Azt olvastam, a szerző, Temesi huszonyegy-két évesen mondta azt, h a Bartók regényt meg kell írnia valakinek és végül ő lett az a valaki.
3 féle jelölése van a szerzőnek, a 3 különböző idősíkra: az egyik Bartók gyerekkorába kalauzol, de egy-egy ilyen fejezet között időnként 10 év is eltelik, így inkább a zeneszerző magyarországi életébe és munkásságába enged bepillantást, a másik a már idős Bartókról ír Amerikában, a 3. volt a legérthetetlenebb számomra, ez konkrétan az íróról, Temesi Ferencről szól. Ezek engem egyáltalán nem érdekeltek, ráadásul nagyon zagyvának is találtam ezeket, nem is bírtam elolvasni őket, legtöbbször nem is tettem. Nem is értem, h jut valaki arra a gondolatra, h ír egy könyvet az egyik legnagyobb magyar zeneszerzőről, egy zseniről, amit az emberek nyilván azért vesznek meg, mert Bartók érdekli őket és erre 25 fejezetben önmagáról ír. Már elnézést, de kit érdekel ő, Bartók mellett?
Rá kellett jönnöm, h szeretem a lineárisan írt életrajzokat, az, h ez nem így volt, még nem lett volna akkora baj, viszont egyáltalán nem tetszett, h a két idősík, egy idő után egyszerűen csak arra szolgál, h anekdotázzon, tényszerűen alig-alig tudunk meg valamit, sokszor levelekből idéz, de gyakran nem derül ki, fikcióról van-e szó, vagy valóságról. A másik „átverés”: az áll a borítón, regény – hát nem, még véletlenül sem az. További furcsaság volt, h a párbeszédeknél nem használ gondolatjelet, hanem minden bekezdésekre van tagolva, a dialógusok is:O.
Ami újdonság volt számomra, h az én fejemben mindig Kodály volt a népdalgyűjtő, meglepett, h Bartóknak is szenvedélye volt ez, főleg a magyar dalok, de gyűjtött pl. Afrikában is. Azt sem tudtam, h Kodállyal igen jó barátok voltak és hogy Bartók nagyon nemzeti érzelmű volt, élete utolsó percéig fontos volt neki magyarsága.
Ha már ezzel a címmel végigolvasok egy igen vaskos, 590 oldalas könyvet, akkor még ennél is többet vártam. Leginkább az édesanyja levei árultak el legtöbbet Bartókról, amit idősebbik unokájának írt, ill. a zeneszerző kisebbik fiának, Péternek levelei, visszaemlékezései hozták közel az egyéniséget, az embert.
A könyv végére „összeér” a két sík, olyan értelemben, h az egyik azzal végződik, h Amerikába mennek, a másik pedig Bartók halálával.
„Ha netalán halálom után utcát akarnának nevemről elnevezni (…) akkor a kívánságom ez: Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon tér és a volt Körönd azoknak a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van (Mussolini, Hitler), továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet, velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.” – írta Bartók a végrendeletében.
Egy nagyon izgalmas emberről és egy nagy művészről egy ennél sokkal jobb és informatívabb életrajzot is el tudnék képzelni, csalódás volt sajnos a könyv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése