Jonas Karlsson: Das Zimmer

A szerző eredetileg színész, Svédországban elég ismert is, 2007 óta jelennek meg könyvei, először két novelláskötet, majd 6 regény, németül az 1. novellás kötete és legutóbbi műve, a Das Zimmer jelent meg, magyarul csak A számlát adták ki, amit hamarosan olvasok, már be van szerezve.

Björn a mesélője a történetnek, aki egy hivatalban kezd dolgozni. Rögtön az első napjai egyikén felfedez egy szobát, ami látszólag mindig üres és őt mágnesként vonzza, szívesen bemegy egy kicsit megpihenni. Itt egymaga lehet, elfelejtve az iroda káoszát, a kiállhatatlan kollégákat. A meglehetősen fura Björn „eltűnései” aztán munkatársainak is feltűnnek, a legnagyobb probléma ezzel az, h ők nem látják a szobát, csak a folyosón üdvözült képpel álldogáló Björnt. Ezzel aztán megkezdődik mesélőnk szerint a pszihoháború és a mobbing, aminek célja szerinte csakis az, h őt kicsinálják. Pedig mesélnőnknek komoly ambíciói vannak, tenyérbemászó módon meg van győződve önnön kvalitásairól, tipikusan az a „más szemében a szálkát, a magáéban a gerendát sem” típus, nagyon idegesített. De aztán egy hirtelen fordulattal megváltozik a helyzete, mindenki a kegyeit keresi és a már eddig is nem kicsit kafkai történet még inkább azzá válik.
Biztosan bele lehet ebbe az egészbe ilyen-olyan szimbólumokat, meg mélyebb értelmet látni, de ennél én földhözragadtabb vagyok, valahogy ez engem nem tudott elgondolkodásra késztetni, inkább csak a főszereplő félőrültsége jött le számomra az egészből, kevés mögöttes értelemmel.

Christoph Rehage: Neuschweinstein – Mit zwölf Chinesen durch Europa

A szerző – akiről egyébként előtte még nem hallottam – úgy tűnik Kína mániás: tanult és élt is ott, jól beszéli a nyelvet és már több könyve is született Kína témában, a legmeglepőbb abból a kalandból született, amikor 26. születésnapjára azzal ajándékozta meg magát, h Pekingből gyalog tette meg a 4646 kilométeres utat Németrországba. Ahogy ebből a könyvből kiderült, valamennyire Kínában is ismert, újságíróként, vloggerként. (Egyébként egy félmondatból még az is kiderül, h magyar felmenői is vannak;)).)

A könyv alapötlete tök érdekes: Münchenben meglát egy kínai turistacsoportot fényképezkedni, ekkor eszébe ötlik, h vajon milyen lenne velük beutazni Európát, az ő szemükkel látni mindent. Miután rádumált egy kiadót, h ebből jó könyv lehetne, máris utazik Kínába, majd nem sokára 12 kínaival vissza Európába. Persze mindenki rácsodálkozik a németre, aki egy kínai csoporttal van és bár útitársai eleinte nem nagyon foglalkoznak vele, pár nap után egyre jobban megnyílnak, a végére igazi barátságok alakulnak ki. Ami a leginkább feltűnt, h nem akar németként, europaiként viselkedni, azt csinálja, eszi, amit útitársai és végig egyes szám, első személyben, vagyis „mi”-ként ír a csoportról. Münchenben landolnak, onnan Neuschwanstein, Velence, Firenze, Pisa, Róma, Svájc meglehetősen gyorsan, erőltetett menetben, egyedül végül Párizsban maradnak több napig, de elsősorban azért, h bőven jusson idő a vásárlásra;). A legtöbb kínai elvileg konkrét elképzelésekkel érkezik Európába: ez a kontinens gazdag és tiszta, mindenhol kastélyok állnak és az emberek szőkék és kék szeműek, a könyvben leírt csoport legtöbbször az emberek udvariasságára kapta fel a fejét. Szerintem a csoport alig látott valamit, de mindent türelmesen viselnek és tényleg az volt a benyomásom, h elsősorban az a lényeg, h Európában vannak, látnak híres helyeket, készítenek fotókat dögivel, alaposan bevásárolnak a luxus márkákból, a többi mellékes. Bár belegondolva, ez manapság biztos nem csak a kínaiakra jellemző:S. Talán, ami a legjobban meglepett, h a kínai csoportok Európában, szinte mindig kínai éttermekben eszenk, mert itt túl sok a sajt, a lisztes, tésztás kaják, amihez ők nincsenek szokva.
Persze azért akad utalás a kommunista Kínára is, ahol az utazás még mindig nem olyan magától érthetődően egyszerű: minden résztvevőnek 30 ezer yuant, vagyis kb. 4 ezer eurót kellett leszurkolnia, h egyáltalán részt vehessen az utazáson, amolyan biztosítékként, ha rendben visszatér, visszakapja a pénzt; az útlevelük végig az idegenvezetőnél volt; az egyik fiatal, egyedül utazó lánynak 100 ezer yuant kellene fizetnie büntetésként, ha elhagyja útközben a csoportot.
A cím egyrészről egy utalás a kínaiak gyakori hibájára, amikor a híres kastélyt Neuscheinsteinnek ejtik (új disznő kő) és nem helyesen Neuschwansteinnek (új hattyú kő), másrészről pedig a projekt pontos összefoglalása – 12 kínaival Európán át.

Noah Hawley: Der Vater des Attentäters

A regény a várólistámon volt, örülök, h rátettem, mert nagyon jó könyv!
A 20 éves Danny szülei elváltak, amikor 7 éves volt, orvos apja újraházasodott, feleségével ikrer fiaik vannak, végre megtalálta a családi boldogságot. De az idil csak addig tart, amíg egy este merénylet történik, megölik Seagram szenátort, mindenki szerint amerika következő elnökét és a merénylő nem más, mint Daniel Allen.

Az apa szemszögéből olvashatjuk aztán a történéseket – erre utal a cím is, A merénylő apja – végigkísérjük vívódását, tépelődését, önmarcangolásást, mi vezetethett ehhez, mennyiben hibás ő, elkeseredett harcát a fiáért, akiről képtelen elképzelni, h ilyet tett. Visszaemlékezéseiben megismerjük a család múltját, Daniel anyját, miközben rögeszméjévé válik fia ártatlansága. Elkeseredetten kapaszkodik minden fűszálba, nyomoz, oroszlánként harcol a fiáért, képtelen elhinni, h bűnös lenne, már csak azért sem, mert az őt is bűnössé tenné. A történetet időnként megszakítják más merényletek leírásai, pl. a Robert Kennedy elleni, az apa próbálja megérteni a merénylők indítékait, az egész pszihológiáját, h közelebb kerüljön saját fiához is. A Secret Service is komoly kutatást folytat Danny után, miután elfogták, minden részletre kiterjedően nyomoznak a merényletet megelőző 15 hónapban, miután ott hagyta az egyetemet, az apja is ez alapján próbálja megérteni fia cselekedetét, megnézi azokat a filmeket, amikért ő fizetett a kis motelekben, azt a kosármeccset, amin ő is ott volt. Lassan rájövünk, h az apa nem ismerte a fiát, de arra is, h senki sem ismerte igazán Danielt, aki börtönben ülve sem hajlandó a merényletről beszélni, sőt bűnösnek vallja magát, a kegyelmi kérelmet visszautasítja. Lebilincselően érdekes, ahogy a szerző lassan feltárja, hogy jutott Daniel Allen idáig és ahogy egy pillanat, egy pillantás – szó szerint – megpecsételi Seagram szenátor sorsát.
Ritkán olvasok ilyen jellegű könyveket, így rám kimondottan üdítően hatott, nagyon tetszett!

Carlos Ruiz Zafón: Gaudi in Manhattan

Egy nagyon-nagyon rövidke történet, amit egy építész mesél, akinek mindez Barcelona építészének, Gaudinak, a zseninek temetésén jut eszébe. Az akkor még fiatal építészhallgató híres mester tolmácsa lesz New Yorkban, de maga is alig beszél angolul. Gaudi egy mágnástól azt a feladatot kapja, h építsen Manhattan közepén egy felhőkarcolót, cserébe az ügyfél fedezi a Sagrada Familia befejezésének költségeit.

Egy felhőkarcoló nem más, mint egy katedrális azoknak, akik Isten helyett a pénzben hisznek.

Pont, amikor felkeltette az érdeklődésemet, jött megint a Zafónnál szokásos „misztikus maszlag”, a maga megmagyarázhatatlanságaival, majd utána rögtön vége is lett. Nem nagyon tudom mire vélni ezt a kis történetet, nekem ez inkább tűnt regény ötletnek, egy vázlatnak, mint egy kiforrott szerző kész művének.

Jo Platt: Herz über Kopf

Olvastam már egy könyvet a szerzőtől, ami tetszett is, így nem lehetett kérdés, h lesz folytatás.

A huszas évei végén járó Rost (Rosalindnak hívják), nagy csalódás érte, ami után teljesen új életet kezd, ami elég jól sikerül, mert hamarosan két igen csak jóképű pasi sertepertél körülötte. Bár az egyik bosszantóan arrogáns és nagyképű, rádaásul arcát hatalmas szakáll fedi, a másik meg úgy tűnik jól elvan magában. De persze ki tudna ellenállni Ros csetlő-botló, csupaszív figurájának? Szerintem nem sokan, így aztán jó néhány bénázás, pár félreértés és egyéb kaland után megtalálja a zsák a foltját.
Tipikus limonádé, de imádtam a szereplőket és a 2. felében a párbeszédeket is, helyenként nagyon jókat kacarásztam és a 2. felét behabzsoltam. Szerintem Jo Platt olyan író, aki teljesen mindegy miről ír, nekem tetszeni fog, mert szeretem ahogy ír, szeretem, h a regényeiben valahogy mindig fontos szerepet kapnak a könyvek, imádom a humorát, a szereplőit, a dialógusait. Emlékeztetett stílusában, hangulatában a másik könyvére, meg a szereplőkben is, de ez számomra abszolút pozitív volt. Laza, könnyed, vicces, „feltöltős” kis olvasmány, pont, amilyenre szükségem volt.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Ki ne látta volna a filmet, vagy olvasta volna a könyvet? Én még gyerekkoromban kipipáltam a filmet és bár anno tetszett, sokáig nem szerepelt a terveim között, h elolvassam a több, mint ezer oldalas regényt. Aztán, ahogy a könyvolvasómon éveken keresztül kerülgettem a könyveket, most végül megszületett az elhatározás, h ideje sort keríteni rá. Az elhatározást tett követte, vagyis első körben felkerült a várólistámra, ami nálam tényleg azt jelenti, h most már sorra került. Ideális (egyik) olvasmánynak bizonyult a nagy kalandra, amikor is majdnem 24 órát repültem oda és vissza is.

A monumentális regény főhőse, az ünnepelt, körülrajongott és elkényeztetett szépség Scarlett O’Hara 16 éves a történet kezdetén, világában még minden rendben, élvezi az életét. Mindez gyorsan megváltozik, amikor hirtelen – dacból, amiért az, akiért epedezik nem őt választotta – férjhez megy és kitör az amerikai polgárháború Észak és Dél között. Ugyanilyen gyorsan özvegyül meg és lesz anya, miközben tombol a háború és hirtelen családfővé avanzsál. Kiderül, h az elkényeztetett fruzskát kemény fából faragták, nem ismer lehetetlent, ha a családi birtokról Taráról vagy nagy szerelméről Ashleyről van szó. Scarlett konok, makacs, igazi erős személyiség, erős nő, aki megáll a lábán, tudja mit akar, de ha érdeke úgy kívánja, női szépségét is használja. Másodszor is olyan ember felesége lesz, akit még csak nem is nagyon kedvel, de az érdek nagy úr. Sokszor felvetődött bennem, h valójában nem szeret senkit, se a két férjét, se a gyerekeit, se a családját úgy igazán és bár szentül hiszi, h szerelmes Ashleybe, talán Tara, a családi birtok a legfontosabb számára, talán egyedül azt szereti. Végül aztán egybe fonódik a sorsa a végig fel-felbukkanó Butler kapitánnyal, akivel igazi se vele, se nélküle, szenvedélyes házasságban élnek. Scarlett boldogságának útjában pont saját rögeszméje áll, h csakis Ashleyt szereti és amikor a könyv végén rádöbben, h csak, elképzelt magának egy lovagot és a tulajdonságait Ashleyre ruházta rá, már túl számos tragédián, úgy tűnik túl késő újrakezdeni a férjével.
A regény másik központi figurája is egy nő, Ashley felesége, Melanie, akit bár Scarlett kitartóan próbál gyűlölni, mégis életének egyik fontos szereplőjévé válik az együtt megélt borzalmak közben. Melly, a csendes, szerény, jószívű, mindenkin segítő, Scarlett teljes ellentéte, sokkal inkább az akkori idők ideálja, az elvárásoknak megfelelően éli az életét, míg Scarlett sok szempontból már egy emancipált nő, akit pont ezért a szájára vesz a társaság. Mindketten igazi, izgalmas karakterek, akik nagyon a szívemhez nőttek. Bár a történet mindössze 12 évig követi Scarlett sorsát, egy életre elegendő szenvedést mér rá ez idő alatt az írónő. A több, mint ezer oldal ennek ellenére – különösen az elején – túlzásnak tűnik mai szemmel, bár többnyire olvasmányos, de megint arra jutottam, mint már több ilyen nagy, klasszikus regénynél, h ha ma íródna, jóval rövidebb lenne.
Margaret Mitchell – aki hőseihez hasonlóan a Dél szülötte - tízévi kutatómunka után írta meg művét, így meglehetősen részletes és pontos képet fest az amerikai polgárháborúról. Az 1936-ban megjelent regényből már 3 évvel később megszületett a legendás film Vivien Leigh-vel és Clark Gable-lel a főszerepben. A Pulitzer-díjas regény az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is szerepel, teljes joggal. Nagyon örülök, h nekiveselkedtem, egy élmény volt.

Anne Berest-Caroline De Maigret: How To Be Parisian where ever you are

Az egy napos repülőutam alatt hazafelé bőven volt időm kiolvasni ezt a vékony kis könyvecskét. Bár a címben azt vállalja a 4 (!) szerző hölgy, h elárulják, hogyan lehetünk párizsiak (nők), függetlenül attól, hol is élünk, nincsenek ilyen irányú ambícióim, nem ezért olvastam el;). Bár Párizs gyönyörű és izgalmas, a szerelem, a divat, az elegancia fővárosa, engem mégsem vonzott különösebben és amikor ott jártam sem babonázott meg. Jókat hallottam viszont a könyvről, így érdekelt.

Tulajdonképpen végig vesznek a szerzők egy csomó szempontot, hogyan viselkedik a párizsi nő bizonyos szituációkban, mit tart bizonyos dolgokról, élethelyzetekről. Így olvashatunk arról, mit található a szekrényeikben, hogy mennek az irodába, az allűrjeikről, az alapruhadarabjaikról, sminkelési trükkjeikről, kedvenc receptjeikről, életstílusukról.
A könyv csupa-csupa rövid kis bejegyzésből áll, így jól emészthető volt, de kellett is ez, mert egyébként szerintem nehezen bírtam volna ezt az önimádó, fennhéjázó stílust. Nagyon távol áll tőlem a párizsi nő – vagy én tőle;) – ezt meg kellett állapítanom. Leginkább ez a „mindenkit megszívatok, mert én vagyok a leg….” felfogás volt unszimpatikus, miközben egy csomó olyan esendő dolog volt, amiben bárki magára ismerhet. Szóval szerintem megpróbálták még jobban tovább spilázni a párizsi nő mítoszát, szerintem rosszul sült el, sokak szerint meg jól, ez is mutatja, h különbözőek vagyunk:).