2017. július 28., péntek

Temesi Ferenc: Bartók

A könyv várólistás volt, az utóbbi években nagyon érdekelnek az életrajzok és Bartók – bár nem vagyok zenerajongó – érdekelt volna, de nem így…
Azt olvastam, a szerző, Temesi huszonyegy-két évesen mondta azt, h a Bartók regényt meg kell írnia valakinek és végül ő lett az a valaki.


3 féle jelölése van a szerzőnek, a 3 különböző idősíkra: az egyik Bartók gyerekkorába kalauzol, de egy-egy ilyen fejezet között időnként 10 év is eltelik, így inkább a zeneszerző magyarországi életébe és munkásságába enged bepillantást, a másik a már idős Bartókról ír Amerikában, a 3. volt a legérthetetlenebb számomra, ez konkrétan az íróról, Temesi Ferencről szól. Ezek engem egyáltalán nem érdekeltek, ráadásul nagyon zagyvának is találtam ezeket, nem is bírtam elolvasni őket, legtöbbször nem is tettem. Nem is értem, h jut valaki arra a gondolatra, h ír egy könyvet az egyik legnagyobb magyar zeneszerzőről, egy zseniről, amit az emberek nyilván azért vesznek meg, mert Bartók érdekli őket és erre 25 fejezetben önmagáról ír. Már elnézést, de kit érdekel ő, Bartók mellett?
Rá kellett jönnöm, h szeretem a lineárisan írt életrajzokat, az, h ez nem így volt, még nem lett volna akkora baj, viszont egyáltalán nem tetszett, h a két idősík, egy idő után egyszerűen csak arra szolgál, h anekdotázzon, tényszerűen alig-alig tudunk meg valamit, sokszor levelekből idéz, de gyakran nem derül ki, fikcióról van-e szó, vagy valóságról. A másik „átverés”: az áll a borítón, regény – hát nem, még véletlenül sem az. További furcsaság volt, h a párbeszédeknél nem használ gondolatjelet, hanem minden bekezdésekre van tagolva, a dialógusok is:O.
Ami újdonság volt számomra, h az én fejemben mindig Kodály volt a népdalgyűjtő, meglepett, h Bartóknak is szenvedélye volt ez, főleg a magyar dalok, de gyűjtött pl. Afrikában is. Azt sem tudtam, h Kodállyal igen jó barátok voltak és hogy Bartók nagyon nemzeti érzelmű volt, élete utolsó percéig fontos volt neki magyarsága.
Ha már ezzel a címmel végigolvasok egy igen vaskos, 590 oldalas könyvet, akkor még ennél is többet vártam. Leginkább az édesanyja levei árultak el legtöbbet Bartókról, amit idősebbik unokájának írt, ill. a zeneszerző kisebbik fiának, Péternek levelei, visszaemlékezései hozták közel az egyéniséget, az embert.
A könyv végére „összeér” a két sík, olyan értelemben, h az egyik azzal végződik, h Amerikába mennek, a másik pedig Bartók halálával.

„Ha netalán halálom után utcát akarnának nevemről elnevezni (…) akkor a kívánságom ez: Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon tér és a volt Körönd azoknak a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van (Mussolini, Hitler), továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet, velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.” – írta Bartók a végrendeletében.

Egy nagyon izgalmas emberről és egy nagy művészről egy ennél sokkal jobb és informatívabb életrajzot is el tudnék képzelni, csalódás volt sajnos a könyv.

2017. július 23., vasárnap

Petra Hülsmann: Wenn Schmetterlinge Loopings fliegen

Nagyon tetszett Hülsmann első könyve, nyilván tisztában voltam vele, h tingli-tangli olvasmányról van szó, de mivel tetszett a stílusa, kíváncsian vártam ezt is.


Karo élete nem könnyű, a Ruhr vidéki iparvárosban, Bochumban nőtt fel, munka mellett végezte el az egyetemet és most, 20-as évei végén elérkezettnek látja az időt, h igazán belekezdjen az életébe, elköltözzön a szüleitől és diplomás nőként végre azzal foglalkozzon, amivel szeretne. Ennek megfelelően Hamburgba költözik és némi bonyodalom után remek fizetéssel felveszik az Eintracht Hamburg fociklubhoz, egy jól hangzó állásba, a gond csak a feladata…A híres válogatott futballsztárt „Weidi”-t kell kísérgetnie, rá felügyelnie, h megakadályozza a görbe estéit és mivel túlzott alkoholfogyasztás miatt a pasi jogsiját is elvették, még a sorfőrje is lesz, nem csak a babysittere. Persze ez nem csak Karonak, hanem Weidinek sem tetszik, legalábbis eleinte. Merthogy persze nem kell IQ bajnoknak lenni, az első oldalaktól egyértelmű, hova fog kifutni a történet és tényleg oda is fut ki, de jól keveri a kártyát Hülsmann, szerethető, karakteres és vicces szereplői életét ügyesen bonyolítja. Tetszett, h ezúttal is lakóhelye, Hamburg a helyszín, így nekem is ismerősek voltak a kulisszák. Érdekes volt bepillantani egy pici és nem túl sikeres, de mégis Bundesliga klub életébe – mégha a valóságban nem is biztos, h így zajlanak a dolgok- ezenkívül remekül mutatja be a hamburgi felső tízezer manírjait és állítja szembe a ruhr vidéki Karov és családja jó értelemben vett egyszerűségével. Ismét tetszett Hülsmann könnyed kis regénye, de talán nem annyira, mint az általam olvasott első.

2017. július 19., szerda

Karine Lambert: Und jetzt lass uns tanzen

Mint olyan sokszor, ezúttal is a borító miatt figyeltem fel a könyvre. Ha nagyon gyorsan akarnám elintézni, mondhatnám, h a téma a szerelem 70 fölött…, de ennél többről van szó, pedig belegondolva már ez sem kevés.


Marguerite, 78 évesen megözvegyül és hirtelen nem is tudja - több, mint 50 év házasság után - mihez kezdjen az életével. Szépen lassan kiderül, h ő is, mint kortársai közül oly sokan világszerte, életét a férje irányításának rendelte alá, minden úgy volt, ahogy ő akarta, a nőnek nem volt semmi saját akarata. Persze nem kell erőszakra gondolni, inkább a jól szituált, de kemény szívű férj csendes terrorjára az elegáns villanegyedben. Szívszorító volt olvasni a házasságukról, ahogy a férje Marguerite hajviseletétől a gyerekek számáig mindent rögtön az elején kőbe vésett, ellenmondást nem tűrően.
Az algériai Marcel 73 évesen veszíti el feleségét, élete egyetlen, nagy, gyerekkori szerelmét. Az ő kapcsolatuk a szereteten alapult, egyenrangú felek voltak a házasságukban. Különös fricska az írónőtől – de abszolút hihető – hogy ezt az egyenrangúság dolgot felcseréli Európa és Afrika között.
Ők ketten végső kétségbeesésükben egy gyógyhotelben találkoznak, ahol rögtön történik velük valami, ami ellen eleinte különösen Marguerite próbál hadakozni. De aztán lassan annyi év Csipkerózsika álom után magára talál, nem hagyja, h a fia uralja az életét, ugyanúgy, ahogy azt a férje tette, hanem végre, életében először döntést hoz, saját maga, a boldogsága érdekében.
Jellemző, h a külvilág, szomszédok, ismerősök, sajnos pont úgy reagálnak, ahogy itthon is sokan és ahogy én is tenném sok esetben, de Marguerite és Marcel életét megismerve, jár nekik ez a boldogság. Újabb figyelmeztetés, h hogy jövök én, vagy bárki más ahhoz, h meg- és elítéljen másokat, anélkül, h ismerné a történetüket?
Egy szép időskori szerelem leírása ez, sok értékes gondolattal házasságról, boldogságról, kötelességről, gyerekekről, unokákról, szórakoztató, de ugyanakkor elgondolkodtató is.

2017. július 16., vasárnap

Mörk Leonóra: Lány igazgyöngyökkel

Az egyik barátnőm említette a könyveit, amikről még nem is hallottam, de ahogy utánaolvastam, néhány felkeltette az érdeklődésemet. Bár elég vegyes véleményeket olvastam róluk, amikor lehetőségem volt akciósan megvenni, nem hezitáltam és rögtön bele is kezdtem.


Abban, h jól és olvasmányosan ír, biztos voltam, ő még ahhoz a Nők Lapja iskolához tartozik. Sajnos a regénye ennek ellenére sem tetszett. Összesen 4 idősíkon játszódik, ami egyrészről kicsit sok – bár abszolút követhető – másrészről felesleges is volt szerintem. Márta grafikusként dolgozik, amikor pakkot kap egykori drezdai tanárától és szeretőjétől, aki arra kéri, fordítson le egy 18. századi naplót, ami magyarul íródott. A lányt rögtön beszippantja a történet, ami – micsoda véletlen – épp azokról a barokk gyöngyfigurákról szól, amiket anno ő is megcsodált Drezdában és amiknek készítője máig ismeretlen. A naplóban egy unkonvecionális szerelmi történet elevenedik meg, egy inkább 20., mint 18. századi hősnővel. Ez a nyelvezetre is igaz, bár Sophie történetét nem napló formában ismerjük meg, ennek ellenére furcsa volt egy majd’ 300 éves történetről ’mai nyelven’ olvasni. Többször „kritizáltam” már klasszikus regényeket, amik mai szemmel olvasva gyakran körülményesek, nagyon hosszúak, terjengősek, itt ezt nem lehet elmondani, az elbeszélés módja abszolút 21. századi, valahogy szerintem mégsem passzolt. Annak ellenére, h nekem sajnos nem nagyon tetszett a regény, azért azt meg kell jegyeznem, h történelmileg nagyon is korhű képet fest és minden részlet (a műalkotások, Drezda, Amszterdam) alapos kutatómunkáról tanúskodik, ennyiben mindenképpen túlmutat egy szokványos női regényen.

2017. július 12., szerda

Katie Jay Adams: Sommer ins Glück

A könnyed, nyári olvasmányok között tartottam ezt számon és valami ilyesmi épp nagyon rámfért már, amikor elkezdtem olvasni.
Annie élete romokban hever, ahogy az már csak lenni szokott a hasonló kaliberű történeteknél. Kirúgják pincérnői állásából, az anyja nem tudja fizetni a házat, amiben Annie öccsével, az Asperger szindrómás Marckal él.


Aztán felbukkan az életében a dúsgazdag és veszélyesen jóképű Jona, akivel egyfolytában összefutnak, aztán az élet – és a szerző – végképp összetereli őket, egymásra vannak utalva, csak egymás segítségével kaphatják meg, amit akarnak. Annie az 50 ezer dollárt, ami a házuk megmentéséhez kell, Jona pedig örökségét, a családi impériumot. Ehhez el kell játszaniuk, h komoly és felelősségteljes kapcsolatban élnek, meggyőzve Jonathan szigorú apját, aki szerint egy impériumot nem lehet család és biztos háttér nélkül irányítani. Szóval amolyan Pretty Woman jellegű sztori, de meglepetésemre pont az ebben rejlő lehetőségeket nem aknázta ki. Ráadásul csak 3 hétről van szó, h a történet h végződik, szerintem nem kell ecsetelnem, de kétlem, h egy szigorú pátriárkát meg lehetne győzni ennyi idő alatt, de itt persze minden szál teljes happy enddel zárul. Persze mindegy is, felhőtlen kikapcsolódásra vágytam, nagyjából megkaptam.

2017. július 8., szombat

Daniel Speck: Bella Germania

Az egyik barátnőm ajánlotta a regényt, amivel már én is kacérkodtam.


Julia harmincas évei közepén jár és végre egy milánói divatbemutatón felfigyelnek kis divatházára, jön az áttörés, a rég várt siker. Itt bukkan fel Vincent, egy idős német úr, aki azt állítja, a nagyapja. A nőt egyedül nevelte fel az anyja, apjáról, Vincenzoról alig tud valamit. Bár most a munkájával kellene foglalkoznia, Juliat nem hagyja nyugodni a saját története, felkeresi Vincentet és a nagyapja elmeséli élete gyötrelmes, titkokkal és hazugságokkal teli szerelmi négyszögének történetét. Juliát beszippantja sosem ismert családjának története és nem nyugszik, amíg az egész történetet meg nem ismeri, Olaszországba megy, h halottnak hitt apjával találkozzon és megismerje életének hiányzó darabjait.
A könyv lapjain egy olasz/szicíliai-német családregény bontakozik ki, amiben a család kalandos sorsán kívül kis történelmi kitekintést is ad a szerző, nagyon érdekesen írja le a 60-as, 70-es évek Németországát, ahova özönlenek a vendégmunkások, szokatlan sokszínűséget, más szokásokat hozva, miközben mindkét országban tombolnak a terrorista szervezetek. Azért az ebből a regényből is kiderült, h a németeknek is meg kellett küzdeniük a maguk démonjaival, nekik is meg kellett tanulniuk együtt élni a bevándorlókkal, elfogadni őket és ezt a folyamatot akkor is problémák hada kísérte, a könyvnek ez a része meglepően aktuális ma is.
A családi történet egyrészről nagyon szövevényes, másrészről nagyon egyszerű. Nem tudok a regényre semmi negatívat mondani, mégis nagyon lassan haladtam vele, egyrészről mert kevés időm volt az olvasásra az utóbbi időben, másrészről valószínűleg azért, mert jóval nagyobb terjedelemben meséli el Daniel Speck a történetet, mint ami feltétlenül szükséges lenne, ami egy németnél minimum meglepő;) és eléggé idegesített is.

2017. július 3., hétfő

Annika Ziehen: Solotrip

Instán láttam meg a könyvet és azonnal kellett, neki is álltam gyorsan, aztán a lelkesedésem egy kicsit csökkent.
Nem kimondottan tervezek egyedül utazgatni, de tény, h az utóbbi években többször repültem egyedül, voltam magamra utalva külföldön, sok olyan szituációt átéltem probléma nélkül, amikre visszagondolva kicsit rosszul vagyok, mert akármi is történhethett volna, de nem történt. Szóval egy solotripet mára már nem tartok elképzelhetetlennek, mint ahogy a világban egyre többen gondolják így ezt.


A szerző – nyilván – szívesen és sokat utazik egyedül és bár szerintem az utóbbi pár évben ez kezd egyre menőbb lenni, azért itthon még mindig furán néznek az emberre, ha egyedül utazik valahova, érdekelt, h neki milyen érvei vannak emellett. Nem túl sok derült ki a szerzőről, de azért annyi igen, h németként az érettségi után New Yorkba ment, majd Dél-Afrikába, nyilván tökéletes angol nyelvtudással és ha 18 évesen megállta a helyét New Yorkban, könnyebben indul neki az ember – akár egyedül is – a nagyvilágnak. Többször leírta magáról, h introvertált, így nincs baja az egyedülléttel, sőt, az extrovertáltak uralta világban, introvertáltként mindig nagy örömmel olvasok ilyesmit, Annika rögtön szimpatikusabb lett.
Ennek ellenére azért az elején kicsit átverve éreztem magam, egy kalandokkal teletűzdelt útinaplót vártam talán, amik mind bebizonyítják, h egyedül kell nekivágni, ehelyett inkább olyan érzésem volt, mintha valami önsegítő vagy tanácsadó könyvet olvasnék. Aztán persze rátér az utazás részére is, próbál végigvenni mindent, ami miatt az ember nem vág bele egyedül, pl. h ki csinál fotót rólad - ez azért a selfi korszakban elég röhejes, meg kicsit egyébként is - meg egyedül az étteremben stb., de aztán – bár nem túl hosszan – azért rátért a biztonságra és főleg a nőket érintő biztonságra is, ami például engem leginkább elrettent attól, h egyedül vágjak neki a világnak, de nem tematizálja túl a témát. Összességében mégis tetszett, mert sok mindenben magamra ismertem és sok olyan dolgot leír, amik bennem is kavarognak, de talán még nem fogalmaztam így meg magamnak, vagy nem mondtam ki és most itt olvastam. Szimpatikus volt, h ő nem backpacker, meg nem azok közé az ultra menő huszonéves bloggerek közé tartozik, akik a közösségi médiát elárasztják tökéletesebbnél tökéletesebb – és felszínesebb - képeikkel, vállalja magát, a korát, a hibáit és az igényeit, szükségleteit is. Az elején kicsit hiányoltam a történeteket, de aztán egyre több lett ezekből is, sokszor csak utalások, tippek formájában színesítették a könyvet, de így is jó volt. A végén még 3 úti célt is megad, amik szerinte a leginkább alkalmasak arra, h az ember ott kezdje meg egyedüli utazgatásait. New yorki tippjeit még élveztem és tudtam követni, de thaiföldi és marokkói túrajavaslatainál eléggé elvesztettem a fonalat, mindenesetre ezek jó zárásai voltak a könyvnek.