2015. november 25., szerda

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember

A regény a 2015-ös nagy olvasási kihívásom kapcsán került a látókörömbe, (egy könyvet, amit az iskolában kellett volna elolvasnom), nem tudom pontosan, szerepel-e a kötelezők között, de mivel az író nevét viselő általános iskolába jártam, ott valószínűleg szembe jöhetett volna/kellett volna jönnie.


A főhős görög Zétát 12 évesen eladja az apja rabszolgának a Római Birodalomban, majd állatként kezelik a főúr gyerekei, megesik egy másik nemes úr Priszkosz rétor szíve rajta, megveszi, nagyon jó sora van nála, 8 év után felszabadul, de vele marad és elkíséri a hun fejedelmhez a rettegett Atillához. Érdekesség, h a valóságban, Priszkosz rétor az egyetlen, korabeli Atilláról szóló beszámoló szerzője. Hun földön beleszeret az egyik vezér lányába, Emőkébe, aki persze nem lehet az övé. Zéta, mivel már nem rabszolga felajánlja – csellel – szolgálatait Csáth vezérnek, csakhogy a lánya közelében legyen, megtanul hunul is. Atilla a Római Birodalom ellen vonul, Zéta is harcol, megsebesül és még pestist is kap, de csodával határos módon nem hal meg. Némi kitérő után visszamegy a hunokhoz, Atilla is hazatér a háborúból és Zéta az ő embere lesz, tolmácsol, véleményt is mond és már mikor épp arra lehet számítani, h Atilla felszabadítja és vagyont ad neki, meghal a hun király. Ezután Zéta élete is veszélybe kerül, de élete egy fontos nője megmenti, egy másik pedig társává szegődik és elmenekül vele.
Először meglepett a könnyed elbeszélés módja, de aztán kb. a felétől már kissé vontatottnak találtam. Az először 1902-ben megjelent regény sikere talán épp abban áll, h Zéta közvetlen hangú elbeszélését gyerekek és felnőttek egyaránt értik. A cím magyarázata az előszóban olvasható, ami Gárdonyi szerint „utószóként is olvasható”:
„Hát én volnék az a Zéta. S bizony mondom: nem ismer engem senki… Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.”
Zéta valószínűleg maga az író, akit sokan különcnek tartottak, és biztosan nem ismertek.

2015. november 22., vasárnap

Tessa White: Die Insel der Orchideen

A könyv egyszerre két listámon is szerepelt: az egzotikus helyeken játszódó jó nagy kupacból választottam a Várólistámba és pont a helyszín – Szingapúr – miatt került fel a 2015-ös nagy olvasási kihívásba is (egy könyv, ami egy olyan helyen játszódik, ahová mindig is el akartam jutni).


Az 1800-as évek közepén Hamburgból az Uhldorff család Kína felé hajózik, az apa ott fog misszionáriusként dolgozni. Véletlenül kötnek csak ki mégis Szingapúrban, mert az anyjuk annyira rosszul viseli a hajóutat.
A regény a két Uhldorff nővér, Johanna és Leah sorsát követi nyomon. Johanna a jó, engedelmes lány, rátalál nagy szerelmére még a Szingapúr felé tartó hajóúton és bár meg kell harcolniuk egymásért, végül Friedrich felesége lesz. Gyerekeik születnek, de a férfi gyorsan megváltozik, kudarcot kudarcra halmoz, csak régi barátja, Farnell húzza ki újra és újra a csávából, prostikhoz jár, végül öngyilkos lesz.
Leah a kalandor, viszonya lesz a város leggazdagabb családjának örökösével, nagy szerelem, lelepleződés, Johanna és az anyja elárulták, terhes, a kislánya meghal - legalábbis ezt mondja neki az anyja, megszökik, rengeteg kalandba, veszélyes helyzetbe keveredik Kínától Javán át mindenütt, míg végül találkozik Bertranddal, akit lenyűgöz a nő tudása és kalandvágya, együtt kalandoznak, majd összeházasodnak, báróné lesz és fiút szül.
A végén az írónő újra összefonja a nővérek sorsát és egy izgalmas végjátékban méltó befejezést ad a nagyszabású és szövevényes családregénynek. 1856-1883-ig követjük a szereplők életét, közben a szívemhez nőttek, pont ezért jó lett volna bővebben megtudni, hogy folytatódik 1-2 ember sorsa, soké egyértelmű, de vannak nyitott kérdések, ezért egy kicsit kár. További kis kritika, h az első fele sokszor vontatott és unalmas volt, de aztán ahogy haladt előre a történet egyre jobb lett. Szeretem, az olyan regényeket, ahol egy más korba, más világba, egy egzotikus, ismeretlen országba csöppenek. Ez történt itt is, de sajnos Szingapúr szempontjából csalódás volt, persze meg lehet tudni róla ezt-azt, de nem átfogóan, csak időnként mellékesen, ezt sajnáltam.

2015. november 19., csütörtök

Tony Parsons: Fiúkból lesznek a férfiak

Szerintem aki sokat olvas, annak általában nincs EGY kedvenc írója, én is így vagyok ezzel, ha nem is a kedvenc íróm Parsons, de mindenképpen a kedvenceim közé tartozik. Így került képbe ez a könyv a 2015-ös nagy olvasási kihívásom kapcsán, el kellett olvasni ugyanis egy olyan könyvet is, amit a kedvenc íróm írt, de eddig még nem olvastam.
A regény a nagy sikerű Apa és fia ill. a Férj és feleség folytatása és mivel ezeket nagyon szerettem és többször is olvastam, nem lehetett kérdés, h a folytatás is érdekel.


Harry és Cyd továbbra is házasok, igazi patchwork família, hisz velük él a férfi első házasságából származó fia, a 15 éves Pat és a nő lánya, a szintén 15 éves Peggy és immáron van egy közös gyermekük is, a 7 éves Joni.
A dolgos hétköznapokból Gina zökkenti ki őket, Harry első felesége, Pat anyja, aki visszatért Japánból és oly sok év után újra látni akarja a fiát. Ezzel párhuzamosan hirtelen valahogy minden elromlik Harry életében, produceri munkájának vége a műsora megszűnésével, ráadásul a fia egy idő után az anyjához költözik, gondjai vannak az iskkolában, cigizik, füvezik, lóg, csajozik. Ráadásul a feleségével, Cyddel is döcögnek a dolgok.
Néha úgy érzem, túl öreg és túl fáradt vagyok, hogy újrakezdjem…de másrészt meg néha túl fiatalnak érzem magam, hogy abba nyugodjak bele, ami van…
Felbukkan még az életükbe Harry apjának régi harcostársa, Ken, akiért - minden zsörtölődése ellenére - a férfi valamiért felelősséget érez és aki hamarosan nem csak Harry, de Pat számára is az apát/nagyapát pótolja, ők már elveszítettek egyet, sokkal jobban meg tudják becsülni az öreget, mint saját családja.
Írhatnám, h aztán a vége happy end lett, de az nem teljesen fedné a valóságot, a hátborzongatóan realisztikus „happy end” inkább.
Azért szerettem meg Parsonst, mert nagyon érdekesen és jól, sőt szépen írt férfi író létére a családról, a feleségekről, gyerekekről és olyan témákról, amik általában inkább női témák. Izgalmas volt olvasni egy férfi tollából ezekről a dolgokról. Ez a 3. rész viszont csalódás volt. Számomra leginkább azért, mert ezúttal sem a tartalomban, sem az írásmódjában nem találtam semmi extrát. Egyébként is ezt figyeltem meg nála, h a legújabb könyveit már meg sem vettem, mert a Családban marad, az Egyetlen szerelemem és az Apa és fia ill. a Férj és feleség után nagyon magasan a mérce, olyan magasan, h azt újabban Parsons sem üti meg.

2015. november 15., vasárnap

Jojo Moyes: Ein ganz neues Leben

A könyv Jojo Moyes nagy sikerű regényének, az Ein ganzes halbes Jahrnak (Mielőtt megismertelek) a folytatása. Lou és Will története véget ért az első részben, a férfi halálával. Az írónőnek nem is állt szándékában folytatni a regényt, de mivel olyan sokan kérdezték tőle, h mi lett Louisával, belevágott a második részbe.


Bár kettejük különleges története lezárult, de érdekes - bár általában eléggé hanyagolt kérdés - h mi lett a hátramaradott szerelmessel. Lou több, mint egy év elteltével sem tudja feledni Willt, az a 6 hónap örökre beleégett. Utazgatott, Párizsba költözött, de nem találja magát és az élete értelmét, csak vegetál. Szívesen nyúl esténként pár pohár bor után és egy ilyen estén leesik a lakása tetőteraszáról és csak csodával határos módon marad életbe, aztáltal, h egy másik erkélyen landol. Na meg persze a mackónyi mentős, Sam gondoskodásának hála, akinek a kezét szorongatja a lány, míg a kórházba érnek. A szülei segítik aztán, rengeteg törése van, de mikor felépül visszaköltözik Londonba és újra a reptéri bárban dolgozik, jobb híján.
Majd felbukkan az életében Lily, a 16 éves lány, Will lánya. Lou el sem akarja hinni és kiderül, Will sem tudott a létezérésről. A nő nem tudja kiverni a fejéből a gondolatot, ha férfi tudott volna a lányáról, talán másként dönt, talán nem akar meghalni.
Tetszett, h Moyes nem bagetellizálja el Lou problémáit, nem boronálja össze valakivel 30 oldal után, hanem komolyan veszi. Ráadásul nem is könnyít Louisa sorsán, ismét csapásokat mér rá, de ez már egy másik Lou, nyoma sincs a cserfes lánynak, felnőtt, egy érzékeny, okos és sokat tapasztalt nő, akinek a szíve bár még mindig Willé, de vele kapcsolatban is sok mindenre rájött.
Szerettem egy férfit, aki kinyitotta számomra a világot, de engem nem szeretett annyira, hogy maradni akarjon.
Elég korán sejthető, h Samet szánja neki a szerző, mégis nagyon meg kell harcolniuk egymásért és a nő még akkor is tele van kétségekkel, életveszély kell ahhoz, rájöjjön, már nincsenek kérdések, nincs félelem, csak a bizonyosság. Végképp meváltozik számára minden, mikor kiderül, h Sam hallotta, mikor mentőautóban hozzá beszélt, könyörgött, h maradjon életben. Rájött, h ő a világ közepe a férfinak, aki arra ösztönözte, h ne haljon meg, h érte élni akarjon.
Pont fordítva voltam ezzel, mint az első résszel, az végig tetszett, a vége viszont nem igazán. Számomra itt döcögött végig a történet, de a végén megríkatott rendesen és nagyon elégedett voltam – mert bár jól végződött, de nem a lányregényes, rózsaszín happy enddel, hanem egy valódi befejezéssel, ami a sokat szenvedett Louisa nagyon megérdemelt.
A könyv egyelőre még nem jelent meg magyarul.

2015. november 8., vasárnap

Jürgen Todenhöfer: Inside IS-10 Tage im „Islamischen Staat”

Egy ismerősömtől kaptam kölcsön a könyvet, ami aztán egy pillanat alatt beszippantott.
A szerző egykor bíróként, később országgyűlési képviselőként, majd újságíróként dolgozott és az utóbbi évtizedekben az USA egyik legnagyobb közel-keleti kritikusa, legyen szó az afganisztáni- , az iraki eseményekről vagy az Arab tavaszról. Ezúttal az Iszlám államot vette célkeresztbe, az immáron 70 fölötti Todenhöfer, aki azért kíváncsi az Iszlám államra, mert arról szinte csak amerikai vagy nyugat--európai forrásokból lehet tudni. Tudni akarja, mi hajtja őket, mit akarnak, meg akarja hallgatni a másik félt is, kicsit más aspektusból is rávilágítani a dolgokra. Azt írja a fülszövegben, h az ellenséget meg kell ismerni ahhoz, h az ember le tudja győzni.


Az elején sokat ír 2003 óta történtekről, hogyan is alakult ki az IS, de ez sokszor követhetetlen volt számomra, a sok név miatt. Leírása szerint az európai kegyetelenségek, pusztítások száma jóval nagyobb, csak ezeket egészen másként tálalja a sajtó, mint bármit, amit muszlimok követnek el. Felhívja a figyelmet, h Németországban még nem öltek meg terror által németet muszlimok, fordítva már igen.
…könnyű az ellenállásról és a terrorizmusról véleményt alkotni, ha az ember jólétben és békében él…
Leírja az Iszlám államba tervezett újtának szervezését is, ismerősei, informátorai mind próbálják lebeszélni erről 2014-ben, nem tudnák garantálni az IS által elfoglalt városokban a biztonságát, így más módszerhez folyamodik. Legnagyobb meglepetésemre a facebookon keresztül veszi fel a kapcsolatot olyan németekkel, akik immár az Iszlám állam harcosai. Sokukkal később skypon beszélget, mígnem az egyik lehetővé teszi számára és fia számára az utazást, garantálva biztonságukat. 2 skype beszélgetést interjú formában leír, az egyik abszolút beigazolja azt, amit gondoltam mindig, amikor „német iszlám harcosokról” hallottam. Marokkói anya-török apa „német” gyereke, kisstílű bűnöző volt Németországban és azért csatlakozott az Iszlám államhoz, h eddigi bűneit feledtetve valami jót cselekedjen. A másik harcos viszont egészen megdöbbentett: a szülei, nagyszülei németek, a Ruhr-vidékről, protestáns családból származik, de úgy beszél, mintha nem keresztények nevelték volna Európában, döbbenetes.
Már ezekből a beszélgetésekből is olyan dolgokról derülnek ki az iszlámról és az Iszlám államról, amiket alig hittem. Többször is megerősítik a harcosok: a cél a világuralom és cseppet sem kételkednek benne, h így is lesz. Sok példa van rá, h negyed- vagy tizedannyi emberrel vettek be egy várost, mert nekik Allah segít, nem félnek semmitől, a hitük mindenen átsegíti őket.
Sokkolt az a tény, h az igazi muszlimok nem tekintik igazi muszlimnak azokat, akik egy demokráciában élnek, elmennek szavazni stb., mert átengedik a döntést valaki másnak, amikor az pedig csak allahot illeti. Ennyit arról, h Amerika mindig rendet akar csinálni az arab diktatúrákban, meg demokráciát, Totenhöfer szerint rosszabb, mint egy kisgyerek, nem tanul soha a hibáiból.
Hosszas szervezés és izgatott készülődés után végül 2014. december elején Todenhöfer, a fia Fréderic és annak egy volt osztálytársa belevág a kalandba. Biztosítékuk arra, h nem csak bejutnak az Iszlám államba, hanem ki is, egy írás a Kalifától, aki szavatolja biztonságukat. A fent említett ruhr vidéki német szervezi az útjukat, az Iszlám Állam azért engedi be őket, h egy nyugati újságírónak megmutassák, milyen is az Iszlám állam belülről. Azt akarják, h a Nyugat is lássa, valóban államként működnek, kórházakat üzemeltetnek, rendőrségük van stb. Persze az is hozzátartozik, h olyan állam ez, ahol a keresztényeknek védelmi pénzt kell fizetniük, ha ezt nem teszik, vagy menekülniük kell, vagy a biztos halál vár rájuk. Olyan állam ez, ahol újra bevezették a rabszolgatartást és ahol a kórházakban olyan harcosok fekszenek, akiknek amputálni kellett a karját vagy a lábát, de már alig várják, h újra harcoljanak. Olyan állam, ami több páncélozott járművet és helikoptert zsákmányolt, mint amennyi embere van, aki vezetni tudja ezeket. Olyan állam, ahol a gyerekek sokszor menő európai focicsapatok mezében futkároznak az utcán és a harcosok állandóan pepsi colát isznak – ennyit az amerika gyűlöletről. Elképesztő olvasni, h sokszor a nyugati - pl. a német fegyverek is - végül náluk kötnek ki, mert legyőzik, akiknek küldték azokat, vagy azok eladják nekik, pl. muníciót a német fegyverekhez rendszeresen a Németország által fegyverszállítmányokkal támogatott ellenállóktól vesznek.


Az ott töltött 10 napjuk alatt számos német-, finn -, svéd- és más európai harcost látnak, az állam elkötelezett híveivel találkoznak, sokszor fenyegetik őket az amerikaiak drónjai vagy Assad bombái, de végül Todenhöfer és csapata első nyugati újságíróként kijön az Iszlám államból.
A könyv rendkívül informatív és olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, amiknek tudatában az ember sajnos még sötétebben látja a Világ és Európa jelenlegi helyezetét. Mi a megoldás? Van kiút ebből a helyzetből?
Egy hadsereget, ami kész meghalni és mindent feláldozni, nem lehet megállítani.
Egyetlen hiányérzetem, h talán jó lett volna egy szómagyarázat a végén, mert van némi fogalmam pl.a sáriáról, vagy a hezbollahról, de ha már ezt a köynvet olvasom, jó lenne biztosan tudni.

2015. november 4., szerda

Joséphine Dedet: Géraldine Egy magyar nő Albánia trónján

Szeretem az életrajzokat, érdekel a történelem és még annál is jobban az uralkodócsaládok. Véletlenül keveredtem egy könyvesboltba, ahol rögtön kiszúrtam a könyvet és valahogy mindig visszamentem, újra kézbe vettem, majd végül velem jött.


Biztos sokaknak nem újdonság, h az egykori albán királynő magyar származású, de nekem az volt. Persze ez a magyar származás, nem olyan egyértelmű, igazi nemzetközi család inkább, apja Apponyi Gyula gróf-magyar, de nagy rokonsággal, kapcsolatokkal a az egykori Monarchiában, anyja amerikai.
Meglepő, h bár nem magyar írta, nagyon szövevényesen írja le a magyar arisztokrata kapcsolatokat és megint kiderül, h ezekben a körökben mindenki mindenkivel rokonságban áll. Ennek megfelelően Géraldine élete egész fiatal korától kezdve egy utazás, nem csak Magyarországon, de Ausztriában, Németországban, Francia- és Olaszországban, Svájban is állandóan úton van. Először az ő családját, gyerek- és fiatalkorát ismerjük meg. Apja korán meghalt és bár anyja férjhez megy egy franciához, az Apponyi család ragaszkodik ahhoz, h a gyerekek ne szakadjanak el Magyarországtól, Géraldine Bécs mellett végzi tanulmányait.
Majd megismerjük Zogot, Albánia királyát ill. országa történetét. Nem sokat tudtam Albániáról, így jól jött némi történelmi áttekintés. A kis ország igazi ütközőzóna volt az idők során, hol ide tartozott, hol oda. Nagyon aprólékosan, dokumentarista módon tudósít az ország történelméről, ez jó, de a sok-sok - és a normál halandó számára már követhetetlen - apróság egyben le is von az élvezeti értékéből. Amin nagyon meglepődtem, h ez esetben nem egy ősi királyi családról van szó, bár a király felmenői fontos szerepet játszottak országa történelmébe, Zog köztársasági elnökből lett egyszer csak király. Már egy ideje feleséget keresett az uralkodó, Géraldine pedig – bár kora egyik legszebb nemesi hölgyének számított – a maga 23 évével majdnem hogy idősnek számított hajadonként. Először ódzkodott még csak a találkozástól is a fiatal lány, a nála 20 évvel idősebb királlyal, de a férfi sármja gyorsan levette a lábáról. Nászajánékba Horthytól hintót kapnak két lipicaival, Hitlertől pedig egy skarlátvörös sport Mercedes cabriót, amiből összesen kettő volt, a másik az övé. A kulturális- és vallási különbségek ellenére rögtön szívébe zárta a kicsi országot is és házasságkötésük után rögtön belevetette magát a munkába országáért. 1 év múlva trónörököst szül Albániának, Lekát, de a baba születése után 2 nappal, 1939-ben Olaszország megszállta az országot, a királyi család menekülésre kényszerül.
Nem tudom, milyen közhanuglat uralkodott akkoriban, mennyire volt Zog és Géraldine Európa szerte ismert, de minimum meglepőnek találtam, h abban az időszakban, mikor Franciaország felé tartva, menekülve, bejárják Európát, szinte sztárokként írja le őket a szerző. A menekülés nem ér véget Európában, évekig élnek Egyiptomban, majd Dél-Afrikában, míg végül a királnyő 2002-ben, 64 év után térhet vissza Albániába.
Valahogy nem lopta be magát a szívembe a királyi pár, Zogot alig ismerjük meg, Géraldinet pedig bár igyekszik nagyon nemesszívű, okos nőnek bemutatni, nekem inkább egy elkényeztetett úrinőnek tűnt. Az volt az érzésem, h a dolgokat egyébként is vagy nagyon idillien, vagy nagyon patetikusan és tragikusan mutatta be a szerző, de más nem nagyon jött szóba.
Meglepett, h a könyv először 1997-ben jelent meg franciául, elég sokáig tartott, mire a szerző és a kiadó rájöttek, melyik orszgában lenne értelme kiadni;).