Emma Sternberg: Liebe und Marillenknödel

Már olvastam a szerzőtől egy könyvet, bár persze könnyed olvasmány, de nem teljesen csak agyhalottaknak, szórakoztató volt, így fogtam neki ennek is. Bár a cím (Szerelem és barackosgombóc) és a borító valami nagyon „bugyuta idill”-re enged következtetni, azért nem ennyire vészes a helyzet;).

A főszereplő, Sophie elveszti a munkáját, ráadásul 3 hónapja a pasijával is szakított, romokban az élete, szóval a szokásos chick-lit felállás. Kiderül, h anyja nagynénje, Johanna ráhagyta Dél – Tirolban a kis panzióját, Alreint, ahol gyerekként sok időt töltött Sophie. Bár persze semmi tapasztalata a vendéglátásban, de kénytelen átvenni a panziót, mert a végrendeletben kikötötték, h nem adhatja el. Mivel más dolga úgysincs, odamegy és elámul…egyrészről hatalmas lehetőség, angyali nyugalom, csend és idill, gyönyörű táj, másrészről egy házaspár a panzió mindeneseiként, akik leginkább azon vannak, h mindenkit elüldözzenek – beleértve az új tulajt is. Szórakoztatóan ismerjük meg a helyzetet, a problémákat, majd persze sikerül fellendíteni a panziót – hála Sophie barátnőinek – de az intrikák csak nem maradnak abba. Az egyik ilyen ügy után kerül Alreinbe Nick, a szakács és ezzel a történetbe - jó a felén túl - a szerelmi szál. Nagy a meglepetés és nem éppen kellemes, mikor Nickben, legutóbbi egy éjszakás kalandjának főszereplőjére ismer Sophie, akit reggel nem túl kedvesen dobott ki a lakásából.
Persze aztán semmi melodráma, minden happy a végére, egyetlen kritikám talán épp ez, h a befejezés talán egy picit túl idillire sikerült. Tetszett, h nem bagatellizálta el a panzió problémáit, számomra ez a rész és a fellendülés reálisnak tűnt, nem kreált belőle tündérmesét és nem lett belőle mellékszál a szerelmi mellett, sőt. Emellett tájleírás, szokások, kicsi gasztró, kicsi szerelem – egy nagyon jó kombináció, játékosan megírva és úgy, h mindig tudott valami újat hozni, amivel fenntartotta az érdeklődésemet. Nagyon tetszett, talán még jobban, mint az első könyve, amit olvastam tőle, ennek egyik oka biztos az, amit már ott is megállapítottam, h van mindkét könyvében valami, ami elüt a lapos tucat könyvektől, mindkettőben volt valami olyan téma, ami engem személy szerint megragadott, ami érdekelt és ezek köré építette fel a történetet.

Mo Yan: Frösche

Az irodalmi Nobel-díjas kínai író könyve 2009-ben jelent meg, majd 2013-ban németül. Rögtön akkor le is csaptam rá, mert a tartalma felkeltette a kíváncsiságomat, sorra mégis csak most került, a várólistámról.

A több, mint 500 oldalas és 5 évtizedet felölelő regény tartalmát nehéz röviden összefoglalni. Kínában vagyunk, a mesélő, Renner nagynénje a főszereplő, Gugu, aki bábaként dolgozik. Több ezer gyereket segített világra, majd a kommunista párt tagja lesz és ezáltal az egy gyerek politika hajthatatlan végrehajtója is. A férfiakat sterilizálja, a nőknek első gyermekük születése után rögtön – megkérdezésük nélkül – spirált helyez be és aki még mindezek ellenére is újra terhes lesz, az ellen kíméletlen hajtóvadászatot indít a párt nevében. Unokaöccse, a mesélő Renner tiszt lesz, rá még hatványozottabban vonatkoznak a törvények, így mikor felesége másodszor is állapotos lesz, a férfit hivatalosan értesítik erről és utasítják, h menjen haza és vigye abortuszra a feleségét, aki erre elmenekül. A hajthatatlan Gugu azzal próbálja meggyőzni őket, h népkommunájukban (kb. falu) az elmúlt 3 évben nem volt felesleges gyerek, tönkre akarják tenni ezt a kitűnő teljesítményt? Döbbenet… Végül hosszas huza-vona után végrehajta az abortuszt, ami közben a nő és a gyerek meghalnak.
Ésszel felfoghatatlan dolgok: ha lányod van és egyszerű földműves vagy, 8 év elteltével vállalhatsz esetleg újra gyereket, de ha korábban leszel terhes, el kell vetetned. Már maga a kifejezés, ami oly sokszor fordul elő a regényben – illegális terhesség - is elképesztő és értelmezhetetlen, szerencsére. Igazi sokk, ahogy maffiamódszerekkel akajra előkeríteni Gugu az előle menekülő terhes nőket. Mindemellett különleges juttatást kapnak, akiknek 1 gyerekük van, mintegy jutalomként.
A regény második felében a mesélő Renner immáron ismert író, elveszi Gugu segítőjét Kis Oroszlánt, nem lesz gyerekük, pedig a nő nagyon vágyik egyre, de már mindketten elég idősek. Ekkor bukkan fel egy békatenyész farm, amiről kiderül, h valójában béranyasággal foglalkoznak és borzasztó konspiratív módon segítik fiú utódhoz az ismert írót. A könyv címe – békák – is itt nyer értelmet, a kínai nyelvben ugyanis a gyerek és a béka írásjel kiejtése azonos. Ezen kívül a békák vartyogása nagyon hasonlít az újszülöttek sírásához, ez az oka annak, h Gugu gyűlöli ezeket az állatokat, mert lelkiismeretét kínozzák ezek a hangok.
A regényben meglepően sok az önéletrajzi elem. Az írónak valóban volt egy nagynénje, aki bába volt, majd Kína egy gyerek politikájának végrehajtója. Mo Yan 2002-ben találkozott a japán Nobel-díjas Kenzaburo Oe-vel, akinek beszélt a nagynénjéről, ekkor született meg a regény ötlete. Oe ezután időnként rákérdezett, hogy áll a tervezett regénnyel, nélküle talán soha nem fejezte volna be a könyvét Yan. Ez a levelezés egy japán íróval egyébként a regényben is felbukkan. További önéletrajzi elem, h az író saját jövője érdekében szintén abortuszra kényszerítette a feleségét.
Számomra eleinte nem nagyon alakult ki összefüggő történet, inkább epizódok ragadtak meg bennem. Persze a kínai nevekkel is meggyűlt a bajom, ezek elég érdekesek: Yuan arc, Chen szemöldök stb. De mindezektől eltekintve egy nagyon jól megírt, izgalmas és megdöbbentő olvasmány, ami nem hagyja hidegen az embert. Talán a legsokkolóbb az, h mindez valóban megtörént és bár talán már kicsit másként, de az egy gyerek politika még mindig érvényben van. Bár némely kínai szakértők szerint jelenlegi formájában tarthatatlan, reformra szorul a munkaerő számának csökkenése és a gyors elöregedés miatt, aminek következtében 2050-re Kína lehet a világ legelöregedettebb országa.
Mo Yan 2012-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, ezzel a legvitatottabb díjazott lett. A szintén Nobel-díjas Herta Müller katasztrófának nevezte, hogy Yan-nek ítélték oda a díjat. "Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie" - nyilatkozta, mert szerinte a kínai író dicsőíti a cenzúrát. Ez engem nagyon meglepett, ezt a könyvét olvasva, de aztán kiderült, h ezzel a regényével újra bebizonyította, h igaztalanak a vádak ellene. A Frösche utószavában azt írta, h sokáig próbálkozott, h mindenkinek megfeleljen, mind a pártnak, mind a Nyugatnak, de aztán elhatározta, h csak a saját lelkiismeretére koncentrál.
A Nobel-díj elnyerése után jelent meg az író Szeszföld című regénye magyarul, több műve egyelőre nálunk nem kapható. 

Herman Koch: A vacsora

Húú, hát ez egy elég érdekes olvasmány lett. Mikor először megláttam a könyvet, a cím alapján inkább valami gasztro dologra számítottam, hát nagyon nem.

Két házaspár vacsorázni megy egy elegáns étterembe. Lassan kiderül, h a férfiak testvérek, az egyik ismert politikus, akinek jó esélye van, h ő legyen Hollandia következő miniszterelnöke. Pault, az öccsét minden frusztrálja a sikeres bátyjával kapcsolatban: a viselkedése, a beszólásai, a létezése…
A vacsora – az előtélte, a főétel, a desszert és a digestive – alatt nem csak a családokat ismerjük meg, hanem a rég- és a közelmúltjukat is, a mesélő Paul révén. Majd lassan, kényes társadalmi témák érintésével, eljutunk közös és igen súlyos erkölcsi problémájukhoz. Kamasz fiaik egy buli után felgyújtottak egy ATM-ben alvó hajléktalan nőt, aki meghalt. Ráadásul nem is hagyták abba továbbra sem a hajléktalanok „molesztálását”. A szülők két pártra szakadnak a dilemmában, három az egy arányban. Csak Serge, a politikus akar tiszta vizet önteni a pohárba a fiúk érdekében, ezzel kvázi feladva politikai karrierjét is, míg a többiek a gyerekek védelmében az eltusolást forszírozzák. Tovább bonyolítja a helyzetet, h jelenleg Sergék Burkina Fasoból örökbefogadott fia próbálja zsarolni a fiúkat. Ekapcsán merül fel a fekete fiú, kontra elit fehér család problematikája. A fő kérdés viszont, egyértelműen a regény alcíme, „A gyerekedért bármit megtennél, ugye?" Ezzel párhuzamosan persze önkéntelenül is elkezd az olvasó morfondírozni azon, mit tennék én, ilyen helyzetben?
Nagyon érdekes a két testvér, Serge és Paul személye a regényben. A mesélő Pault eleinte teljesen normálisnak, már-már szimpatikusnak találtam, de idővel teljesen megváltozott a véleményem. Kiderül, h ritka öröklött pszichológiai betegsége miatt látszólag teljesen érzéketlen, ennek hatására egyre kevésbé tudtam azonosulni vele, egyre inkább visszataszítónak, abnormálisnak éreztem a megjegyzéseit, a véleményét. Serge viszont a végére pozitívabb karakterré válik annál, ahogy az öccse az elején lefestette. A két feleség figurája kevésbé kidolgozott, de a végén mégis egyikük „dönti el a vitát”, anyatigrisként.
Szövevényes történet, ami szerintem nagyon jól van megírva, tele feszültséggel, csak úgy szaladnak az oldalak, de kicsit fura könyv is, egész máshova lyukad ki, mint gondoltam volna az elején.
A cím remek, hiszen valóban egy vacsora időtartalma alatt játszódnak az események, ezalatt kellene megoldani az erkölcsi dillemmát a pároknak. A homár ollói felett látható alcím pedig – bár eleinte egyáltalán nem kapcsolódik a történethez – tökéletesen foglalja össze a regény legnagyobb kérdését.

Steiner Kristóf: Lélekbonbon

Anno, amikor napi szinten lehetett Steiner Kristófról hallani, olvasni, sem követtem az életét, amióta nem tévézik, még kevésbé. Nem is tudtam róla semmit, csak időnként szembe jött 1-1 könyve. Eleinte nem különösebben érdekeltek, de aztán kíváncsi lettem és láttam, h például a Lélekbonbon elég jó kritikákat kapott, így belevágtam.

Hosszabb-rövidebb történetek alkotják a könyvet, ezeknek magját - emlékeket, gondolatokat - éveken át cetlikre írta, majd egyszer végre rendezte és kibővítette, kiszínezte őket – ebből született a könyv.
A kötet 72 történetet tartalmaz, azért ennyit, mert a 72 a kabbala szerint mágikus szám. És hogy miért fontos a kabbala? Hát mert Kristóf kabbalista, de nem ennyire egyszerű a dolog, mert buddhista nevelést kapott és zsidó családba házasodott be, ja és egyébként – bár szerintem ez az, amit vele kapcsolatban mindenki tud - még meleg is.
Meglepően őszintén ír ezekről a dolgokról, kicsit az egykori fene nagy sztárságáról, kapcsolatairól, bulimiájáról, alkohol- és gyógyszer problémáiról az anyja halála után. Ebben a szituációban ismerte meg a kabbalát, egy kicsit az örök idol, Madonna révén. A könyv alapján azt gondolom, nagyon komoly változáson ment át, vagy egyszerűen csak felnőtt, engem meggyőzött arról, amit magáról írt:

…vándorló lélek, aki végigjárta az emberi vágyak három lépcsőfokát: először csupán anyagi javakra vágyott, majd hírnévre és elismerésre, manapság pedig leginkább a lelki fejlődés vezérli.

Persze azért azt hozzá kell tennem, h nem minden gondolatával tudok azonosulni, nekem időnként túl sok és irreális, amit ír, más világban élünk, ez biztos, de végülis pont ilyesmit izgalmas olvasni, ilyesmivel konfrontálódni időnként, ami távol áll az embertől.
Jónak találtam még londoni- és izraeli történeteit is, ez utóbbiak sajnos ismét egészen akutálisak ezekben a napokban. Érdekes olyasvalaki véleményét, benyomását olvasni az eseményekről, aki ebben él már évek óta.
A könyv végén helyet kapott még 5 beszélgetése világhírű színészekkel, nekem ezek valahogy nem illettek az aránylag személyes történetek közé.

Lars Simon: Elchscheiße

A borító – és színei – láttán rögtön egyértelmű volt számomra, h ez a könyv Svédországgal foglalkozik valamilyen módon és a cím (Jávorszarvasszar) ezt csak még egyértelműbbé tette;).

A történet Németországból indul, ahol Torsten hirtelen egy 40 hektáros, 250 000 eurót érő tanyát örököl Svédországban egy sosem hallott rokonától. Ebben jó lehetőséget lát, h végre változtasson az életén és a svéd vidékre költözzön. Régóta tervezgeti, h könyvet ír a midlife crisisben szenvedő férfiaknak. Barátnője egyik elhatározásában sem támogatja túlságosan, majd lelép Torsten legjobb barátjával, akiről kiderül, h korántsem pszihiáter, hanem körözött csaló. Már itt kezdett nekem kicsit sok lenni, de még vártam a csodát;).
A férfi felmond, vesz egy VW buszt és nekivág a az új életnek. Közben mind a kocsival, mind a stopposként felvett útitársával meggyűlik a baja, mire végre odaér Gödelstoprba kiderül, h elcsélrte a táskáját, se pénz, se laptop, se telefon, se papírok…Ráaádul a falucska és lakói is kissé kevésbé idiliek, mint képzelte, h a tanyáról már ne is beszéljünk. Az aprócska település összes lakójának valamiért az a fixa idája, h megveszi a látszólag eléggé semmitmondó tanyát, de azt foggal körömmel védi egy öreg norvég és mikor Torsten apja és egy német tank is előkerül, már menthetetlen a dolog…
Igazából naiv módon, én valami reálisabbat vártam, de ez…túl sok akció, túl sok minden, túl életszerűtlen, túlságosan karikíroz –persze történhetnek ilyen dolgok, de mindez együtt már túl sok- ezáltal hihetetlenné vált számomra és eléggé elment tőle a kedvem.
A szerző évekig dolgozott marketingvezetőként egy IT cégnél, majd 6 évet töltött a családjával Svédországban, szóval a tapasztalata éppen megvan a könyv megírásához, csak kár, h egy ilyen – szerintem rosszul sikerült – vígjátékot írt, ami nem az olvasók rekeszizmait, hanem inkább az idegeit teszi próbára:S.

Jess Walter: Schöne Ruinen

Egy ismerősöm ajánlotta a könyvet, ráadásul a borító is megtetszett, egy könnyed, nyári olvasmánynak gondoltam. Végül egészen mást kaptam, mint amit vártam, kis csalódás volt.

1962-ben egy hoollywoodi színésznő érkezik a kis olasz faluba, ami bár a La Cinque Terre mellett fekszik, de csak egy álmos kis porfészek. Itt van hotelje Pasqualénak, apja halála után kellett átvennie, bár más tervei voltak. Az állítólag halálos beteg, de gyönyörű Dee szempillantás alatt kavarja fel a kis falu-, de leginkább Pasquale életét, aki fülig beleszeret. A kártyákat viszont nem ők, hanem a nagyok keverik: hamarosan felbukkan Richard Burton és kiderül, h Dee nem is rákos beteg, hanem terhes, méghozzá tőle, aki néhány humoros epizód erejéig, mintegy önmaga paródiájaként visz színt az egyébként elég halovány történetbe.
Mindez csak nagyon lassan derül ki, mert a regényben fejezetenként váltakozik a múlt és a jelen. Ez utóbbi főszereplőnője Claire, aki Hoollywoodban dolgozik a filmbizniszben. Nem igazán értettem, hogy fognak találkozni az idősíkok és a történetek, mert felbukkan egy írási nehézségekkel küzdő író, egy ifjú forgatókönyv író, egy sedre, de elképesztően tehetséges zenész-színész, ki a múltban, ki a jelenben. Bár összességében az egész nem tetszett, de azt meg kell hagyni, a szerző végül remekül kapcsolja össze a szereplőket és a történeteket egymással, csak szerintem egy kicsit későn. Addigra számomra az egész már nagyon kesze-kusza volt az állandó, fejezetenkénti ugrálással, miközben nagyon csikorogtak a fogaskerekek és akadozott a gépezet.
Mindenesetre majdnem 50 évvel a történet kezdete után Pasquale Amerikába utazik, h megtalálja a nőt, aki elrabolta a szívét, így megismerjük a két tulajdonképpeni főszereplő életének történetét. Tragédiájuk, h életük a két találkozásuk között eltelt 50 évben játszódott és nem együtt, bár egymás megismerése egy életre meghatározta életüket.

Nem mondhatom, h a regény lebilincselt volna, sokszor inkább vontatottnak éreztem, bár a történet jó, de a megvalósítás nekem nem tetszett. Ezen kívül a főszereplők is kissé sápadtak maradtak, kissé kidolgozatlanok, talán a sok más szereplő ment a rovásukra.