenie kell és akiknek segíteni tud, hol két gombóc fagyival, hol egy kiadós veréssel. Közben persze nem csak Edet, az olvasót is hajtja a kíváncsiság, ki áll a háttérben, ki irányítja? Sajnos erre nem kaptam a végén kielégítő választ, ezért is nem került fel az abszolút kedvenceim közé, szeretem a „racionális” érthető magyarázatokat, itt ezt nem teljesen kaptam meg.
Ennek ellenére persze különleges olvasmány. Sok az emberi sorsok közül, amiket a kártyák segítségével megsimer mélyen megérinti Edet, nehéz helyzeteket lát, embereket, akik nem tudnak segíteni önmagukon. Saját magán felülkerekedve segít rajtuk és azokkal az apróságokkal, amiket tesz, életeket változtat meg és bebizonyítja, h az embereket igenis boldoggá lehet tenni a legkisebb dolgokkal is. A karakterek érdekes fejlődésen esnek át, persze főleg Ed, aki totális csődtömegből felnőtté érik és aki mindazokra az emberekre számíthat, akikért ő képes volt átlépni a saját árnyékát.
Nagyon izgalmas, érdekes és jól átgondolt regény, ami megnevetett, szórakoztat, csodálkozásra késztet és nem enged, beszippant. Nagyon tetszett anno A könyvtolvaj is, de a két könyv teljesen más, nem jöttem volna rá, h ugyanazon írótól származik, ezt azért tartom pozitívnak, mert mindkettő valami különlegeset ad, de különböző módon.
A regény számos gyerek- és ifjúsági irodalmi díjat nyert, de számomra ez megint az a kategória, h maximum a szereplői miatt sorolnám az ifjúsági irodalom kategóriába, egyébként semmiképpen sem. Sajnos magyarul nem jelent meg, kár érte, igazán jó könyv.

Diego Marani: Új finn nyelvtan

Ritkán veszek hirtelen felindulásból könyvet, papír alapút meg egy pár éve már egyébként is. Mikor azonban egy újonnan megnyitott Libri áruházba beszabadultam egy barátnőmmel, már éreztem, h vásárolnom kell. Egy pillanat alatt jött velem ez a könyv, elég volt meglátnom a borítóját és átfutnom a fülszöveg első felét, máris eldőlt, h kell nekem. Na persze a cím is fontos tényező volt, elvégre a finn a magyarral – elvileg – rokon nyelv, már csak ezért is érdekelt.

A második világháborúban, Triesztben, egy német kórházhajón egy finn származású orvos kezel egy férfit, akit összevertek, semmire sem emlékszik, beszélni sem tud. Mivel a zubbonyba, amit visel egy finn név van beleírva, azt hiszi, honfitársáról van szó és gondosan kezeli. A sérülés elpusztította a férfi nyelvi memóriáját és a hangképző képességét, az orvos érdeklődését kezdetben tudományos értelemben keltette fel. Bár eleinte még a túlélésre sincs sok remény, de az idegen szépen gyógyul és a doktor lelkes tanításának köszönhetően, lassan képes a legalapvetőbb dolgokat finnül kifejezni. Az orvos visszaküldi Finnországba, mert úgy véli, ott sokkal nagyobb lenne rá az esély, h a megszokott környezetében visszatérnek az emlékei.
Helsinkibe érkezve orvos mentora segítségével egy kórházban lakik és ott segédkezik, a finnek is nehéz időket élnek a világháború miatt. Itt találkozik egy tábori lelkésszel, aki a Kalevala, egyházi énekek és versek segítségével tanítja neki a nyelvet, a ragozásokat, szabályokat. Jön-megy, ismerkedik, próbálkozik, de csak nem akarnak jönni az emlékek, próbál finn lenni, de az nem megy könnyen. Képtelen közel engedni magához az egyik ápolónőt, aki pedig beleszeret, de a férfi továbbra is magát keresi. Egy véletlen séta a kikötőbe aztán rádöbbenti, h minden, amit a zubbonyába varrt név miatt magáról hitt, tévedés, újra elveszti a kínkeservesen felvett identitást, majd a harctérre megy katonaként, ahonnan soha nem tér vissza.
El sem tudom képzelni, milyen lehet elfelejteni mindent, minden emléket, minden arcot, tényt és ráadásul még az anyanyelvedet is, pláne úgy, h senki sem tudja, mi is volt az. A regény főhőse – mint a történet végén kiderül – nem finn, de vajon könnyebb lett volna az identitás keresésének folyamata, ha az? Másként reagált volna az anyanyelvére? A hazájára? Be tudott volna illeszkedni, újra tudta volna kezdeni, vagy folytatni az életét a megfelelő helyen? Elvesztette-e egyáltalán valóban az anyanyelvét? Ez nem derül ki, hisz egy vélt anyanyelvvel próbálkoznak csak. Persze nem csak a nyelvről van szó, hanem az identitásról, ami olyan sok apróságból tevődik össze és meghatározza az embert.

Még az is, aki egész életében azt hangoztatja, hogy nincs hazája, halála óráján hirtelen úgy érzi, hívja az a hely, ahol minden elkezdődött, ahol tudja, hogy várnak rá. Ott és csakis ott, a maga helyén marad változatlan minden szag, minden szín, minden zaj.

A regényben az eseményeket „kommentálja” utólag a finn-német orvos, aki elhitette a férival, h finn, hisz maga is meg volt győződve erről a körülmények miatt. Egy alkalommal azt írta, h ha a férfi lemondott volna saját múltja kutatásáról és hagyta volna, h a jelen magával sodorja, talán másként alakul a sorsa. De mégis hogyan? Hogyan lehet új életet építeni a semmire? Mikor az ember semmit sem tud magáról? Elképzelni sem tudom…
Maga a téma és az ötlet szerintem zseniális, engem nagyon megragadott, de sajnos a megvalósítást helyenként kifejezetten unalmasnak találtam, például a főhős vergődését Helsinkiben, az nekem is szenvedés volt.

Kristina Steffan: Nicht die Bohne!

Paula élete – ahogy az ilyen chick-litekben általában – egy csapásra minden fronton csődbe jut. Véget ér a kapcsolata Olaffal, majd kiderül, h tervei ellenére babát is vár tőle, ráadásul a várva-várt előléptetés helyett még a munkahelyéről is kirúgják.

Úgy dönt, egyedül is belevág és megtartja a babát, ezzel a döntéssel nem marad egyedül - bár az apa, Olaf anyagilag támogatja, de máris új nője van - de számíthat a tesóira, barátaira és a szüleire. Nem lesz a történetből tipikus babavárós sztori, hisz ez az időszak nem csak a „babról” szól, ahogy magzatát becézi (erre utal a cím is+egyben egy szójáték is), rendesen felpörögnek az események. Talál új munkát, részmunkaidőben lesz marketingese és könyvelője egy öko társulásnak, a kollégák közösen vezetnek egy farmot, ahol állatokat tartanak, mindenfélét termelnek, ebből készítenek is ezt-azt és együtt laknak a farmon lévő lakásokban. Hamar kiderül, h némi meglepetésre az addig meglehetősen karrierista Paula megtalálta a neki való környezetet és embereket, sőt még egy épp ideális csilli-villi lakásba is beköltözet és persze a szerelem sem várat magára sokáig. Eddig a szokásos rózsaszín lányregény, de mivel valaki más babáját várja és Simon, az asztalos szívszerelem sincs éppen könnyű helyzetben, mégis több ennél és túlmutat ezen.
Laza, ironikus, vicces hangvétel jellemzi végig, tetszett és még több és jobb is volt, mint amire számítottam. Persze azért az is igaz, h bár érint komoly témákat, ezeknek inkább csak a felszínén marad és felvetésük után visszasüpped a rózsaszín ködbe, de legalább próbálkozik valamivel.

Papp Diána: Kerek perec

Alapvetően – szinte – soha nem hagyjok abba könyvet, ha már belekezdtem, végig is olvasom, megadom az esélyt. Itt is inkább az történt, h még nem is kezdtem el igazán, mikor rájöttem, h nekem ehhez most nincs kedvem. Petárdamanó (?) meg valami flúgos, de persze nagyon „jópofa csaj”, ezt inkább majd máskor, mondjuk most;). De azért a könyv – jobb híján – bekerült a 2015-ös nagy olvasási kihívásomba is (egy könyv, amit többször elkezdtem, de sosem olvastam végig).

A lassan 30 éves Dóri (kb. egy héttel a könyv befejezése után már gugliznom kellett a nevét, mély nyomot hagyott bennem;)) petárdamanókat (?) varr és jógát oktat, miközben egyik napról a másikra él. Se pénze, se pasija, még mindig a szüleitől függ, bár külön él tőlük, de nem nőtt még fel. A manókat vásárokban árulják a barátnőjével, itt ismerkedik meg a jóképű-jómódú, svájci és nála idősebb Guillaumemal (pláne gugliznom kellett a nevét;)). Amolyan szerelem első látásra lesz a dologból, kétségekkel, titkokkal, külön töltött hetetekkel és együt töltött napokkal. Az, h a férfi még házas, bár már nem él együtt a feleségével és a fiával, nem sokat könnyít a helyzeten. Guillaume hatása gyorsan érződik Dórin, aki hirtelen háziasabb lesz és igényesebb is a környezetére, elindul végre a felnőtté válás útján. Szeretne hinni benne, h lehetnek egy pár, felhőtlenül, boldogan, de az olvasó azért érzi, h valami nem stimmel, fals a sztori, ettől persze a szerző még bőven ráerőltethetne egy happy endet, nem ez lenne az első eset, itt mégsem teszi. Túl nagy a különbség a két szereplő között, minden szinten – földrajzilag, érzelmileg, anyagilag, korban is – ez először fáj, de szíve mélyén Dóri is tudja, h ez az igazság. A szerelmesek útjai elválnak, az első látásra szerelem kalandként zárul, aminek ebben az esetben szerintem jóval nagyobb a realitása.
A cím kapcsán jegyezném meg, h szerintem a szerző némileg tévedésben él „perec témában”, Svájcban ez nem különösebben jellemző, pláne úgy nem, ’magyarosan’, ahogy Guillaume készíti a regényben. Ja, mert hogy ez maradt: továbbra is elmesél egy csomó receptet Papp Diána. Annyi változott csak, h míg ez először még tetszett, már kezd idegesíteni:S. Egyébként viszon a könyv összességében egy szórakoztató, könnyed olvasmány.

Penelope Fitzgerald: Die Buchhandlung

A középkorú özvegy, Florence Green fejébe veszi, h könyvesboltot nyit Hardborough-ban, egy kis településen valahol Angliában az ötvenes évek végén. Ezzel alaposan felkavarja az állóvizet az álmos falucskában, mindenkinek van véleménye a dologról, van aki ellenzi, van aki támogatja az ötletet. Sem a nehézségek, sem a régi házban kószáló „szellem”, sem a vizes falak és a dohos helységek, sem tudatlansága a pénzügyi dolgokban nem rettentik vissza Florencet, terve megvalósításától. Lelkesen veti bele magát a munkába és aranyos boltocskát rendez be.

A szkeptikusok mellett azonban az első törzsvásárlók is gyorsan megjelennek. Kisegítőre is szüksége lesz, akit a 11 éves Christine személyében meg is talál. A precíz, talpraesett lány és Florence között bensőgésges, de különös kapcsolat alakul ki közöttük. Továbbra is folyik az ármánykodás a köynvesbolt ellen Mrs. Gamar részéről, de befolyásos támogatóra is talál az ügy Mr. Brundish veszi pártfogásába. Amikor azonban Florence egy addig ismeretlen szerző új művét, Vladimir Nabokov Lolitáját kezdi árulni botrány tör ki. Végül elveszti nem csak a boltot, hanem a házat is, kigolyózták és 1960-ban – mindössze egy év után - már el is hagyta a települést, ahol nem akartak könyvesboltot.
Bár a címe könyvesbolt, pont a könyvek hiányoznak, vagyis a költészet és az irodalom, Hardborough lakóit nem érdeklik ezek, inkább a királyi családról, háborús hősökről keresnek könyveket (Építse meg saját versenyhajóját, Hétköznapok a régi Angliában). Érdekes az is, h egy csomó „miért?”-re nem derül fény. Nem derül ki, miért igyekszik segíteni Mr. Brundish a köynvesboltot és mi hajtja Mrs. Gamart gyűlöletét, Florence múltjs éa jövője is homályban marad.
Az írónő a BBC munkatársa volt a II. Világháborúban, majd az Italia Conti Academy docense, de néhány évik egy könyvesboltban is dolgozott, felthetően ezen tapasztalatából merített 1978-ban megjelent könyvében. A Times szerint az 1945-ös angol irodalom legfontosabb szerzői közé tartozik, 1979-ben Booker díjat is kapott.

Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!

Soha semmit nem olvastam még Wass Alberttől, de sokszor hallottam róla lelkes olvasóitól, de olyan igazán nem tudtam hova tenni őt. Az megvolt, h Erdély…de más nem nagyon. Utána olvasva gyorsan kiderül, miért. Magyarországon csak halála után fedezték fel és máig a magyar irodalom egyik legellenmondásos alakja, az irodalomtörténet alig vesz róla tudomást, mások a legnagyobbak között emlegetik és igazi – politaikai felhangoktól sem mentes – kultuszt építettek személye köré. Az író egyébként – a kissé mesebeli nevű – erdélyi Válaszúton született Erdély egyik legrégebbi nemesi családjában. A Wass család eredete az Árpád-korig vezethető vissza, Mária Teréziától grófi címet is kaptak. Az író 1944-ben Németrországba, majd az Egyesült Államokba emigrált, majd ott is halt meg. Művei Ceausescu idejében be voltak tiltva Romániában, Magyarországon is csak a rendszerváltás után jelenhettek meg.

Ez talán az egyik leghíresebb műve, ezzel kezdtem és beválasztottam a várólistámba és a 2015-ös nagy olvasási kihívásomba is (egy könyvet az „Ezeket egyszer el kell olvasnom!” listám aljáról).
Történetünk – nem meglepő módon – Erdélyben játszódik, a magyar család azonban az I. világháború vége óta immáron Romániában él, mindenféle költözés nélkül, Trianonnak hála lettek egy másik ország állampolgárai. Ki vannak szolgáltatva a románok kényének-kedvének, kevesebb jár nekik, mint nekik, hisz csak magyarok. Hirtelen azonban fordul a kocka, – a második bécsi döntés következtében (1940. augusztus 30.) - a terület újra Magyarországhoz kerül, ekkor sok román igyekszik behízelegni magát a magyaroknál. Az elbeszélő sorsa jól alakul, megnősül, fia születik, de az újabb történelmi fordulat, a II. világháború, az ő életében is változást hoz. Mire katonaszökevényként visszatér otthonába, a ház felégetve, a családja halott. Nincs már semmije és senkije, sodródik az eseményekkel, mindent elveszít, végül a hazáját is – újra.
Nagyjából azt kaptam, amire számítottam. Nagyon hazafias érzelmű és hangvételű. Megrázóan mutatja be az erdélyi helyzetet ezúttal nem magyarországi nézőpontból, hanem testközelből, h milyen is mikor a nagyhatalmak hol itt, hol ott húzzák meg a határt. Bár tetszett és megérintett, de momentán nem érzek késztetést további könyveket olvasni az írótól.
Wass Albert a regényt 1949-ben írta, már ebben az évben megjelent németül, 1970-ben angolul is.

Lawrence Grobel: Al Pacino – Életem

Elég rég – ezért került fel végül a várólistámra - rendeltem még meg az általam igen kedvelt színészről ezt a könyvet, most belelapozva meglepett, h egy ill. több interjút olvashatunk vele. Sajnos elég régi, 2006-os, azóta meg akárhogy is nézem majdnem 10 év telt el:(, de ezt is csak most konstatáltam.

1979-ben találkozott először a színész és az újságíró (a könyv szerzője), ez volt egyben Al Pacino első interjúja, ráadásul a Playboynak, később a két férfi jó barátságba került. Ezt az első és egyben leghosszabb interjút még sok hosszabb-rövidebb követte, amik között akadt telefonbeszélgetés és egy közös projekt is az egyik amerikai egyetemen. Annak ellenére, h nem a szokásos biográfiáról van szó, nagyon sok mindent megtudunk a színészről, „első kézből”. Jócskán akad meglepetés is, például, h eleinte komikus színésznek képzelte magát, de mivel a közönség, komoly szerepekben akarta látni, ilyeneket osztottak rá, kínáltak neki. Nem tudtam azt sem, h közelebb érzi magához a színházat, mint a filmet, sokat játszott a Brodwayn, Shakespeart és Brechtet és rendezett is, kötődése a színházhoz és a klasszikus szépirodalomhoz alaposan meglepett.Beszél az idősebb, a saját- és a fiatal generáció kiemelkedő színészeiről és rendezőiről is. Az interjúkon kimondva-kimondatlanul végigvonul egy gondolat:

Hollywood elismerte rendkívüli tehetségét, ő azonban mindig is kívülálló maradt

Talán tősgyökeres new yorkisága- és a színházhoz való vonzódása miatt is, nagyon elgondolkodó, színpadi-, színházi ember.
Mivel a könyv sok interjúból, beszélgetésből készült, sok filmre, témára többször is visszatérnek, bizonyos dolgokról változik Al Pacino véleménye az évek során (pl. a Keresztapa 3. hibái), más dolgokról ugyanazt tartja és mondja el 3x-4x (pl. a családja). Bizonyos projektjeiről, amiket nem a nagyközönségnek szánt, nagyon sok szó esik, ez pl. engem untatott, mert nem láttam az adott filmet, jobban érdekeltek azok, amiket én is láttam. Meglepően kevés szó esett a számára Oscart hozó Egy asszony illatáról.

Végülis összességében tetszett ez az inkább interjúfüzér, mint memoár. Pacino igazi egyéniség, bohém, vagány, időnként polágrpokkasztó, de válaszai mögött valódi gondolatok vannak és igazi intellektus.

Graeme Simsion: Der Rosie-Effekt

Kissé csalódás az első rész után a folytatás, mert Don számomra már nem szerethető és vicces, hanem idegesítő volt. Nagyon nehezen jutottam végül dülőre a könyvvel, ami engem is meglepett.

Az első részben megismert ausztrál főhősök, Rosie és Don immáron házasok és New Yorkban élnek, ahol a pasi genetika professzroként dolgozik, felesége pedig a doktorijára készül pszihológiából ill. emellett az orvosit végzi. Don továbbra is habókos és kevéssé emocionális, de kettősük ennek ellenére is jól működik, boldogok együtt. Aztán bombaként robban be a hír az életükbe, h Rosie babát vár! Ezzel úgy általában is rengeteg minden megváltozik egy pár életében, ha pedig professzor Tillmannról van szó, ez hatványozottan igaz. Don könyvekből, tudományos úton próbálja kivenni a részét a babavárásból és készül az apa szerepre, de annyira idegesítően teszi, h nem csodáltam, h a feleségének is az agyára ment. Nagyon körmönfont problémáik vannak és a kapcsolatuk nekem nagyon fura volt, túl elméleti vitákat és beszégletéseket folytatnak, titkolóznak egymás előtt. A házasságuk – nem túl meglepő módon – zátonyra is fut és bár Rosie már az Ausztrália felé tartó gépen ül, végül mégiscsak happy end lesz, ráadásul ezt Don az emberi, érzelmes oldalának köszönheti.
Persze lehet, h az volt a problémám, h az első részben megismertük a nem egyszerű, de nagyon is szerethető Dont, akibe az olvasókon kívül;) Rosie is beleszeretett, ezek után úgy végződött a történet, h boldogan éltek, míg meg nem haltak. Majd a második részben szembesülnünk kellett azzal – amivel a szürke hétköznapokban szinte mindenkinek – h a Donnal való együttélés korántsem problémamentes, egy olyan speciális esetben, mint a babavárás pedig ez hatványozottan kijön. Engem mégis irritált a hozzáállása, amin persze nem tud változatatni és minden igyekezete a tudományos vonalon nyilvánul meg, ami egy ilyen érzelmes téma esetében, minimum fura, de egyébként szerintem Rosie sem nagyon erőlteti meg magát, szóval komplett kiábrándultam az első rész cuki párjából.
Az írónak sikerül úgy leírnia a kapcsolatukat a könyv nagy részében, h abból szinte minden érzelmet kiöl és egy idő után az volt az érzésem, ennek a két embernek semmi köze egymáshoz. Persze valószínűleg mindennek sokkal több köze van a való élethez, mint a habkönnyű chick-liteknek, talán pont ezért is volt furcsa és szokatlan egy regényben olvasni ezt így.
Míg az első rész engem abszolút szórakoztatott és mulattatott, addig a második inkább komolyra és – számomra- helyenként irritálóra sikerült.

Graeme Simsion: Das Rosie-Projekt

Jajj, hát végig nagyon örültem, h van ennek egy második része is! Több barátnőmtől is hallottam a könyvről és elég nagy a médiafelhajtás is körülötte, így már régóta tervben volt, valahogy éreztem, h ez jó lesz és nekem is tetszeni fog, így amolyan „jutalom olvasmányként” tartogattam egészen mostanáig.

Don 39 éves, sportos, rendkívül intelligens genetika professzor az egyetemen, de meglehetősen furcsa életet él. A szokásai megszállott rabja, az élete az utolsó percig be van osztva, emberi kapcsolataiban rendkívül korlátolt, hiányzik belőle a szociális kompetencia.
A fejébe veszi, h házasodni akar, ezért belekezd a feleség projektbe, összeállít egy kérdőívet, amivel ki akarja szűrni a dohányzókat, a későket, a nem elég intelligenseket stb. véletlenül akad a hálójába Rosie, aki rögtön az elején az alkalmatlan partner kategóriába kerül, hisz dohányzik, késik, iszik, ráadásul pultus egy homokos bárban, ami este 9-kor nyit. Viszont egy genetikai probléma mégis érdekessé teszi a szórakozott professzor számára. Rengeteg kalandot élnek át emiatt együtt, ezért a feleség projekt kicsit háttérbe is szorul és közben nagyon jól érzik magukat együtt. Közben akad egy jelölt, aki 100%-ig alkalmas a kérdőív szerint, de a való életben a legkevésbé sem.
így van ez: az embernek van egy álomszerű elképzelése, vagy egy nagyon is racionális, mint Don esetében az ideális partnerről, lehet, h még találkozik is valakivel, akire ráillik mindez, mégsem történik semmi, másba, aki a szöges ellentéte az álompasinak/nőnek, meg rögtön belehabarodik az ember, minden észérv ellenére. Pontosan ez történik itt is, na persze nem ilyen egyszerűen. Nagyon turbulens a történet, de a végére azért Don rájön, h bár teljesen irracionális, szereti Rosiet, pont ezért szerelem ez.
Amit sajnáltam, h egy utolsó fejezetben elég gyorsan elintézi a következő néhány hónapjukat, talán mindenki másnál ez elég lett volna, de náluk? Szerintem kb. egy könyvnyi sztorit tartogattak volna az első közös napok, hetek, hónapok, kár érte.
Imádtam a sztorit és főleg a főszereplő Don alakját! Igazi szórakozott professzor, aki egyrészről borzasztó intelligens, rendkívül sok tudományos kérdésben kompetens, de az élet egyszerű dolgaival, az emberi érzelmekkel hadilábon áll, szinte életképtelen. Nem élvezi az élet egyszerű örömeit, a megszokások és a racionalitás vezérli. Mindebből egy nagyon szeretnivaló, kedves és sokszor esetlen figura keveredik, akit egyszerre csodál és sajnál az olvasó.
A szerző, az ausztrál Graeme Simsion IT-tanácsadó és ez az első könyve, ami rögtön az év eladási slágere lett 40 országban. Rendkívül filmszerűen ír és persze szórakoztatóan, így nem csoda, h állítólag Jennifer Lawrence megszerezte már a megfilmesítés jogait.
Magyarul is olvasható már A Rosie projekt címmel, a második részt viszont egyelőre még nem adták ki Magyarországon.

Kylie Kaden: Der Sommer mit Kate

Francesca és Jack kisgyerek koruk óta ismerik egymást, nagyon jó barátok. Mikor a gimi utolsó évében felbukkan a gyönyörű Kate, duójukból hármas lesz, Jack összejön az új osztálytársnővel, Frannek pedig a legjobb barátnője lesz. Mikor befejezik a gimit néhány barátjukkal kempingezni mennek, itt Kate elmondja Frankinek, h babát vár Jacktől, ez utóbbi pedig azt osztja meg a lánnyal, h ott akarja hagyni Katet, mert őt szereti. Ám a beszélgetésből, Kate soha nem tér vissza, keresik, de semmit nem találnak. Kétségbeesés, félelem, bizonytalanság, gyanú…majd a bizonyosság, mikor megtalálják a lány holttestét. Ezek az események örökre megváltoztatják Franki és Jack életét, elszakadnak egymástól.

Jó pár évvel később a 30-as Franki egyedül él, mióta szakított a vőlegényével, magányos és nem túl boldog, mikor a szomszédba az ezer éve nem látott Jack költözik, ráadásul a családjával. Mindkettőjük élete másként alakult Kate halála után, mint ahogy tervezték, vagy szerették volna, közös titkukat nem fedik fel, de újra elindul köztük valami, a régi barátság, az egykori érzelmek. Az egykor történtek a jelenben is alaposan felforgatják az életüket, rájönnek, h le kell zárni a múltat ahhoz, h végre belekezdjenek a jelenbe, tiszta lappal. A végén a két egykori szerelmes, akiknek be nem teljesedett szerelme újra fellobban, végre egymásra talál.
A történet első fele párhuzamosan játszódik a jelenben és a múltban, de nagyon lassan adagolja az információkat, a visszatekintések elég hosszúak és helyenként unalmasak is. A második felében viszont felgyorsulnak az események és a végére került bele még egy csavar is, így egy igazán kellemes, helyenként izgalmas és humoros, érzelmes olvasmány kerekedett belőle. Tetszett, ahogy leírja Franki érzelmeit és ahogy a nő veszi az akadályokat, megoldja a problémákat és nem omlott az első adandó alkalommal Jack karjaiba.

Juli Zeh: Spieltrieb

A 2015-ös nagy olvasási kihívás kapcsán került a látószögembe a könyv (egy könyv, ami egy gimnáziumban játszódik), ami egy elég megúszós kategória egyébként szerintem, de nekem ezzel a választással kicsit sem lett az. Nem gondoltam, h ennyire meg fog gyűlni vele a bajom. Alapvetően végigrágom magam mindenen, nem szoktam abbahagyni könyveket (pont ezért az egyik legnagyobb fejtőrést ez a kategória jeleni a kihívásban is - egy könyv, amit többször elkezdtem, de sosem olvastam végig), de ennek a végigolvasásához nagyon meg kellett erőltetnem magam. Szóval majdnem az abbahagyott könyv kategóriában került fel a listára, szerintem, ha nem a kihíváshoz olvasom, amit teljesíteni szeretnék, nem olvasom végig…

Az események 2 iskola évet ölelnek fel, a szótlan, nagydarab 14 éves Ada és épp iskolát váltott. Távolságtartó, de gyakran vannak provokatív megjegyzései, véleménye, nem túl közlékeny teremtés, de meglepő dolgok foglalkoztatják (Schröder újraválasztása, Irak…) úgy érzi okosabb az osztálytásainál, sőt a tanárainál is, ennek ellenére sem okoskodó, hanem valóban értelmes lány. Az első év elég eseménytelenül telik, ez gyorsan megváltozik, amint felbukkan az új osztálytárs, a félig egyiptomi és már 18 éves Alev. Ő Ada abszolút szellemi partnere lesz, de vele ellentétben extrovertált és rögtön vezéralak lesz belőle. Ada is keresi a társaságát, a fiú pedig olvasmányokkal látja el, többek között a játékelméletről. A fura párosból a lengyel származású német- és tesitanárral, Smutekkel lesz még furább trió. Alev kívánságára/utasítására Ada elcsábítja a tanárukat, akit nem nagyon kell győzködni és a fiú „felügyelete” alatt és kamerája előtt minden péntek délutá folytatják pásztoróráikat.
Szerintem már ennyiből is eléggé jól látszik, h nem mindennapi könyvről van szó, sok elmélkedéssel, filozofálással és tömérdek olyan eseménnyel és szereplővel, akikkel abszolút semmit nem tudtam kezdeni. Túllépik az erkölcs-, az emberi együttérzés – és a megszokott viselkedés határait és a két fiatal a tanárukat választja zsarolásuk céljává ezzel egy aljas játékba kezdve, ami a szexről, a csábításról és a hatalomról szól.
Az egész történet talán jobban működne rövidebb formában, az 500 oldal nem volt túl olvasóbarát, különösen az első felének eseménytelensége volt idegörlő.

A címe (Játékösztön) számomra nem találó, mert mindaz, ami a regényben történik szerintem jóval túlmegy egy játék keretein.
A regény 2004-ben jelent meg és már 2006-ban bemutatták színházban, 2013-ban film is készült belőle, sőt ugyanebben az évben Brazíliában minisorozatként mutatták be.

Kiss Gergő: Életem a játék

Végre egy könyv, amivel gyorsan haladtam! Szeretek önéletrajzokat olvasni, de persze csak általam kedvelt emberekét és Kiss Gergőt mindig is nagyn szimpatikusnak találtam, nagy melák, csibész, kisfiús mosollyal és hihetetlen nagy vizilabda játékos. A könyv a 2015-ös nagy olvasási kihívásomba is bekerült a „memoár” kategóriában.

Nagyon érdekes és csodálatra méltó elolvasni a történetét, ahogy időnként 6 csapatba játszott, idősebbek között is rendszeresen már gyerekként, alázattal és szorgalommal végezte az edzéseket, a legfiatalabb játékosként került aztán a válogatottba és ott sikert sikerre halmozott, úgy, h 21 éves korában derült ki, h nyitott gerinccel született.Tetszett, h fontosnak tartotta azt is, h tanuljon, h gondolt a sportkarrierje után időkre, elvégezte a jogi egyetemet, de nem álszent, bevallja, h 5 év helyett 7 év alatt. A hatalmas sikerek után is kitartott a felesége mellett, akivel 19 éves koruk óta vannak együtt, ez is példamutató és ritka is manapság. Nagyon sokszor ír róla és a lányaikról, ebből is látszik, milyen fontos számára a családja.
Érdekes volt, ahogy a többi játékosról ír, egy-egy nagy meccsről, győzelemről vagy kudarcról, mindig izgalmas dolog egy picit a kulisszák mögé tekinteni. Pont ezért szívesen olvastam volna többet az olimpiákról, kicsit fura volt, h kb. 2 oldal volt egy olimpia, mindez 270 oldalnál…Érdekelt volna az az élmény, amit egy olimpia ad egy sportolónak, pláne egy olyannak, aki aztán úgy lesz 3-szoros bajnok, h a 3 olimpiai döntőjében 8 gólt lő.
Nagyon szimpatikus, értelmes sportolóról van szó, aki tisztelte annyira az adott kultúrát és országot, ahol élt és játszott, h megtanulta a nyelvet (olasz, szerb-horvát), sok minden érdekli és nem akarmilyen sportpályafutása befejeztével is tele van tervekkel és ötletekkel.
Ami még lenyűgözött, h – legalábbis a könyv alapján – nem is alakulhatott volna másként a sorsa, egy percre sem merült fel, h nem a vízilabda az ő útja és tántoríthatatlanul követte már gyerekként megálmodott céljait, h jogász olimpiai bajnok lesz.

A végére az kicsit idegesített, h ő is ill. sok a könyvben megszólaló barátja, ismerőse mondja azt, h mindent tudnak egymásról, azért ez ilyen tömegben szerintem kicsit fura, ill. a végén szerintem imitt-amott kezdett elcsúszni a fényezés irányába, de ez olyan szempontból egyáltalán nem baj, h neki azért van mit;).

Vámos Miklós: Szitakötő

Rég olvastam már Vámostól, olyannyira, h a blogon még nem is szerepel, pedig egy időben nagy kedvenceim közé tartozott. Ez a regénye 2012-ben jelent meg, hozzám most jutott el.

Az 50-es években 5 fiú és 3 lány egy hízótáborban találkozik és megalakítják a nyolcak szövetségét és ezzel valóban életre szóló barátságuk kezdődik el. Fejezetről fejezetre telnek az évek, újabb tábor, majd immáron tinik, együtt katonák a fiúk, szerelmek és kalandok szövődnek közöttük, megházasodnak, gyerekeik lesznek, karriert csinálnak, elhagyják az országot, elválnak, újra házasságot kötnek, tönkre mennek, jönnek a betegségek, majd az első haláleset. Nem csak a nyolcak életét lehet jól nyomon követni, hanem a magyar társadalom és történelem alakulását is és Vámos nem hagyja ki egy-egy évtized legjellegzetesebb eseményeit sem. Az utolsó fejezet nem tetszett, akkor már 2026-ban vagyunk, ez szerintem felesleges volt.
Az író maga is ehhez a generációhoz tartozott, amelyik élete kb. felét a rendszerváltás előtt és ugyanennyit már utána élt. Az elbeszélésben ötvözi a napló- és levélformát, így minden fejezetben más mesél. Sajnos időnként elég nagyokat ugrunk, így bizonyos eseményeket eléggé elnagyol és főszereplőivel sem bánik kesztyűs kézzel, akik addig a középpontban álltak, 2 mondattal kiírja őket a sztoriból, ezért helyenként azért kár.
Annyira nem tetszett ez a könyve, így megint az jutott eszembe, vajon miért nem? Vámosnak ez a regénye talán gyengébbre sikerült, mint az előzőek, amiket olvastam és nagyon tetszettek, vagy én változtam meg az utóbbi jó pár évben, mióta utoljára olvastam tőle valamit. Nem tudom…

Lucy Clark: Der Sommer in dem es zu schneien begann

Nagyon sokat dolgoztam az utóbbi időben, meg sokminden össze is jött, de végre újra befejeztem egy könyvet!
Igazából valami könnyed nyári olvasmányra vágytam, de meglepetésemre egész mást kaptam ettől a könyvtől. Olyannyira, h a 2015-ös nagy olvasási kihívásomba is bekerült, méghozzá a dráma kategóriában. Bár nem a szépirodalom egy klasszikus drámája, mégis az, a mai értelemben, sőt már sokkal kevesebb is annak számít…

Eva Londonban él és bába, a férje az ausztrál Jackson, 2 éve vannak együtt. Jackson tragikus körülmények között meghal, horgászás közben a viharos tenger magával ragadja, holttestét nem találják meg. Eva magába zuhan és Ausztráliába, Tazmániába utazik, ahonnan a férje származott. Megismeri végre személyesen is apósát és sógorát, de még nem is sejti, h további tragédiák várnak rá. A hangulat baljós, gyülekeznek a jelek és az utalások, h Jackson korántsem az volt, akinek Eva gondolta. Lassan kiderül, h minden az első szótól az utolsóig, amit a férje magáról mesélt valójában nem vele, hanem a 2 évvel fiatalabb öccsével, Saullal történt, ő tanult tengerbiológusnak, őt inspirálta erre egy könyv stb. Ezen kívül is elhallgatott sok mindent Eva elől, túlságosan is fontos lett neki, félt, ha megtudja róla az igazat, elveszíti. Miközben a nő igyekszik az igazság végére járni, mindig maga mellett tudhatja a sógorát, Sault, aki bár eleinte ellenséges vele, de a csapások elviselésében Eva igazi támasza és lassan gyengéd érzelmeneket kezdenek táplálni egymás iránt. Saul már tudja, h Evat akarja, a nő viszont bizonytalan…azért szeretett bele Jacksonba, mert az Sault alakította, vagy azért szereti Sault, mert Jacksont látja benne. Mindennek tisztázására felbukkan végszóra a halottnak hitt Jackson is, fény derül a titkokra, az érzésekre, vágyakra, Eva végül nem meglepő módon Tazmánia és Saul mellett dönt.
Hihetetlen csapásokat mér a főszereplőjére Lucy Clark és hatalmas dilemmák elé állítja, igazából nem tudom meglehet-e csinálni ilyet a való életben, valószínűleg igen, ez azért elég félelmetes…Nagyon fordulatos és izgalmas regény, de szerintem nincs igazán jól megírva, a szereplőket, különösen Evat egyáltalán nem hozta közel hozzám, nem ismertem meg, annak ellenére sem, h ő a főszereplő. Talán a téma miatt, de nem olyan könyv, ami valamiféle jó érzést adna az olvasónak, amit jó, kellemes lenne olvasni.
Nem értem a címet sem teljesen (A nyár, amikor havazni kezdett), pont a cím és a borító miatt számítottam valami könnyed limonádéra és bár azt nem bánom, h nem az lett, de meglepett.