Isabel Allende: Das Geisterhaus

Még zsenge ifjúkoromból emlékszem a filmre, amit szerintem egyszer sem láttam végig, de volt benne anno számomra valami misztikus, félelmetes, így a könyv soha nem vonzott. A 2015-ös nagy olvasási kihívásom viszont „elkerülhetetlenné” tette az ennek a regénynek az elolvasását, ami szerepel az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is, nem nagyon találtam ugyanis mást azok közül a könyvek közül, amik a születési évemben jelentek meg.

A regény 4 erős nő, 4 generáció sorsát írja le, mindegyikük életében fontos szerepet játszik és az állandóságot képviseli egy személy: Esteban Trueba. Níveának a vője, Clarának a férje, Biancának az apja, Albának pedig a nagyapja a férfi. A 4 női főszereplő nevei szinte szinonimák (Nívea – hófehér, Clara – tiszta, Bianca- világos, Alba-fehér), míg a férfi szereplők (Esteban, Pablo, Miquel) inkább a cselekmény helyszínét hangsúlyozzák.
A történet az 1920-as évek elején indul, amikor is Esteban Trueba családja régi birtokát felvirágoztatja és vagyont szerez. A zsarnokian kemény és a birtok leányait sorra megerőszakoló férfi elveszi feleségül egykori menyasszonya húgát, Clarát, akiben megtalálja az örök szerelmét. A kissé habókos lány a jövőbe lát, akarata erejével tárgyakat mozgat meg, jósol stb., majd egy lányt szül a patronnak – Biancát – és fiú ikreket. A családfő egyre magasabbra tör, de az anyagi jólét nem hozza el neki a privát boldogságot, gyerekeivel nem alakul ki bensőséges kapcsolata, zsarnokian irányítani akarja őket, akik ezt nem hagyják. Egyetlen unokája, Bianca lánya, Alba törvénytelen kapcsolatból születik, de az akkor már szenátor Trueba szeme fénye lesz. Ahogy azonban a családregényeknél általában, a felemelkedés után jön a bukás, itt sincs ez másként, jönnek a kommunisták, a gerillák, rezsimek váltják egymást és a Truebák csillaga is leáldozóban van. Így nem csak a família, hanem Chile történetét is nyomon követjük az 1970-es évek katonai diktatúrájáig, amit szintén érdekesnek találtam. A megpróbáltatások után Alba írja le a család nem mindennapi történetét, Clara nagyanyja jegyzeteire támaszkodva, nagyapja is ír néhány oldalt, ezért időnként minden átmenet nélkül az E/3-as elbeszélést felváltja az egyes szám első személyű történet mesélés.
Zseniális, h mint az ilyen hosszú lélegzetű regényeknél oly sokszor, bár rengeteg szereplőt felvonultat, de szinte senkit nem ok nélkül, a végén minden puzzle darab a helyére kerül és az utolsó szereplő is megmagyarázza előző felbukkanását a könyvben.
Nagyon tetszett, h szerintem hangulatában, elbeszélés módjában tiszta Garcia Marquez, az a misztikum, az a komikum, az a hangulat – irreális események, naturalisztikus leírások. Tele van apró kis epizódokkal, amik talán közvetlenül a cselekményhez nem, de összességében a történethez mégis sokat hozzá tesznek, egyedivé varázsolják (pl. Barrabas, Esteban zsugorodása stb.).
Végül tehát kellemes csalódást jelentett a könyv, megkedveltem a szereplőket, érdekes és izgalmas volt a történet, de ha 1-2 napig nem olvastam belőle, bele kellett jönni azért újra.
1982-ben adták ki a chilei Isabel Allende első regényeként, magyarul A kísértetház címmel olvasható. Ugyanezzel a címmel készült 1993-ban amerikai-dán-német-portugál koprodukcióban romantikus dráma a könyvből Jeremy Irons főszereplésével.

E.M. Tippetts: Break it up (Nicht mein Märchen 2.5)

Ahogy a cím is mutatja, tényleg nem a 3. rész, mert nem az első kettőben megismert Chloe és Jason életét követi figyelemmel, hanem Jason mostoha unokahúgának, az előző részekben is sokszor felbukkanó Kyrának szenteli ezt a kis kitérőt. Ennek ellenére nálam ez teszi teljesssé a trilógiát és így fog bekerülni a sorozatból általam olvasott 3 könyv a 2015-ös nagy olvasási kihívásomba (trilógia).

Kyra 18 éves és nem semmi múltat modhat már magáénak. A felnőttéválás útján rengeteg egy éjszakás kalandba és egyéb afférba ugrott bele, de kb. egy éve jó útra tért, megkomolyodott és rájött, milyen nagy szerencséje is van a mostoha családjával, az előző részekben már megismert Vanderholtékkal.
A lány egy véletlen folytán találkozik Zack-kel, aki az egyik menő tini banda frontembere és akiért már ő is jó ideje rajong. A srác élőben még tökéletesebb, mint hitte, valami barátságféle alakul ki közöttük, főleg sms-ben. Az európai koncertkörútjukon egy dokumentumfilmet akarnak forgatni a bandáról és a rendező Kyrát kéri fel gyakornoknak, hát persze, ki mást;). A lány fél, h ha ráirányul a figyelem, előkaparják a múltját, amit szégyell és nem akarja, h Zack megtudja, de úgy tűnik a fiú csak barátkozni akar, a csaj viszont egyre jobban belezúg. Nagyon nagy vonalakban felvázolja a szerző egy menő fiúbanda koncertéletét és a kulisszák mögötti történéseket. Zack és Kyra persze közelebb kerül egymáshoz, miközben a banda már széthullóban és amikor ez megtörténik elszabadul a pokol. A sajtó és a rajongók Kyrának ítélik a felelősséget, kiderítik a múltját, meghurcolják, mindenhol paparazzik vadásznak rá. A megpróbáltatások után – amiket nagyon jól visel – rá a hőn áhitott „jutalom”, vagyis természetesen happy enddel ér véget a történet.
Összességében örültem, h nem Chloé és Jason életéről kellett újra olvasnom, mert nem nagyon zártam a szívembe őket. Itt is ugyanolyan semmilyen párbeszédek és karakterek vannak és még itt is Chloé ajnározása megy, úgy, h igazából nem is szerepel. Maga a sztori nekem jobban tetszett, de így is a végén már alig vártam, h végre valami másba kezdhessek.

E.M. Tippets: Prinzessin in Not (Nicht mein Märchen 2)

Az első rész úgy fejeztődött be, h szerintem a szerző egyáltalán nem tervezett folytatást, nagyon látszik a 2. kötetben is ez, nem igazán tudja, miről is akar/kellene írnia. Nagyjából egy év telt el az első rész befejezése óta, ennyi ideje házas Chloe és a hoollywoodi sztár Jason Vanderholt. A lány épp elkezd a rendőrségnél dolgozni a laborban, a férje karrierje csúcsán van, ennek megfelelően állandóan nyomukban a sajtó.

Ez a könyv szinte egyáltalán nem róluk szól, sokkal inkább ismét egy tragikus történetre koncentrál a szerző. Chloé munkája révén ismerjük meg Esperanza történetét, akit elrabolnak az otthonából, anyját halálosan megsebesítve. Chloé az ujjlenyomatok, hajtincsek és mindenféle nyomok ellenőrzésével igyekszik kivenni a részét a kislány megtalálásában, ami a saját gyerekkori esetére emlékezteti. A tragikus történet mellett, csak úgy szőr mentén pillantunk bele a Vanderholt házaspár kapcsolatába, ami nem csoda, mert az – továbbra is - elég lapos. Olyannyira, h fel is merült bennem, miért nem inkább krimiket ír a szerző, talán abban jobban megtalálná a hangját, mert ez a romantikus limonádé abszolút nem a stílusa.
Folytatódnak a hihetetlen semmitmondó párbeszédek, a végtelenségig eltúlzott jelentek, a fekete – fehér karakterek.
A borítók, a fülszöveg és a cím alapján mindkét résznél valami sokkal csajosabbra és szórakoztatóbbra számítottam. A mélypontot jelentette az általam olvasott 3 részből a 2., azért olvastam csak gyorsan, h végre belekezdhessek valami másba.

E.M. Tippets: Nicht mein Märchen

Elég régóta megvan már ez a trilógia, de igazi késztetést nem éreztem az elolvasására mindeddig. A 2015-ös nagy olvasási kihívás viszont megadta a lökést ehhez is (trilógia kategóriában).

Chloe kedves és okos lány, egy kisvárosban él és az egyetem mellett egy kávézóban dolgozik. Élete nem várt fordulatot vesz, mikor statisztálni mennek a barátaival egy fiatal filmsztár filmjében. A srácot ill. a filmet teljesen úgy írta le, h önkéntelenül is a Twilight-ra és Robert Pattinsonra kellett gondolnom. Persze a sztár a legnagyobb tömegben is kiszúrja Chloet és megtetszik neki, miután a csajt ez különsebben nem érdekli, meg pláne. Magához viteti a lakókocsijába, betoppan a kávézóba, ahol a lány dolgozik és végül megszerzi a számát. A szokásos: az ilyen körülrajongott emberek sokszor arrra buknak, ha nem rajongják körül őket, hanem normális emberként kezelik őket, ennek az iskolapéldája olvasható itt is. A szerző az érdeklődést sokkal inkább fent tudja tartani a lány múltjával - amiről csak lassan csepegteti az infókat - mint a meglehetősen vérszegény love storyval. A párbeszédek elképesztően laposak és semmitmondóak, köszönés, bocsánatkérés - majd a történet előrehaladtával- szeretlek, ez a három dolog alkotja a dialógokat:S.
Jason elég nyámnyila, akarja a lányt, de bátortalanul próbálkozik, gentleman, de ez már inkább a férfiatlan kategória és valahogy a személye teljesen hiteltelenné tette a sztorit számomra. A szereplők mindannyian halványak, nem válnak igazi karakterekké. Alapvetően nem rossz könyv, de túlságosan vegyíti a dolgokat (egy kicsit love story, egy kicsit hoollywoodi portré, egy kicsit krimi), sok mindent akar, de egyik sem lesz igazán.
A cím (Nem az én mesém) arra utal, h a felénél Chloé úgy érzi, ez nem az ő meséje – Jason „tökéletes”, mint egy herceg fehér lovon, de ő nem erre vágyik és soha nem is vágyott, ez nem az ő meséje, ez Jasoné. A végére azért alaposan megváltozik hirtelen a véleménye és a történet – a stilizált – oltár előtt ér véget. A befejezésből egyértelmű volt számomra, h nem tervezett a szerző akkor még folytatást, gondolom később tette a siker a bogarat a fülébe – sajnos:S. Ha nem választottam volna ki a trilógiát a 2015-ös nagy olvasási kihívásomba, nem hiszem, h tovább olvastam volna ezt a történetet, így viszont folyt. köv..

Simone Hausladen: Backe, backe Ehemann

Nicki 32 éves és már évek óta szingli, megtudjuk, milyen praktikákat vetett be eddig pasifogásra, mi mindent próbált már ki, most komoly 10 pontos haditervet kovácsolt. Amit ebben nem értettem, h ezek a nesze semmi, fogd meg jól nagy általánosságok, de végül persze bejött neki;).

Az életében sok apróságon változtat, jobban ad magára, többet sportol, nyitottabb lesz, lehetőségeket ad és kihasználja azokat, új embereket ismer meg. Lassan lassan egyre pozitívabb irányban alakul az élete, előléptetik és abba a pozícióba kerül, amiről eddig álmodni sem mert és végre van pasija is, a kicsit mogorva és magának való Martin, de Nicki minden erejével azon van, h igazi kapcsolat legyen közöttük. Egy idő után azonban be kell látnia, h ebből nem lesz semmi. Amikor rájön erre és képes újra egyedül lenni, rá is talál a boldogság. Amint meglátja Bent tudja, h ő az, akire vágyott, akire várt. A történet így igazán rózsaszínűen záródik, de ezért küzdelemre is késztette hősnőjét a szerző.
Számomra a listája nem volt szoros összefüggésben a pasifogással és szerintem Ben sem emiatt akadt a horgára. Összességében a szokásos téma, talán egy kicsit „felnőttesebb” és átgondoltabb megvalósítással párosulva, amire az ember a címlapot elnézve nem feltétlenül gondolna. Kellemes, gyors és gyorsan felejthető olvasmány.

Markus Zusak: Der Joker

Olvastam a szerzőtől A könyvtolvajt és nagyont tetszett is. Mikor pár éve a német barátnőm kiselejtezte a könyveit lecsaptam erre – is – de valahogy azóta sem sikerült nekidurálnom magam, talán a vastagsága miatt is, most viszont nem volt mese, elvégre váróslistára került.

Ed Kennedy 19 éves taxisofőr, a kutyájával él, igazi loser. Egy nap a barátaival épp a bankba van, mikor valaki kirabolja azt, ekapcsán még az újságba is bekerül, mint „hős”. Nem sokkal később kap egy kártyalapot, a káró ászt, rajta 3 címmel és mindegyik mellett egy időpont is áll. Sorra felkeresi a címeket a megadott időben és mindenhol női sorsokkal találkozik, akiknek valamilyen módon segíteni tud. Valakinél elég egy kis beszélgetés és figyelem, másnál sokkal többre van szükség. Ed egy titokzatos telefonhívás után egy pisztolyt talál a postaládájában és kétség sem férhet hozzá, ezzel oldhatná meg az egyik nő problémáját, végül mégis képtelen erre. Következik aztán a treff-, majd a pikk- végül pedig a szív ász. A kártyákon lévő „utasítás” egyre rafináltabb, de Ed jól veszi az akadályokat és sorra rátalál azokra az emberekre, akiknek segítenie kell és akiknek segíteni tud, hol két gombóc fagyival, hol egy kiadós veréssel. Közben persze nem csak Edet, az olvasót is hajtja a kíváncsiság, ki áll a háttérben, ki irányítja? Sajnos erre nem kaptam a végén kielégítő választ, ezért is nem került fel az abszolút kedvenceim közé, szeretem a „racionális” érthető magyarázatokat, itt ezt nem teljesen kaptam meg.
Ennek ellenére persze különleges olvasmány. Sok az emberi sorsok közül, amiket a kártyák segítségével megsimer mélyen megérinti Edet, nehéz helyzeteket lát, embereket, akik nem tudnak segíteni önmagukon. Saját magán felülkerekedve segít rajtuk és azokkal az apróságokkal, amiket tesz, életeket változtat meg és bebizonyítja, h az embereket igenis boldoggá lehet tenni a legkisebb dolgokkal is. A karakterek érdekes fejlődésen esnek át, persze főleg Ed, aki totális csődtömegből felnőtté érik és aki mindazokra az emberekre számíthat, akikért ő képes volt átlépni a saját árnyékát.
Nagyon izgalmas, érdekes és jól átgondolt regény, ami megnevetett, szórakoztat, csodálkozásra késztet és nem enged, beszippant. Nagyon tetszett anno A könyvtolvaj is, de a két könyv teljesen más, nem jöttem volna rá, h ugyanazon írótól származik, ezt azért tartom pozitívnak, mert mindkettő valami különlegeset ad, de különböző módon.
A regény számos gyerek- és ifjúsági irodalmi díjat nyert, de számomra ez megint az a kategória, h maximum a szereplői miatt sorolnám az ifjúsági irodalom kategóriába, egyébként semmiképpen sem. Sajnos magyarul nem jelent meg, kár érte, igazán jó könyv.

Diego Marani: Új finn nyelvtan

Ritkán veszek hirtelen felindulásból könyvet, papír alapút meg egy pár éve már egyébként is. Mikor azonban egy újonnan megnyitott Libri áruházba beszabadultam egy barátnőmmel, már éreztem, h vásárolnom kell. Egy pillanat alatt jött velem ez a könyv, elég volt meglátnom a borítóját és átfutnom a fülszöveg első felét, máris eldőlt, h kell nekem. Na persze a cím is fontos tényező volt, elvégre a finn a magyarral – elvileg – rokon nyelv, már csak ezért is érdekelt.

A második világháborúban, Triesztben, egy német kórházhajón egy finn származású orvos kezel egy férfit, akit összevertek, semmire sem emlékszik, beszélni sem tud. Mivel a zubbonyba, amit visel egy finn név van beleírva, azt hiszi, honfitársáról van szó és gondosan kezeli. A sérülés elpusztította a férfi nyelvi memóriáját és a hangképző képességét, az orvos érdeklődését kezdetben tudományos értelemben keltette fel. Bár eleinte még a túlélésre sincs sok remény, de az idegen szépen gyógyul és a doktor lelkes tanításának köszönhetően, lassan képes a legalapvetőbb dolgokat finnül kifejezni. Az orvos visszaküldi Finnországba, mert úgy véli, ott sokkal nagyobb lenne rá az esély, h a megszokott környezetében visszatérnek az emlékei.
Helsinkibe érkezve orvos mentora segítségével egy kórházban lakik és ott segédkezik, a finnek is nehéz időket élnek a világháború miatt. Itt találkozik egy tábori lelkésszel, aki a Kalevala, egyházi énekek és versek segítségével tanítja neki a nyelvet, a ragozásokat, szabályokat. Jön-megy, ismerkedik, próbálkozik, de csak nem akarnak jönni az emlékek, próbál finn lenni, de az nem megy könnyen. Képtelen közel engedni magához az egyik ápolónőt, aki pedig beleszeret, de a férfi továbbra is magát keresi. Egy véletlen séta a kikötőbe aztán rádöbbenti, h minden, amit a zubbonyába varrt név miatt magáról hitt, tévedés, újra elveszti a kínkeservesen felvett identitást, majd a harctérre megy katonaként, ahonnan soha nem tér vissza.
El sem tudom képzelni, milyen lehet elfelejteni mindent, minden emléket, minden arcot, tényt és ráadásul még az anyanyelvedet is, pláne úgy, h senki sem tudja, mi is volt az. A regény főhőse – mint a történet végén kiderül – nem finn, de vajon könnyebb lett volna az identitás keresésének folyamata, ha az? Másként reagált volna az anyanyelvére? A hazájára? Be tudott volna illeszkedni, újra tudta volna kezdeni, vagy folytatni az életét a megfelelő helyen? Elvesztette-e egyáltalán valóban az anyanyelvét? Ez nem derül ki, hisz egy vélt anyanyelvvel próbálkoznak csak. Persze nem csak a nyelvről van szó, hanem az identitásról, ami olyan sok apróságból tevődik össze és meghatározza az embert.

Még az is, aki egész életében azt hangoztatja, hogy nincs hazája, halála óráján hirtelen úgy érzi, hívja az a hely, ahol minden elkezdődött, ahol tudja, hogy várnak rá. Ott és csakis ott, a maga helyén marad változatlan minden szag, minden szín, minden zaj.

A regényben az eseményeket „kommentálja” utólag a finn-német orvos, aki elhitette a férival, h finn, hisz maga is meg volt győződve erről a körülmények miatt. Egy alkalommal azt írta, h ha a férfi lemondott volna saját múltja kutatásáról és hagyta volna, h a jelen magával sodorja, talán másként alakul a sorsa. De mégis hogyan? Hogyan lehet új életet építeni a semmire? Mikor az ember semmit sem tud magáról? Elképzelni sem tudom…
Maga a téma és az ötlet szerintem zseniális, engem nagyon megragadott, de sajnos a megvalósítást helyenként kifejezetten unalmasnak találtam, például a főhős vergődését Helsinkiben, az nekem is szenvedés volt.