2017. december 30., szombat

Karen Swan: Winterküsse im Schnee

Eddig 3 könyvét olvastam a szerzőnek és 2 igazán tetszett. Már egy ideje megvan ez a könyv, de mindenképpen karácsonyra tartogattam, hisz Karen Swan könyvei mindig karácsonyi hangulatúak. Az elején egyértelműen kicsit csalódott voltam, aztán magukkal ragadtak az események, de a végére ismét csökkent a lelkesedésem.


Allegrának és Isobelnek, a két nővérnek teljesen különböző élete van: Allegra csak a munkájának él, céltudatos, karrierista, elegáns és eszes, míg Isobel érzelmes, házas és van egy kisfia.
Allegra szakmai és magánélete december elején a feje tetejére áll, amikor felbukkan Sam Kemp a cége new yorki irodájából. A nőnek sikerei és elkötelezettsége ellenére szorul a hurok a nyaka körül a munkahelyén és egy idő után nem is bírja a nyomást, rájön, h mindaz amiben és akiben hitt, nem igaz, csak áltatta magát, nem engedi tovább megalázni magát, inkább felmond.
Pár nap múlva a húgával a svájci luxus síparadicsomba, Zermattba utazik, h utána járjon egy családi rejtélynek. Kieresztik a fáradt gőzt, Allegra próbál felejteni, de ez elég nehezen megy, amikor Sam Kemp és a szakmai múltja hirtelen mindenütt felbukkan. Ezúttal is több fordulatot és meglepetést tartogat Swan cselekményszövése, de a végére már kicsit besokalltam, túl volt spilázva minden, alig-alig tudtam követni, ki kit vert át és kit vezetett az orránál fogva.
Szerintem a történetben két éles ellentétpár is van, egyrészről a két nővér életében, az egyik a hideg luxus, a másik a szeretetteljes normalitást képviseli, míg a másik ellentétpár maga Zermatt, ma egyrészről az extravagáns szupergazdagok gyülekezőhelye, de a múltban egyszerű alpesi kis falu volt, aminek, ha jobban megnézi az ember, még ma is megtalálja a nyomait. Ezekkel az ellentétekkel ügyesen játszik a regényben a szerző. Felfedeztem ebben a művében is azokat a jellemzőket, amik minden könyvét végig kísérik: a luxus, amit itt Allegra és a munkája képvisel, az édes-bús hangulat, van happy end, de rendesen meg kell harcolnia ezért a szereplőknek, mindig van valami mélyen lappangó titok, ami által mélyebb problémákat is boncolgat, valamint, h nála sosem lehet egyértelműen tudni, kivel is talál rá a boldogság a főhősnőre, ez azért felüdülés.

2017. december 27., szerda

Sarah Morgan: Weihnachtszauber wider Willen Snowcrystal 3.

A trilógia befejező része, a legkisebb O’Neil fiúról és Brennáról szól, akivel kisgyerekkoruk óta a legjobb barátok.


Tyler nem akarja tönkre tenni ezt a barátságot azzal, h bevallja a lányak és magának, h többet akar és esetleg elszúrja a dolgot. Brenna pedig nagyon régóta biztos benne, h a pasi nem viszonozza az érzéseit, ezért titkolja a sajátjait. De körülöttük egyre többeket kezdi zavarni, h ezek ketten -bár nyilvánvalóan odáig vannak egymásért – nem bírnak összejönni és kicsit rásegítenek, nem is eredménytelenül.
Bár a séma a trilógia mindhárom részében nagyon hasonló - két ember, akik nagyon vonzódnak egymáshoz, de leginkább magukkal harcolnak, a nőnek van valami a múltjában, ami miatt tart egy kapcsolattól, aztán persze happy end – ennek ellenére ez a rész is tetszett, pedig az első után arra számítottam, h a többi nem nagyon fog már tetszeni, az "új" szereplők nem fognak érdekelni, a szívemhez nőni, de végül egyáltalán nem így lett. Sőt még egy picit meg is tudott a végére lepni, ahogy Tyler is Brennát;). Bár ebben a részben talán a család többi tagja kevesebb szerepet kapott, mint az előzőekben, mégis jó volt, h az előző könyvek szereplői - Jackson és Kayla, valamint Sean és Elise - is fel-felbukkannak a könyvben. A végére az egész O’Neil család és Snowcrystal a szívemhez nőtt, hiányozni fog ez a könnyed, időnként humoros történetfolyam.
Megvan még egy 3 részes sorozatom az írónőtől, kíváncsi leszek arra is, remélem, h azért nem minden könyvében használja a – fent említett – sémát, mert az talán már unalmasabb lenne.
A trilógia valamennyi része megjelent magyarul is, ez Talán majd karácsonykor címmel.

2017. december 24., vasárnap

Boldog karácsonyt!

Békés, boldog karácsonyt kívánok minden erre látogatónak és olvasónak!


"Karácsony nem az ész, hanem a szív ünnepe. És a szív érzi, hogy azok is ott állnak veled a karácsonyfa körül, akiket a szemeddel nem látsz, és az eszeddel nem hiszel."
(Müller Péter)

2017. december 22., péntek

Catherine Rider: Csók New Yorkban

Kíváncsi voltam a Book a slooth club decemberi könyves meglepetés dobozára, ezért megrendeltem, így talált meg ez a könyv.



A 17 éves angol Charlotte 4 hónapot töltött New Yorkban, de ez az időszak nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, főleg mert a nagy szerelme, Collin egy hete szakított vele. Semmire nem vágyik, csak hogy hazarepüljön és a karácsonyt a családjával töltse, de egy hóvihar megakadályozza ezt és kénytelen még egy napot New Yokban maradni, pont karácsony este.
Anthony kimegy a new yorki reptérre gyönyörű barátnője, Maya elé, de a lány jéghidegen közli vele, h már mással van. A két elhagyott, csalódott fiatal szerelmes megismerkedik a reptéren és mivel a fiú nem akar ezek után hazamenni a szüleihez úgy döntenek, nyakukba veszik a várost karácsony este. Közben követik a Hogyan tedd túl magad az exeden 10 egyszerű lépésben c. könyv instrukcióit
vesznek egy kutyát, buliba mennek, karácsonyi kórusban énekelnek, ruhákat válogatnak egymásnak. Persze nincs túl nagy meglepetés, az együtt töltött intenzív idő és a sok közös kaland után happy enddel zárul a történetük.


Nem valószínű, h megvettem volna ezt a könyvet, ha nem ezzel lep meg a Book a sloth club, bár aranyos volt, némi karácsonyi körítéssel - de azért nem ettől fog senki karácsonyi hangulatba kerülni – de nem igazán az én stílusom. Meglepett, h ennyire fiatalok a szereplők, olvasás közben rá is jöttem, h kinőttem már az ilyen történetekből. Tudatosan nem szoktam ilyen könnyed limonádékat magyarul olvasni, valahogy ezeket jobban szeretem németül, megint erre jöttem rá, szóval a nyelv miatt is kicsit furcsa volt nekem.

2017. december 20., szerda

Sarah Morgan: Sommerzauber wider Willen Snowcrystal 2.

A trilógia 2. része az O’Neil család 2. fiáról Seanról szól. A 3 fivér közül a középső már 7 éves korában tudta, h orvos, azon belül is ortopéd sebész akar lenni és ezt az álmát tűzön-vízen át meg is valósította. Fiatal kora ellenére már igen jó neve van a szakmában, Bostonban él, hódítja a nőket, akiktől egy éjszakánál többet nem akar. Mikor a család feje, a nagyapjuk kórházba kerül visszamegy Snowcrystalba és itt újra találkozik tavaly nyári egy éjszakás kalandjával, a francia szakácsnővel, Elisevel és a szikrák újra pattogni kezdenek.


Nyilván itt is felfedezhető a séma - az O’Neil fiúk mind őrjítően jóképűek és szeixsek, a nők mindig valami szomorú titkot rejtegetnek, a kapcsolatok mindig pusztán vad szexuális vonzerővel kezdődnek és sokáig a szereplők be is beszélik maguknak, h csak arról van szó - és az már az első részben látszott, hogy vannak leosztva a lapok, ki kivel fog összejönni, szóval túl nagy meglepetés nem ért. Ennek ellenére tetszett, gyorsan olvasható, helyenként vicces, romantikus. Jónak találtam, h tovább követhetjük egy picit Jackson és Kayla életét és már előre megismerkedünk Brennával és Tylerrel, a 3. rész szereplőivel és az O’Neil család többi tagjával és Snowcrystal nyáron is tökéletes kulisszája a könyvnek.

2017. december 17., vasárnap

Abby Clements: Plätzchen unter dem Mistelzweig

Két könyvet is olvastam már a szerzőtől, így nagyjából tisztában voltam vele, hogy egy könnyed kis olvasmányra számíthatok.


Azt láttam már a könyvolvasómon, h rövidke történetről van szó, de amikor a felénél már vége is lett és jött pár recept meg egy kis ízelítő egy másik könyvéből, eléggé meglepődtem. Ennek megfelelően nem is tudok sokat írni róla, felbukkan az előző karácsonyi történetében megismert Rachel valamint az anyósa, Bea és mindketten a kis falu karácsony előtti sütiversenyére készülnek. Rachel ezúttal nyerni akar, sikerélményre van szüksége és kamasz lánya úgy dönt, segít neki ebben, de ezzel persze inkább csak bonyodalmat okoz. Mindenki karácsonyi - ill. süti lázban ég és bár Katie, aki mindig a legfinomabb sütiket készíti és egyébként is cukrászdája van, ezúttal nem nyer a versenyben, de talán a szerelemben igen…

2017. december 12., kedd

Jenny Colgan: Weihnachten in der kleinen Bäckerei am Strandweg

A sorozat első részét olvastam, meglepődve láttam, h ez már a 3. Mivel a második nincs meg és most nem is lesz, mindjárt a 3.-kal folytattam, a karácsonyi téma miatt.


Ha nem tudom, biztos nem tűnt volna fel, h van egy köztes rész is, nem igazán éreztem, h lemaradtam volna bármiről is.
Huckle és Polly immáron jegyesek és a világítótoronyban élnek Nele-lel, az északi lundájukkal (madár), továbbra is mindenki odáig van a nő pékségéért, ami viszont neki rengeteg enerigájába kerül, de az eredmény – pénzügyileg – mégsem látszik nagyon. A regény szerintem nem igazán a karácsonyról szól, nem is nagyon van karácsonyi hangulata, inkább sorsfordító kérdéseket boncolgat mint pl. a házasság, gyerekvállalás, szülőkhöz való viszony, gyerekkor – persze inkább csak felszínes módon. A szereplők aranyosak, őrültek, lököttek időnként, szóval szerethetőek és ez sokszor „mentette meg” az egyébként nem túl parádés könyvet. A végén persze tobzódhatunk minden szinten a happy endben és ezek közül az egyik nem csak a főszereplőknek, hanem nekem is meglepetés volt, ez mindenképpen pozitívum. Az már kevésbé, h bár karácsonyi hangulatba hozós olvasmányként kerítettem rá sort, de ahogy már említettem, bár akkor játszódik, szerintem mégsem olyan igazi karácsonyi könyv. Számomra egy másik kis negatívum volt, h ezúttal nem írt annyit a kenyerekről, sütikről, nem bukkantam újabb kipróbálatlan receptre sem, de az első részben olvasott focacciát azóta is nagy sikerrel készítem.

2017. december 7., csütörtök

Sarah Morgan: Winterzauber wider Willen Snowcrystal 1.

Az O’Neil család már 4 generáció óta vezeti a Snowcrystal hotelt Vermontban, de miután Michael O’Neil meghal és három fia közül a legidősebb, a nagyon sikeres Jackson veszi át a hotel vezetését, rájön, h az egykor szép napokat látott hotel közel van a csődhöz.


18 hónapig csak a munkának él, küzd a nagyapjával, aki a 80-on túl még mindig nem akarja kiengedni az irányítást a kezéből és végül megbíz egy menő és sikeres new yorki céget a PR munkával. A legjobbat akarja és biztos benne, h Kayla Green személyében meg is kapta. A nő csak a munkájának él, semmi magánélete nincs és kapva kap a lehetőségen, h az ünnepeket, ami mindig csak keserűséget jelent számára, az isten háta mögötti Vermontban töltse, egy magányos kis házikóban. A munkától nem tart, biztos benne, h ezt a helyet is felvirágoztatja, inkább az zavarja, h Jackson O’Neill olyan hatással van rá, mint férfi még soha és ez kölcsönös…A nőnek rendesen ki kell lépnie a konforzónájából, nem csak iroda, projektor és a csapata nélkül kell boldogulnia a semmi közepén, hanem szembe kell néznie egy összetartó, egymást szerető családdal, ráadásul karáncsonykor, aminél nagyobb traumát és kihívást nem tud elképzelni.
Rendkívül romantikus, kiszámítható stb. de mégis tetszett, mert az írónő megteremtett egy csodálatos kulisszát, amit szerethető szereplőkkel töltött meg és sokszor vicces párbeszédeket adott a szájukba. Tetszett, h nem csak a főszereplőkre és a szerelemre koncentrál, hanem az egész O’Neil családot megismerjük és a történetből egy nagyon jó kis karácsonyi olvasmány kerekedett.
Ez a könyv egy 3 részes sorozat első része, most olvasom a 2. részt, amit a 2. O’Neil fiúról szól, majd jön a 3. a 3. O’Neillal. Magyarul Hóvarázs címmel jelent meg az első rész.

2017. december 2., szombat

George Orwell: Légszomj

Újabb könyvet olvastam az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listáról.
A regényben a főszereplő, a 45 éves George Bowling meséli el életét. Biztosítási ügynökként dolgozik, feleségével állandó harcban áll, gyerekei se érdeklik túlzottan, sokkal inkább az ital és egy-egy mindenre kapható nő. A második világháború a küszöbön áll és Georgot hirtelen eltölti a nosztalgia, visszaemlékezik gyerekkorára, az első nőjére, a háborúra és úgy dönt titokban visszamegy boldog gyerek- és ifjúkora színhelyére, AlsóBinfieldbe. Ott viszont már senki és semmi nem az, mint egykor és be kell látnia, az elmúlt több, mint 20 évben minden megváltozott, ő is. Orwell remekül érzékelteti a társadalmi és szociális változásokat és egyben főszereplője „kapuzárási pánikját”. Elgondolkodtató, ahogy George szembesül vele, mi lett belőle és az álmaiból, vágyaiból, amik szertefoszlottak a „felnőtt életben”, a munka, a család és a mindennapok realitásában.


Már a gondolata jót tett, hogy visszamegyek AlsóBinfieldbe. Ismerik az érzést. Légszomj! Mint az óriásteknősök, amikor feltempóznak a felszínre, kidugják az orrukat, nagyot nyelve megtöltik tüdejüket, és csak aztán merülnek vissza a hínárok és polipok közé. Mind egy szemetesvödör alján fuldoklunk, de én megtaláltam a felfelé vezető utat.

2017. november 28., kedd

Adriana Popescu: 5 Tage Liebe

Jonas épp legjobb barátja, Patrick legénybúcsúját szervezi, amikor egy sztriptíz táncosnőre van szüksége, így kerül a képbe Maya. A nagy nőcsábász megállapodni nem tudó és nem akaró Jonas egy pillanat alatt beleszeret a lányba, aki hol dívaként vonaglik meztelenül a színpadon, hol törékeny őzikének látszik.


Ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, kiderül, h Mayának van egy fura teóriája a kapcsolatokról: szerinte ezek sosem kellene, h 5 napnál tovább tartsanak, mert az első 5 nap a legszebb, az ember még megpróbálja a legjobb oldalát mutatni és minden tökéletes, de utána jönnek a hétköznapok és elillan a varázs, innen jön a cím is (5 nap szerelem). Jonas nem igazán ért vele egyet, de aztán következik élete legszebb 5 napja a lánnyal, ami alatt mindent felad érte, Barcelonába viszi autóval és boldogabb, mint valaha, végre rájön, h mit keresett egész eddig. Az 5 rendkívül eseménydús közös napjuk után Jonas belátja, Mayának igaza volt, ezalatt a rövid idő alatt átéltek mindent, amit egy kapcsolatban át lehet élni és a lány életében most nincs hely számára. Új életet kezd, szenved, de újra a munkájára koncentrál és a siker nem is várat sokáig magára, de ekkor újra felbukkan Maya is…
Fura egy történet volt, nem nagyon tudtam azonosulni Maya 5 napos teóriájával és vele sem igazán. Nem nagyon tetszett a történet menthetetlenül romantikus és felszínes volta sem. Ami még zavart, h a szerzőnő Jonas szemszögéből írja le az eseményeket, ez szerintem mindig kemény dió, nem nagyon emlékszem, h olvastam volna már olyat, ahol hitelesnek találtam volna egy nő írását egy férfi szemszögéből, itt sem. Főleg, h Jonas elvileg egy nőcsábász macsó, ebből abszolút semmi nem derül ki, csak a romantikus hősszerelmest ismerjük meg - ha nem tudom, h nő írta, ebből akkor is rájövök.

2017. november 24., péntek

Owen Matthews: Winterkinder

Ez volt az utolsó könyv az idei várólistámról, ezzel teljesítettem a 2018-as vállalást.
Owen Matthews a saját családjának nem mindennapi történetét írta le ebben a regényben. A könyv magyarul Sztálin gyermekei címmel jelent meg, mindkét nyelven az alcím: 3 generáció szerelemben, háborúban – ami meglehetősen jól összefoglalja a tartalmat.


Először a szerző nagyszüleinek történetét ismerjük meg, a nagyapja már fiatalon fontos párttisztviselő volt a Szovjetunióban, ez eleinte kiváltságokat biztosított a családnak. Első lányukat tudatosan nevezték Leninának, a második tudatosan nem Stalina lett, ahogy sokaknál. A „mindenki gyanús, mindenkit likvidálni kell” felfogás gyorsan a család bukásához vezetett, a két lány, Lenina és Mila – a szerző anyja - szülők nélkül, egymás nélkül harcolták végig a háború legkeservesebb éveit, Mila a gyerekkorát – ennek a harcnak a sebeit egy életen át viselte aztán. A könyv gerincét Owen Matthews szüleinek, a szovjet Milának és az angol Merwynnek levelezése adja. Ők néhány hónap ismeretség és szerelem után jegyezték el egymást, de utána több, mint 5 évig kellett harcolniuk egymásért, miután Merwynt kiutasították a Szovjetunióból. De felvették a kesztyűt a szovjet párt apparátus és a hatalmasságok ellen, több kevesebb sikerrel, időnként sikerült kijátszaniuk a nagy Szovjetúniót, h pár órára találkozzanak, de szinte csak a levelezés és a harc maradt nekik. Kíváncsi voltam, h ennyi szenvedés és egymásért való harc után hogy alakult Mila és Merwyn élete és meglepődtem, h nem volt leányálom utána sem, 2 gyermekük lett, de az életük nem volt felhőtlen. Az egymástól távol töltött időben, szinte elérhetetlen, tökéletes lényeket kreáltak a másikból, aminek a hétköznapokban képtelenség volt megfelelni. Tetszett ez az őszinte és realista befejezés és az, h „teljes” képet kaptunk az életükről, történetükről. Harmadik generációként a szerző életébe is bepillantunk egy kicsit, ő a 90-es években Moszkvában dolgozott fiatal újságíróként.


Annak ellenére, h ez egy igaz történet, ráadásul a szerző nagyon is érintett, eleinte nagyon dokumentaristának és száraznak találtam, aztán vagy változott kicsit, vagy hozzászoktam. A szülei levelezése nekem helyenként túlságosan intim volt, mármint nem zavart, csak belegondolva, h világszerte milliók olvashatják azokat a bensőséges vallomásokat, gondolatokat, amiket csak egymánsak szántak, furcsa volt. Összességében érdekesnek találtam a könyvet, mert egy család történetén keresztül vezet végig a Szovjetunió 20. századának nagy részén, ami tele volt kegyetlenséggel, erőszakkal, zsarnoksággal és sok-sok tanulsággal.

2017. november 20., hétfő

Boris Becker: Das Leben ist kein Spiel

Boris Becker sohasem tartozott a kedvenc teniszezőim közé – igaz fénykorában még nem is érdekelt a tenisz – de mivel a fehér sport máig az egyik kedvencem, alapvetően érdekelt a könyve, ami 2013-ban jelent meg. Mivel azonban akkor nem kapott túl jó kritikákat, nem is kezdtem bele, most viszont kedvet kaptam hozzá. Naivan azt hittem, önéletrajz, ehelyett a 2001 és 2013 közötti időszak krónikája inkább, amikor Becker már befejezte aktív pályafutását és inkább válásával, nőügyeivel és egyéb pénzügyi botrányaival uralta a magazinok és pletykalapok címlapjait. Ez a könyv kb. olyan volt, mintha 300 oldalon keresztül Buntét vagy Galát olvastam volna, vagyis leginkább felszínes, pongyola és szenzációhajhász.


Rendesen kiteregeti a szennyest a válásával, volt feleségével kapcsolatban és később is elég „őszintén” ír a kapcsolatairól, csak ez nagyon egyoldalúnak tűnik nekem, van egy olyan érzésem, h a hölgyek helyenként másként emlékeznek az eseményekre. Sokszor azt éreztem, h sajnáltatja magát, h minden és mindenki összeesküdött ellene, ez a kissé mártírszerű hozzáállás nem áll túl jól neki szerintem. Egyébként nem lenne ezekkel a személyes dolgokkal baj, mert ez is része az életének, vagy része volt, ha ez helyet kap sok más mellett, oké, de így, h csak erről szól, nagyon szenzációhajhász és nekem csalódás, h Becker ehhez adta a nevét, sőt ő jegyzi a könyvet. Egyébként most láttam, h ezelőtt már két másikat is „írt”, hasonló sikerrel.
Ami elképesztett, az az iszonyatos jólét és luxus, ide-oda repkedés, ami a könyv alapján az életét/életüket jellemzi. Persze ez várható volt, hisz a tenisz egy igen jól fizető sportág, de így leírva mégis helyenként sokkoló volt, meg sokszor taszító is valahogy. Szóval nekem nem nagyon tetszett a könyv, egyrészről engem inkább a kezdetek ill. a teniszkarrierje és Boris Becker, mint teniszező érdekelt volna és nem nagyon hatott meg a győzködés, h milyen jó ember, apa és férj, ez a legidősebb fiával, Noah-val és a jelenlegi feleségével Lilyvel készült interjúban is mindig külön hangsúlyozásra is került. Egyébként különös apropója a könyvnek, h épp újra Becker második házasságának végéről ill. anyagi csődjéről lehet egyre gyakrabban olvasni.

2017. november 15., szerda

Toni Jordan: Die schönsten Dinge

Tavaly olvastam a szerzőtől, ez a könyve már régen megvolt és most anélkül vágtam bele, h elolvastam volna a fülszöveget.


Della családja már régóta abból él, h olyanok pénzét szerzi meg trükkösen, akiknek bőven van. Nem élnek igazán fényűzően, de rendkívüli alapossággal és profizmussal hajták végre ravasz akcióikat. Az egész család, vagyis a lány unokatesói, nagybátyjáék és a bátyja is a családi vállalkozást erősíti, aminek az apja a feje. Az eredeti és nagyon magával ragadó hősnő, Della legújabb projektjében biológusként egy olyan állat – a tazmán tigris – után kutatna a jóképű és kőgazdag Daniel Metcalf pénzéből, amit már jó ideje kihaltnak nyilvánítottak. Daniel alapítványa pont ilyen őrült ötleteket szokott nem kevés pénzzel támogatni, így könnyű célpontnak ígérkezik, de valami nem stimmel. Az elkényeztetett zsúrfiú túl sokat kérdez és túl sokat tud és bár Della eszes és rafinált, úgy tűnik Danielnek nem tud ellenállni és egy idő után már nem is olyan egyértelmű, h ki ver át kit. Kimondottan jól indul, teljesen magával ragadt, de aztán a 2. fele nem igazán tudott megfelelni a felfokozott elvárásaimnak sajnos és nem tudta azt sem hozni, amit az első felében. Ellaposodik, mintha elfogytak volna az ötletek, kicsit zagyva is lesz, kár érte, mert nagyon jól indult.

2017. november 11., szombat

Sarit Yishai-Levi: Die Schönheitskönigin von Jerusalem

A regény egy nagyon érdekes zsidó családtörténet, ami 4 generáció sorsát meséli el Jeruzsálemben. Érdekel a zsidó kultúra, történelem, több könyvet olvastam is a témában, itt felüdülésként hatott, h ezekbe vezet be egy kicsit, de nem esik túlzásba, nem válik dokumentaristává, szárazzá, hanem fantasztikus karakterek, szívszorító sorsok, megmosolyogtató és könnyfakasztó történetek által mesél.


A cím – Jeruzsálem szépségkirálynője - a történet főszereplőjére, Lunára utal, de a könyv igazi családregény, nem csak az ő, hanem a nagyszülei és a szülei történetét is megismerjük, csak úgy, mint a testvérei és a gyermekei sorsát. Több évtizednyi mozgalmas izraeli történelem, harcok, tradíciók, askenázi és szefárd zsidók. Az Ermoza család az utóbbiakhoz tartozik, vagyis a szerfárdok nagy etnikai csoportjához, ők az Ibériai -félszigetről elűzött zsidők, akik megőrizték nyelvüket, a judeospanyolt és saját szokásaikat, egyik központjuk Jeruzsálem. Számomra ez is érdekes és új volt, mert szerintem a szerfárdokról sokkal kevesebbet tudni, hisz a zsidók 80%-a askenázi, vagyis „német” zsidó. A tehetős Ermoza családnak delikátesz boltja hozta meg a jómódot és a társadalmi elismertséget, de a család női tagjain átok ül, ami megakadályozza a boldogságukat és azzal súlytja őket, h a férjeik nem szeretik őket. Nagyon a szívemhez nőttek a szereplők, a családtagok karakere jól ki van dolgozva. Felüdülés volt, h nem a holokauszt felől közelíti meg a zsidókat, az viszont nagy meglepetés volt, h ők mennyire a saját sorsukkal voltak elfoglalva, talán, ha 2x említette az európai eseményeket a 30-as, 40-es években, tehát itt a holokauszt tulajdonképpen szóba sem kerül. Az egyetlen kritikám, h kicsit hosszú lett – több, mint 600 oldal - kb.a háromnegyedénél volt olyan érzésem, h kezd túl hosszú lenni és egy helyben topogunk, de ennek ellenére az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam.

2017. november 6., hétfő

Cassidy Davis: Good Afternoon, Miss Watson!

Hirtelen jött könyv, amit rögtön olvasni is kezdtem, könnyed szórakozást remélve. Az eleje kimondottan tetszett, pattogtak a szikrák, voltak benne jó kis dialógusok, gondoltam, ezt kiolvasom pár óra alatt, de aztán mégis másképp alakult.


Sarah Watson a dúsgazdag, nagyhatalmú üzletember, William Watson lánya, nála is dolgozik, de apja sosem becsülte, sosem szerette, Sarah mégis neki akar bizonyítani. Mikor az általa vágyott pozícióra apja Grayson Thutont veszi fel, gyűlöli a fickót, de a pasi nem az a fajta, akit sokáig lehet…vicces, okos és persze őrülten szexis, kerülgetik egymást, majd heves viszonyba, később kapcsolatba kerülnek, de túl szép és egyszerű lenne minden… Grayson teljesen váratlanul egy hang nélkül lelép és eltűnik Sarah életéből, talán érdekes lett volna az ekkor bennük kavargó gondolatokról, érzelmekről olvasni, de nem, rögtön ugrunk egy évet, amikor újra találkoznak és persze gyorsan össze is jönnek újra.
A nekem nem tetsző dolgok sora rögtön a prológussal kezdődött, ahol a szerző másfél oldalban konkrétan összefoglalja a könyv tartalmát (és ez nem a fülszöveg volt!). Ezen meglepődtem, de azon végképp, h a könyv tényleg ennek a „vázlatnak” a bővebb kifejtése volt, ennek mi értelme? Ez nagyon idegesített, ahogy az abszolút kidolgozatlan szereplők és a teljesen felszínes cselekmény is. Még csak azt sem mondhatom, h erotikus regény lenne – bár talán leginkább még ez volt a cél - mert még ez is harmatgyenge. Szóval az egész olyan „semmilyen” volt és ez szerintem az egyik legrosszabb kritika egy könyvvel szemben, ha nem tud „valamilyen” lenni…

2017. november 3., péntek

Colleen Hoover: Weil wir uns lieben

Idén olvastam a trilógia első két részét, de úgy be is sokalltam, h a harmadikat hagytam, mivel azonban nem szeretem a befejezetlen dolgokat, most nekiláttam.


Will és Lake végre házasok és rövidre szabott nászútjuk során sorra felelevenítik találkozásuk és kapcsolatuk fontos pillanatait. Vagyis egy fejezet, h mit érzett, gondolt Will pl. mikor először látta meg a lányt, majd a következő fejezetben a jelenben beszélnek erről. Elég szánalmas az egész koncepció, h egy ilyen semmilyen sztoriról ennyi bőrt lehúz. Az amazonos értékelésekben is meglátszik ez, míg az első két kötet kimondottan jó osztályozásokat kapott, a 3. csak hármast és még az is túlzásnak tűnik. A könyv 90%-ban semmi újdonság nincs, a végén ad egy kis kitekintést a következő néhány évükre, ennyi mindössze az újdonság. Ráadásul borzasztó csöpögős, rózsaszín és romantikus,de a brrrrr fajtából:S, pont ezért végig arra törekedtem, h minél előbb túl legyek rajta és nagyon örülök, h végeztem ezzel a három kötettel, valószínűleg ezzel egyúttal a szerzővel is végeztem.

2017. október 30., hétfő

Kerstin Hohlfeld: Wenn das Glück anklopft

Több könyvet olvastam már a szerzőtől, tetszett ahogy ír: könnyeden, viccesen, szórakoztatóan.


Az elvált, 2 kamaszodó gyerekét egyedül nevelő konyhatündér, Mielena élete megváltozik, amikor túlsúlya miatt porckorong sérvet kap. Hirtelen kinyíik számára a világ, elmegy egy csoportba, gerinctornázni és olyan nőket ismer meg, akikkel egyébként nem került volna kapcsolatba. A 4 teljesen különböző nő – a 4 gyerekes, mindig pörgő/ a lányát egyedül nevelő, otthon ülő/a bombázó, sikeres, de magányos főszerkesztő – gyorsan elválaszthatatlan lesz. Hohlfeld különböző nőket és sorsokat mutat be, más-más problémákkal, de most nem a túlsúlyosak a szánni valók, sokkal inkább a szépek. Hisz Vivianne hiába gyönyörű, karcsú és sikeres, mégis boldogtalan és magányos, míg a duci Mielena kegyeiért – szó szerint – sorba állnak a pasik és az addig meglehetősen visszahúzódó életet élő nő, hirtelen nagy kanállal kezdi enni az életet és a pasikat.
Van némi fondorlat és intrika is, de végül mindenkinek elég jól alakulnak a dolgai. Laza, csajos könyv, de inkább már a 30-as, 40-es generációnak és generációról.

2017. október 26., csütörtök

Laura Moriarty: Weil wir glücklich waren

A könyv a várólistámon volt, ill. abban a nagy kupacban, amit már jó pár éve az egyik német barátnőmtől kaptam. Nem nagyon tudtam mire számítsak, a fülszövegből nem sok derült ki, ahogy kb. az első 100 oldalból sem.


Kis család, anya, apa, 2 lány, az apa és a nagyobbik lány ügyvéd lesz, a kicsi egyetemi előkészítőre jár, orvos akar lenni, a szülők aztán elválnak, ez az anyát teljesen megzavarja. Veronica, a kisebbik lány a főszereplő, aki nehezen boldogul a suliban, mindenkinek meg akar és meg kell felelnie, majd valami fellázad benne ez ellen, sorra csinálja a hülyeségeket és úgy tűnik az élete összeomlik. De ebben a nehéz időszakban sok mindenre rájön magával és a jövőjével kapcsolatban és összességében jól jön ki a dologból. Nincsenek nagy történések, egy normális, esendő család életébe pillantunk bele kb. 2 éven át és a múltjukba is egy kicsit és a történet tele van példákkal arra, h valamit eltervez az ember, de attól még nem biztos, h az úgy lesz és jó, ha úgy lesz, mert változunk és az álmainkat, vágyainkat időnként nem árt a valósághoz szabni. 1 év után is bepillantunk az életükbe, megbékéltek a sorsukkal, ami talán pont ennek is köszönhetően jól alakult. Érdekes olvasmány volt, mert ritkaság az ilyen regény mostanság, amiben elég kevés a történés, de ez egyáltalán nem vált hátrányára, jobban lehetővé tette az elgondolkodást egy-egy kérdésről, felhívta a figyelmet néhány élethelyzetre, mindezt olvasmányos, jó stílusban leírva.

2017. október 21., szombat

Melanie Raabe: Die Wahrheit

Ritkán olvasok thrillert, de anno ennek a fülszövegét elolvasva tudtam, h tetszeni fog és így is lett tényleg.
Sarah 7 éve neveli egyedül 8 éves fiát, Leot, miután a férje, Philipp – a jó családból származó, dúsgazdag üzletember - egy dél-amerikai üzleti út alkalmával nyom nélkül eltűnt.


A nő 7 év után először hív vendégeket, levágatja derékig érő haját rövidre, végre készen áll a felejtésre, egy új életre. Ekkor jön a telefonhívás, h megtalálták a férjét, életben van és pár nap múlva érkezik. Az öröm mellett Sarah félelmet, frusztrációt, megkönnyebbülést és bizonytalanságot érez, elvégre 7 év hosszú idő, maga sem tudja mire készüljön, mit gondoljon. Az igazi sokk a repülőtéren következik, amikor az erőszakos riporterek és fotósok gyűrűjében megtörténne a család egyesítés, de a férfi, aki azt állítja magáról, ő Philipp, nem Sarah férje. Még belegondolni is hátborzongató a szituációba…Az idegen jól játssza a szerepét, mindenkit meggyőz, de Sarah átlát rajta. Mit tehet a nő, ha nincsenek családtagok, régi jó barátok, akik igazolnák az állítását? Elkeseredett küzdelembe kezd, próbálja összerakni a puzzle-szerű részleteket, a történet végig nagyon izgalmas, tele bizonytalansággal, végig arra késztetett, h én is spekuláljak és tetszett, h nem jöttem rá, mi lesz a megoldás, az meg pláne, h volt megoldás és a vége nem nyitott. A kritikám talán, h sok a bonyolítás benne, időnként túl sok is, vannak benne következetlen dolgok is és ezek után a megoldás talán túl egyszerű, mégis tetszett.

2017. október 16., hétfő

Mörk Leonóra: A papagájos ablak

Nem gondoltam, h ilyen gyorsan újra fogok olvasni a szerzőtől, miután az első könyve nem nagyon tetszett, de egy barátnőmtől kaptam kölcsön a könyvet, neki tetszett és a téma miatt (reformáció, Luther) engem is érdekelt ill. így októberben, kevéssel a reformáció 500. évfordulója előtt aktuális is.


Meglepődve láttam, h az elején itt még egyszer leírja dióhéjban a Lány igazgyöngyökkel egyik történetét és a másikra is tesz utalást:O. Míg az fikció volt (gondoltam én, bár pont itt bebizonyosodik, h az egyik szál személyes ihletésű), ez egy sokkal személyesebb könyv, fikciós történet nélkül. A szerző felkerekedik, h Luther nyomában járjon, az annyira nem derült ki számomra, miért is. Közel 20 kisebb-nagyobb települést keres fel, amik fontos szerepet játszottak a reformátor életében és amiknek életében persze Luther is fontos szerepet játszott és játszik mind a mai napig Drezdától Erfurton, Wartburgon és Eisenacheon át Lipcséig. Végigköveti Luther életének fontos színhelyeit, valamikor egészen bele tudtam feledkezni, mert érdekeseket írt a reformátorról, de általában idegesítettek a banalitásai, h dönert szeret enni Németországban, meg mit mondott a férje, egyébként is rengeteg utalás van benne, h már itt-ott amott járt a világban és Németországba hazajár, valahogy ezek is idegesítettek, ahogy a szerző személye is, nem tudok megbarátkozni vele.
Már a fülszöveg azt ígéri, h ez egy útinapló, kultúrtörténeti kalandozás, ez eddig oké, de mi ez a sok személyes sztori, amik közül csak nagyon kevésnek van köze a témához? Nem értem a koncepciót, talán az egyébként nem túl népszerű/könnyű témát akarta emészthetőbbé tenni? Mondjuk nem hiszem, h ez a személyes kalandjaival – amik pl. rám rém idegesítően hatottak, de nyilván nem vagyunk egyformák – sikerült volna. A cím is talány, egyszer látott egy papagájos ablakot valahol, így szó szerint bármi lehetett volna a cím;). Ezzel végképp úgy gondolom, befejeztem a szerző könyveivel a kísérletezgetést, nem vagyunk egy hullámhosszon.

2017. október 11., szerda

Mia Morgowski: Die nächste, bitte

Nem új könyv, régen is megvan, hirtelen kedvet kaptam hozzá.


Dr. Paul Rosen kissé beképzelt, arrogáns, de nagyon jóképű fiatal orvos, aki igaz jelenleg apja háziorvosi rendeőjében szédíti a nőket, de a jövőjét a szépségsebészetben és Svájcban képzeli el. Nella egy second hand bolt tulajdonosa, ezt és a mellette lévő kávézót együtt vezeti barátnőivel. A pasija, Leonard Svájcban dolgozik, a nő sokszor vonattal megy, de most repül és ezért megy a gyerekkora óta ismert dokihoz, Dr. Rosenhez, de végül a fiánál köt ki, h adjon neki vmit, mert nagyon fél a repüléstől.
Kap is valamit, a szer viszont kizárólag a placebo hatásra bazíroz, így Nella olyan rosszul lesz, h a gépen orvosra van szüksége, még szerencse, h a gépen ott van Dr. Rosen. Még Genfben, a reptéren is az idegeire menő nőt kell támogatnia a dokinak, ezért aztán Dr. Schümli, a svájci klinika tujaldonosa és vezetője, akihez interjúra igyekszik, joggal hiszi, h a Rosen házaspárral van dolga. Mikor kiderül, h a doki feltétele, h nős orvost akar felvenni szépségklinikájára, Paul ráveszi Nellát, h játszon vele, főleg mivel már mindenki azt hiszi úgyis, h ő a neje. Ezzel kezdetét veszi az őrült ámokfutás, ami helyenként nagyon vicces, időnként idegesítő és soszor túl sok, de alapvetően szórakoztató és többnyire az események kimenetelét illetően sem kell lerágni a körmünket. Kellemes kikapcsolódást nyújtott a könyv, gyorsan olvasható, gyorsan felejthető kategória.

2017. október 8., vasárnap

Jan-Philipp Sendker: Herzenstimmen

A könyv a Das Herzenhören (Hazatérés) folytatása. 10 év telt el azóta, h Julia Myanmarban járt, apja történetének nyomában és nem csak arra, hanem bátjyára, U Ba-ra is rátalált. Azóta sem tért vissza hozzá, ígérete ellenére se, levélben tartják a kapcsolatot, ami viszont egyre lazább lesz közöttük. A nő továbbra is New Yorkban él meglehetősen magányosan és ügyvédként dolgozik, ez életének az értelme. Bár már egy ideje érzi, h valami nincs rendben vele, az életével, ez végképp bebizonyosodik, amikor hangokat kezd hallani.


A hang olyanokat kérdez tőle, mint pl. Ki vagy te? Miért vagy egyedül? Miért nincs gyereked? stb. Semmi nem segít a hang ellen és végül hirtelen felindulásból Myanmarba utazik, rég nem látott bátyjához, aki egész más módon hallgatja és érti meg a problémáját, mint a nyugati orvostudomány. Elég egy emberhez elvinnie és máris tudják, Nu Nu, egy szegény asszony „él benne”, ő a hang, akinek megismerjük szívszorító történetét. Újra a múltban jártunk tehát, tele spiritualitással, miszticizmussal, ami ezúttal sem nagyon tetszett. Pont ezért elég nehezen birkóztam meg a könyv kb. háromnegyedével, nem igazán hiszek az ilyesmiben, így eléggé szkeptikus voltam.
Aztán a vége, ahol a 2 könyvön át meglehetősen „semmilyen” Julia egy férfi keresésére indul, aki a történet kulcsa lehet és megismeri ezt a férfit, érdekelni kezdett a sztori újra. De a vége újra inkább csalódás volt, túl nyitott, számomra sok ponton következetlen, fontos kérdéseket hagy teljesen megmagyarázatlanul, lezáratlanul.
Ez is megjelent magyarul, Szívszelídítő - Avagy a szeretet, a megbocsátás és a szabadság ereje címmel.

2017. október 2., hétfő

Fredrik Backman: Britt-Marie war hier

Pont az egyik barátnőm kérdezett Backmanról, akitől eddig csak az Ove-t olvastam, ami nagyon tetszett és bár még 2 további könyve is megvolt, fel sem merült, h belekezdjek, nem is tudom, miért. De beletette a bogarat a fülembe és erre esett a választásom.


Britt-Marie munkát keres, életében először, az elmúlt 40 évben ugyanis a háztartás volt az ő feladata, vállalkozó férje, Kent mellett. Addig biztosnak hitt élete kártyavárként omlik össze, mikor kiderül, férjének szeretője van, ráadásul a férfi infarktussal kórházba is kerül. Britt-Marie munka után néz és miután elég kitartóan zaklatta a munkaügyi hivatalban az ügyintézőt, Borgban köt ki, egy válságban lévő kis faluban. Amolyan házmester lesz egy bezárás előtt álló ifjúsági otthonban, ahol kiélheti takarítási szenvedélyét, csodaszerével a szódabikarbónával. Pár nap alatt felforgatja a kisfalu életét, ahogy az is az övét, taccot kóstol, új barátokra és még egy hódolóra is szert tesz, sőt teljesen váratlanul ő lesz a gyerek focicsapat edzője. Kezd beilleszkedni, az életének értelme van, számítanak rá, megszeretik és ő is megszereti pl. a focizó gyerekeket, életében először lesznek barátai, igazi szociális kapcsolatai. Bár a végére Britt-Marie világa helyreáll, lehetne ez happy end is, ha közöben nem változott volna meg minden és nem hasadna meg a szíve, az olvasóéval együtt az élet kegyetlenségétől.
Rengeteg helyzetkomikum, egy minden lében száz kanál főszereplőnő, egyszerre mulatunk Britt-Marie-n és csordul ki a könnyünk tőle. Kicsit olyan ez a könyv, mintha az író első nagy sikerének, Az ember, akit Ovénak hívnak női változata lenne. Itt is egy idős ember válságba jutott életébe pillantunk bele, abba, hogyan él a második esélyével és Britt-Marie épp olyan imádnivalóan, khm….”speciális”, mint Ove. Ennek ellenére nem tetszett annyira a könyv, időnként vontatottnak éreztem, helyenként túl soknak.
Magyarul is megjelent a regény, Itt járt Britt-Marie címmel, vagyis kivételesen egyezik a magyar- és a német cím.

2017. szeptember 26., kedd

Jan-Philipp Sendker: Das Herzenhören

Julia fiatal new yorki ügyvéd, anyja amerikai, apja myanmari származású, jó nevű, sikeres ügyvéd, aki 4 éve, a lánya diplomaosztója után eltűnt és azóta sem bukkantak a nyomára, halottnak hiszik. A férfi 20 évesen került az USÁ-ba, nem árult el semmit az addigi életéről, múltját családja számára is homály fedi.


Apja dolgai között Julia talál egy Mi Mi nevű nőnek címzett szerelmeslevelet, ez mindent megváltozatat, otthagyja a munkáját és Myanmarba megy, h utánajárjon apja múltjának. Itt találkozik U Ba-val, aki már várta, sok mindent tud róla és tőle hallja apja történetét, ami babonákkal, hiedelmekkel, csodás elemekkel van átszőve. Egy teljesen ismeretlen világ bontakozik ki a nő előtt, melyben apja 8 évesen megvakult, a látás helyett azonban a szívdobbanásukról ismerte fel az embereket. Így ismeri meg Mi Mi-t akinek szerelme egész életét végigkíséri, még akkor is, ha elszakítják őket egymástól. U Ba elbeszéléséből a nő nem csak apja múltját ismeri meg, hanem az eltűnése utáni történéseket is megtudja és a végén még mindannyiunk számára tartogat egy meglepetést.
A regényben nagyon fontos szeretpet játszik a spiritualitás és a miszticizmus, én ezekre annyira nem vagyok vevő, így bár az elején kimondottan érdekesnek és izgalmasnak találtam, később alábbhagyott a lelkesedésem egy kicsit. Tin Win és Mi Mi mindent legyőző, varázslatos szerelme, különleges történetet varázsol a regényből, amihez pl. Julia karaktere szerintem semmilyen módon nem ér fel.
A könyv magyarul a kissé körülményes Hazatérés – Avagy a szívdobbanás meghallásának művészete címmel jelent meg. Nekem a várólistámon volt a regény és a befejezése után rögtön bele is kezdtem a történet folytatásába.

2017. szeptember 21., csütörtök

Amy Harmon: Unendlich wir

Régóta a Kindle-n volt ez a könyv, végre elolvastam és meglepően jó volt. Izgalmas, helyenként eredeti, időnként vicces, pörgős.
Két, első ránézésre teljesen különböző fiatal találkozásának története a regény. Bonnie bár szegény családból származik, de 21 éves korára nagy énekesi karriert futott már be, kapzsi, szívtelen nagyanyja menedzselésével. Finn, bár nagyon intelligens, matematikai zseni, 24 évesen már 5 évet börtönben töltött, ami minden szempontból rányomta a bélyegét az életére.


Mindketten pont ugyanakkor akarnak véget vetni addigi életüknek és egy véletlen folyamán találkoznak, majd együtt akarnak Las Vegasba menni. Útközben hol egymás agyára mennek, hol jól elvannak, megismerkednek, rájönnek, h meglepően sok közös van bennük és az életükben (mondjuk azért van néhány túlzás, pl. h mindkettőjüknek meghalt az ikertestvére, azért ez elég nagy véletlen…). Sok kalandba keverednek, miközben a dühös nagymama manipulálja a sajtót és a fiatal pár után koslat már nem csak a média és a paparazzik, hanem rendőrség is. Űzött vadként szelik át az Egyesült Államokat, néhány nap alatt több évnyi megpróbáltatást és kalandot élnek át, ami összekovácsolja őket és persze egymásba is szeretnek. A fináléban aztán van minden : vegasi esküvő, Oscar-díjkiosztó, börtön;). A végén, a sok szenvedés után csak elnyerik jutalmukat és happy enddel fejeződött be a történet, de ez most nagyon jól volt így. Nagyon filmszerűen van megírva szerintem, jó kis roadmovie-t lehetne forgatni belőle.

2017. szeptember 17., vasárnap

Adam Zamoyski: Chopin - Der Poet am Piano

Ahogy már többször írtam, egyre jobban szeretem az életrajzokat, idén még nem sokat olvastam, itt volt már az ideje egy újabbnak, Chopinra esett a választásom. Sosem gondolkoztam rajta, h a híres zeneszerző lengyel vagy francia volt tulajdonképpen, a fejemben kontextustól függően hol lengyel, hol francia.


Apja francia volt, de kamaszkorától Lengyelországban élt és lengyelnek tartotta magát, anyja lengyel volt, ő maga már ott született. Meglepett, h 39 évet élt, de nem volt csodagyerek (de 7 évesen már komponált), tehát karrierje aránylag rövid, termékeny éveinek száma, aránylag kicsi volt. Nem értek a zenéhez, pláne a komolyzenéhez, így engem itt is inkább az ember érdekelt volna, persze kapunk belőle ízelítőt, de nagyon sok az elején a tömény zenei rész, amiből magamfajta laikusok nem sokat értenek, de persze ez is jogos, hisz Chopin életét a zene tette ki, nehéz lenne életrajzot írni róla nélküle. Ez aztán jobb lett, szerintem idővel eltolódott a zeneszerző emberi oldala felé, ami nekenk nagyon tetszett, ahogy a linearitás is, ami egy életrajznál számomra fontos.
20 éves korától nem élt Lengyelországban, rövid ideig Bécsben, de főleg Párizsban élt és alkotott. Jól neveltsége és megnyerő modora sok előkelő párizsi tanítvánnyal ajándékozta meg, de hivatásos zenészeket is tanított és néhány év után jött a siker és az elismertség is. Francia ősei ellenére Chopin sosem tekintette magát franciának, beállítottsága lengyel volt, leveleiből és viselkedéséből is az derült ki, h idegennek érezte magát egy idegen országban, franciául sem beszélt igazán jól, akadozva, erős lengyel akcentussal, nem ismerte a francia helyesírást sem. Gyerekkorától kezdve nagyon beteges volt, már 1835-ben halálhírét keltették, ezután még 14 évig élt. Meglepett, h Liszttel való barátsága szinte az egész életét végigkísérte, Chopin több darabját is neki ajánlotta (az is érdekes, h ma Varsó és Budapest nemzetközi repülőterei a két kortárs zeneszerző és jóbarát nevét viselik).
Több szerencsétlen, reménytelen szerelem után érkezett meg az életébe George Sand, a kétgyerekes, szabadszellemű, határozott és nála idősebb írónő, akivel 8 évig éltek se vele, se nélküle, furcsa kapcsolatban. Sand sokat ápolta, gondoskodott a beteges Chopinról, idővel, szinte mint gyermekét szerette. A zeneszerző géniusz sokat szenvedett a tuberkolózistól, amibe végül bele is halt, mikor haldoklott, hercegnők, grófnők és márkinők adták egymásnak a kilincset, a város összes előkelő hölgye kötelességének érezte, h meglátogassa, gondoskodjon róla. Holttestét Párizsban temették el, de szívét hazaküldték Lengyelországba, Chopin kívánsága szerint. Egy alkohollal töltött kristályurnában pihen a varsói Szent Kereszt-templomban. Emléktábláján Máté evangéliumából olvasható idézet: "Mert ahol az ember kincse van, ott a szíve is."
Összességében tetszett az életrajz, amiből tényleg megismerhetjük az érzékeny, a mindennapi élet kihívásainak alig-alig megfelelni tudó férfit, aki viszont zenei géniuszával az egész világot elkápráztatta és elkápráztatja, mind a mai napig. Rengteg levélrészlet, történelmi kitekintés, sok-sok apró részlet teszik a könyvet teljsesé és élvezetessé.

2017. szeptember 13., szerda

Linnea Dunne: Lagom

Alcíme: A svéd életstílus, amely kiegyensúlyozottá tesz. Természetesen, miután skandináv mániás vagyok, valamint olvastam és nagyon tetszett a Hygge, nem lehetett kérdés, h a Lagom-ot is el kell olvasnom.
Előre bocsátom, lehetséges, h más lenne a véleményem, ha a két könyvet más sorrendben olvasom. Így viszont nekem ez egy kicsit hygge koppintás szagú (természetesen a könyv, nem a jelenség). Nyilván két nagyon hasonló kultúráról van szó, amiben sok minden azonos, vagy hasonló, ez tehát nem is túl meglepő.


A lagom jelentése nagyjából: nem túl sok, nem túl kevés; éppen elég. Ez nyilván az élet minden területén egy egészséges életszemlélet, az, amit mi – ha nem is feltétlenül e szerint élünk, de – arany középútként ismerünk, ezzel a szemlélettel egyébként én nagyon egyetértek.
A könyv összesen 7 fejezetben tárgyalja többek között a lagom szerinti életet, étkezést, stílust, a társas életet. Fontos a munka és az élet egyensúlya, a design, a divat, a lakberendezés, a barátok, a fenntartható élet, a környezet, a boldogság. Mindent módjával, ez a lényeg a lagom szerint az élet minden területén, pl. bár lényeges az egészséges étkezés, de ebbe is belefér egy fredagsmys – A rágcsálnivalók és a melegítőalsók jegyében eltöltött esték csak a kikapcsolódásról és az ellazulásról szólnak. Szó van még a kevésbé egészséges, de annál fontosabb kávézási hagyománykról (fika), az északi forralt borról (glögg) és a fahéjas csigáról (kanelbullar), amik mértékkel a svéd életstílus részei és nagyban hozzájárulnak a kiegyensúlyozottsághoz.
A könyv borítója megnyerő és belül is szép, de nekem ebben is sokkal jobban tetszett a Hygge. Hiába nincs még annyira se jó fordítása a hygge szónak, mint a lagomnak, elolvasva a könyvet, pontosan tudtam, értettem, mire gondol, itt bár van egy elég pontos definíció, mégsem „érzem” a lagom-ot. Szerintem ez a könyv, inkább a svéd szokásokba vezet be, segít h a svéd társadalom sikerei mögé lássunk, valóban sok esetben az arany középút megtalálása fontos, de ezt nem érzem egy olyan mindent átható dolgonak, mint a hygge-t, aminek – tudat alatt – már nagyon régi híve vagyok;). Ráadásul a könyv fordítása véleményem szerint több helyütt rendkívül magyartalan, ami engem zavart. Persze értem én, h több téma is elég távol áll tőlünk, ismeretlen nekünk, de akkor talán nem kellene görcsösen ragaszkodni a szó szerinti fordításhoz (?), hanem inkább olyan fordításra törekedni, ami megmagyarázza a számunkra ismeretlen jelenséget

2017. szeptember 9., szombat

Kristin Newman: Amíg ti szültetek, én...

Véletlenül bukkantam a könyvre és mivel ez is utazgatós, lecsaptam rá, aztán kicsit csalódtam. Az írója, sikeres hollywoodi forgatókönyvíró, többek között dolgozott az Így jártam anyátokkal c. sorozatban is és a könyv az ő társkereső kálváriájának krónikája.


Huszas évei- és egy hosszú kapcsolata végén kezdett nagy utazgatásba, kezdetben a barátnőivel, majd ahogy azok sorra mentek férjhez és lettek anyává, egyedül. Kristin bejárva Argentínát, Új-Zélandot, Izraelt, megfordult Moszkvában, Amszterdamban, a Holt-tenger partján és mindenhol önmagát illetve a boldogságot keresi. Gyorsan ráérez a forró, futó kalandok és a külföldi férfiak varázsára, de aztán rá kell jönnie, h mégiscsak tartós kapcsolatra, házasságra, családra vágyik. Ennek érdekében nem vesztegeti az időt, görcsösen próbálkozik néhány kiszemelttel és fáradhatatlanul randizik, mígnem aztán közel a negyvenhez érkezik meg az életébe az, akire várt.
Fejezetekre bontva írja le a legizgalmasabb külföldi utazásainak kalandjait, voltak ezek között tényleg olyanok, ahol egyensúlyban voltak a liezonok és a helyi élmények leírásai, de sokszor nekem túl sok volt ő és az erotikus kalandjai.Ahhoz képest, h forgatókönyvíró – persze azért az nyilván valamennyire más műfaj – az eleje elég nehézkes volt, aztán vagy megszoktam, vagy tényleg jobb lett.

2017. szeptember 5., kedd

Abby Clements: Das Glück schmeckt nach Zitroneneis

Ez nem volt egy nagy élmény, valami könnyed nyári olvasmányt reméltem, de eléggé semmilyen…


Két nővér története, Anna, akinek van egy kislánya az olasz barátjával, Matteoval, ők üzemeltetik a lányok nagyanyjának egykori fagyizóját Brightonban és nagyon menő kreációik vannak. Ennek ellenére Matteonak hiányzik a ködös, esős Angliában Olaszország, így az Amalfi-partra költöznek és Sorrentoban átvesznek egy kis fagyizót.
A másik lány a 26 éves, fotós, Imogen, aki legszívesebben úton van és a legegzotikusabb tájakon fotóz, aminek a szörfoktató barátja, Finn, aki Brightonban dolgozik nem annyira örül. Bár szeretik egymást, de Imogen számára egyértelmű, h neki kell a szabadság és sokkal inákbb azt és az utazgatást választaná.
Végig mindeki fölött ott van Viviann a nagymama árnyéka, rengetegszer emlegetik, a könyv végén láttam, h ennek elvileg van egy első része, előzménye, amiben gondolom Viviann is főszerepet kapott, erről nem is tudtam, de nem hiszem, h az bármin is változtatott volna. Leginkább az volt az egésszel a bajom, h semmi koncepció, alig valami cselekmény, garmadával teljesen felesleges párbeszédek, amik egyáltalán nem viszik előre – a nem nagyon létező – történetet. Még csak azt sem használta ki, h Brightonban és Sorrentoban játszódik, legalább a csodás helyszínekből többet is ki lehetett volna hozni szerintem. Ráadásul a vége felé még sokszor nagyon szirupos és csöpögő is lett, abszolút nem tetszett.

2017. augusztus 29., kedd

Petra Gabriel: Ein Jahr auf Kuba

Már többször írtam, h nagyon szeretem a német Ein Jahr in… sorozatot, de eddig célirányosan olyan részeket vásároltam, ahol már jártam és nagyon tetszett; ahova el szerettem volna jutni, ill. ahova készültem éppen utazni. Kuba egy picit mindegyik és egyik sem, nagyon érdekelne, de nem nagyon látom realitását sajnos, h egyszer eljutok, pedig a könyv után csak még inkább kedvet kaptam.


Olyan szempontból is egy picit más volt ez, mint az általam olvasott eddigi részek, h itt nem derült ki, milyen okból érkezik a szerző, Petra az országba, másrészről pedig, mint ahogy kb. 4-5 hónap elolvasása után kiderült, ő már nagymama, 63 éves, tehát jóval idősebb, mint általában a sorozat szerzői. Ahogy aztán a Wikipédia készségesen elárulta – ha már a könyvből nem derült ki - a szerző írónő, számos könyve jelent meg, ill. ami az én benyomásom volt, h aránylag tehetős német nyugdíjas eltölt 1 évet Kubában, mert szeretné és mert megengedheti magának, irigylésre méltó.
Ahogy mindig, ezúttal is hónapokra bontva olvashatjuk annak az egy évnek a krónikáját, amit Kubában, Havannában töltött. Ezúttal szerintem jól sikerült az egyensúly az ő privát dolgai és az ország felfedezése, érdekességeinek leírása között. Számos új, meglepő, vicces és elgondolkodtató információval lettem gazdagabb erről a karibi országról, amiről szerintem mi általában elég keveset tudunk.
A szerző eleinte azért elég sokat nyavalyog (persze menetrendszerűen említésre kerül a kenyér és annak silány minősége – nem is a németek lennének;)), ami meg is lepett, mert egy kubai társas út után dönt úgy, h 1 évre ide költözik, tehát az elhatározás saját, de aztán észrevétlenül belesimul a környezetbe és egyre inkább tetszik neki, átadja magát a hely sodrásának. Bár az emberek bőrszíne különböző, mégis ugyanolyan elbánásban részesülnek a szerző tapasztalatai szerint; Kuba vallásában is színes, a 19. században 50 000 afrikai rabszolgát hurcoltak ide, pl. Elefántcsontpartról, Nigéiriából, Kongoból; a déligyümölcs ott az alma:-); szilveszterkor éjfél után az emberek a felmosóvizet kiöntik az ablakon, nincs tüzijáték, ilyesmi. A lázadók 1959 január 1-én győztek Kubában, ez egyfajta új időszámítás kezdete is, ami mind a mai napig létezik, minden hivatalos dokumentumon, minden újságon a dátum mellett az is fel van tüntetve, h épp a forradalomtól számított hányadik évben vannak; Havanna utcái úgy néznek ki, mint az 50-es évek amerikai filmjeiben: Pontiac, Buic, Cadillac – a forradalom előtt érkeztek még ezek az amerikai autók, utána már nem; a szocializmus azért még mindig sok mindenben látszik, sok dolog nem kapható, ill. pl. a két ünnep között a turisták ellátása a nagy hotelekben prioritást élvez, így a lakosságnak nem sok jut. Az, h az egészségügyi ellátás világszinten is kimondottan jó és a gyógyszergyártás a turizmus előtt az ország első bevételi forrása, alaposan meglepett, de persze még számos érdekességet tartogatott a könyv a karibi szigetországról, ahol bár az élet nem fenékig tejfel, de mégis minden az élet szeretetéről és a jókedvről szól.

2017. augusztus 25., péntek

Emma Sternberg: Fünf am Meer

Linn szülei még gyerekkorában meghaltak, mégis a barátjában és annak rokonságában igazi családra talált. Együtt élnek, együtt dolgoznak, idill a köbön, mígnem a nő egy pásztorórára megy haza. Kb. 1 órával a sokk után bukkan fel nála egy különös kis ember, h tudassa, egy sosem hallott rokona meghalt New York államban és ráhagyott egy kisebb palotát.


Mindez elég ok arra, h Linn Münchenből azonnal az Államokba repüljön és elfelejtse a katasztrófát. Mindez elég jól sikerül is, egy más világba csöppen, pláne, amikor megismerkedik Dotty – az elhunyt rokon – 5 idős barátjával, akikkel együtt lakott a hamptoni házban, a tengerparton. Linn hamar dilemmába kerül, hisz eredetileg el akarta adni a házat és már a vevő is megvan, de látva az ott lakókat, akik ezer szállal kötődnek a házhoz, amit ő is gyorsan megszeret és ahol hosszú évek után először otthon érzi magát, mégis fájó a döntés. Ráadásul nem is igazi döntés ez, hisz kell a pénz, h kifizesse a milliós örökösödési adót. A dilemmát végül egy történet a történetben oldja meg, egy különös, eltűnt festmény, egy titkos, nagy szerelem, aminek felgombolyításában rögtön két jóképű pasi is Linn segítségére siet.
Valahogy másra számítottam a fülszöveg alapján, szerintem túlságosan is elment az egész a nyomozás irányába, ami minden mást háttérbe szorított. Ennek ellenére persze azért kellett a szerelmi happy end is, ami itt szerintem elég hihetetlen volt. Egész más volt ez a történet, mint az előző két könyve, amit olvastam tőle, ami még nem lenne baj, de pont az hiányzott, ami nekem ott tetszett: a humor, a vicces párbeszédek, a bajor tradíciók és az, h az ember mosolyogva olvassa végig a regényt.

2017. augusztus 20., vasárnap

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Kicsit tartottam tőle, h ez valami nagyon lila köd lesz, de meglepő módon nem annyira. Ennek ellenére persze azért nem nevezném egy könnyed, szívderítő olvasmánynak.


A regény egy elmekórtani intézetben játszódik, „Hevenyek” és „Idültek” között, ahol a diktátorokat megszégyenítő „Főnéni” az úr. Egy félvér indián páciens meséli a történetet, megfigyeléseit, akiről mindenki azt hiszi, süket-néma és ő készségesen meg is hagyja őket ebben a hitükben. A betegek engedelmesen, beletőrödtek már sorsukba, de gyosan felkavarja az állóvizet az új beteg, McMurphy, aki palotaforradalmat akar csinálni, így porszem kerül a diktartúra gépezetébe. Lázadást szít a lélektelen diktatúra ellen és úgy tűnik sikerül is magukhoz térítenie a jólelkű csirkefogónak a már sok éve csak vegetáló ápoltakat, de a sikerek csak ideig-óráig tarthatnak egy ilyen rendszerben és a megtorlás gyorsabb és kegyetlenebb, mint gondolnánk.
Szerintem fontos szerepe van a regény keletkezési körülményének is, ez megmagyaráz pár dolgot. Az író egyetemistaként egy palo altoi veteránkórházba jelentkezett önkéntesnek, itt a CIA állítólag különféle narkotikumok, pl. az LSD hatását vizsgálták pl.rajta is. Később itt betegfelvigyázó lett a pszihiátrián, ahol sokszor hallucinogén szerek hatása alatt beszélgetett a betegekkel. Egyszer azt képzelte, h egy indián söprögeti a folyosót, ez az élmény adta a regény narrátorának alakját. A kórházban szerzett tapasztalatai, benyomásai bekerültek aztán a regénybe is, néhány részletet azért mindez megmagyaráz számomra.
Az 1962-ben megjelent regény rögtön hatalmas sikert aratott, nem csak az olvasók, a krtikusok körében is és 1 év múlva már a Broadwyn is játszották. 1975-ben mutatták be a belőle készített filmet, Jack Nickolson főszereplésével, ami aztán 5 Oscar-díjat is nyert, de az író meg sem nézte. A regény szerepel az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán ill. fent volt a várólistámon is.

2017. augusztus 17., csütörtök

Lauren Weisberger: Ein Ring von Tiffany

Több könyvet olvastam már a szerzőtől és azok kimondottan tetszettek, ez is már régen tervben volt, de nem tetszett annyira végül.
3 elválaszthatatlan barátnő a regény főszereplője: a pasifaló szépség, Adriana, a monogám kapcsolatok feltétlen híve, Emmy és Leight, akivel látszólag mindig minden rendben.


Adriana, a brazil szépség, gazdag család sarja, leginkább a pasikat szédíti és a pénzt költi, Emmy vágyik leginkább családra, házasságra, gyerekre és pont őt hagyja ott a pasija egy fiatalabbért, Leigh ambíciózus lektorként dolgozik és épp eljegyzi Russel, a tökéletes barátja. Igazi new yorki, csajos történetek, ami akár jó is lehetne, de ezúttal inkább idegesített valahogy mindhárom nő története, a valóságtól általában elrugaszkodott életük és problémáik, amik időnként tényleg irritálóan luxus problémák voltak. Nem tudtak annyira magával ragadni a karekterek sem, akik persze némi szenvedés – szenvelgés – után megkapják szépen sorban a happy endjüket.

2017. augusztus 13., vasárnap

Rita Falk: Hannes

Uli és Hannes egész életükben elválaszthatatlan jó barátok voltak és azok maradnak akkor is, amikor Hannes egy motor-balesetben súlyosan megsérül és kómába esik.


A regény tulajdonképpen Uli naplója, amit Hannesnek írt, h mindenről tudjon, amikor majd felébred, ezért írja le nem túl izgalmas napjait. A huszonéves fiú épp a polgári szolgálatát végzi egy otthonban, itt új embereket ismer és szeret meg, élete új fordulatokat vesz, miközben Hannes vegetál. Uli azonban csodálatra méltó kitartással és konoksággal látogatja barátját, mindent elkövet a gyógyulásáért,amiben hónapok múlva is töretlenül hisz.
Eleinte meglehetősen unalmasnak és monotonnak találtam, ráadásul eléggé érződött – valamennyire végig – hogy egy nő ír egy huszonéves fiú „nevében”, sokszor találtam a stílust hiteltelennek. Ezzel együtt mégis szurkoltam Hannesért, együtt reménykedtem Ulival, meghatott ez a határokat nem ismerő, igaz barátság. A regény erőről, reményről, hűségről és árulásról szól és főleg egy barátságról, amit semmi sem tehet tönkre.

2017. augusztus 8., kedd

Christiane Hagn: Macht's gut, Ihr Trottel!: Auf der Suche nach dem Paradies

Már több könyvet olvastam Hagntól, így tudtam, h egy könnyed, csajos olvasmányra számíthatok.
Christiane – maga a szerző – pillanatok alatt képes szerelembe esni, az agya kikapcsol ilyenkor, aztán rövid időn belül jön a szerelmi bánat. Egy ilyen eset után utazgat egy kicsit, Ausztrália, aztán Indonézia, itt egy kis eldugott szigeten találkozik egy dél-afrikai halásszal, akibe szintén rögtön belehabarodik, ám ezúttal kölcsönös a dolog.


10 nap idill után a nőt várja a berlini élete, a munkája, a barátai és azzal ő is tisztában van, h egy kis szigeten, ahol a sharia törvényei uralkodnak, ahol nincsenek kávézók, a kunyhókban nincs mosdó stb., nehezen tudná elképzelni az életét, pláne olyasvalakivel, akit szinte nem is ismer. Ám David hiányzik neki, virtuálisan folytatják a kapcsolatot, majd a nő szakít, de rájön, h mernie kell lépni, megpróbálni és nem egész életében azon bosszankodni és sajnálkozni, mi lett volna, ha…Végül dönt, mindent felad valakiért, aki egy eldugott muzulmán szigeten halászként keresi a betevőre valót, ráadásul egykori börtönbüntetése miatt el sem hagyhatja a szigetet. A nő megveszi a repülőjegyet, ám addig még ad magának 5 hónapot, h elrendezze az életét, a legnehezebb diónak a szülei ígérkeznek, akik nem akarnak hinni a fülüknek, mire készül 30 egy néhány éves lányuk. Christiane nagy kockázatot vállal és a kaland tényleg nem egyszerű, mert persze egyrészről ott van a boldog, beteljesült szerelem, másrészről meg egy csomó nehézség, a magány, a nyelv, szigorú vallási előírások, a honvágy. Éveken és számos nehézségen át követjük a pár történetét, míg végül révbe nem érnek Németországban.
Valójában ez egy bővített kiadás, az eredeti könyv a nehézségek tetőfokán ért véget, majd ezt egészítette ki Hagn egy kb. 40 oldalas „update”-tel, így lett teljes a sztori, olyannyira, h jobb, volt, mint vártam, sokkal elgondolkodtatóbb. Szimpatikus pár, izgalmas-kalandos történet, sok hullámheggyel és völggyel, amik számomra igazivá tették a sztorit, ami tényleg igaz is. Kiderült, ahogy utána olvastam, h tényleg a saját történetüket írta meg, azóta is együtt vannak, immár 2 gyerek szüleiként.

2017. augusztus 4., péntek

Jean Kwok: Wenn die Liebe tanzen lernt

Bár az amazonon nem nagyon volt értékelés a könyvhöz, amikor megszereztem, valahogy tudtam, h ez nekem tetszeni fog és tényleg. Kicsit de ja vu-m volt, mert nemrég olvastam egy kínai témájú könyvet (Lisa See: Shanghai lányok) és volt a kettő között néhány párhuzam, hasonló momentum pl. kínai nővérek Amerikában, de a szereplők aztán annyira karakteresek voltak, h ezt gyorsan elfelejtettem.


A két nővér anyja egykor prímabalerina volt Pekingben, de beleszeretett az apjukba és együtt menekültek az USÁ-ba, ahol megszülettek a lányok. Bár boldogan, de nélkülözve éltek, majd meghalt az édesanya, akinek kórházi kezelésének költségei a csőd közelébe sodorták a családot. A huszonéves Charlie tányérmosóként dolgozik és önmagát nem csak butának, hanem csúnyának is tartja/ írja le, húga, a tizenéves Lisa a család szeme fénye, szépsége mellett, nagyon jól is tanul, de apjuk régimódi elveket vall, így életüket Amerikában is átszövik a kínai szokások, hiedelmek, elvárások. A főszereplő, Charlie recepciós állást kap egy táncstúdióban, méghozzá egy nagyon menőben, ahol 150 dollárba kerül egy óra. Persze apja előtt – aki kínai szokás szerint ügyel lánya erkölcseire – titkolózik. Amikor egy véletlen úgy hozza, h a nagyon ügyetlen, mindig lebernyegekbe burkolt Charlie-nak kellene egy órát megtartania kezdőknek, kiderül, h izmos és formás a lábfeje, amit anyjától örökölt, egy igazi táncosé, ahogy a tehetsége is. Ezzel a lehetőséggel megváltozik az élete, kinyílik számára a világ, egy olyan nagyvilági, dekadens, szenvedéllyel túlfűtött, erotikus világ, aminek a tudatlan, egyszerű lány hamarosan egyik elismert tagja lesz. Charlie élete 2 teljesen különböző vágányon zajlik, egyrészről fiatal, gyönyörű, körülrajongott amerikai profi táncos, másrészről aggódó nővér és szófogadó kínai lány. A húg, Lisa fizikai leépülése és pszichés problémái végigkísérik és beárnyékolják a nővér sikereit, de végül mindenre választ kapunk és a dolgok helyrerázódnak, jön a megérdemelt happy end. Jól megírt, érzelmes, izgalmas történet

2017. július 28., péntek

Temesi Ferenc: Bartók

A könyv várólistás volt, az utóbbi években nagyon érdekelnek az életrajzok és Bartók – bár nem vagyok zenerajongó – érdekelt volna, de nem így…
Azt olvastam, a szerző, Temesi huszonyegy-két évesen mondta azt, h a Bartók regényt meg kell írnia valakinek és végül ő lett az a valaki.


3 féle jelölése van a szerzőnek, a 3 különböző idősíkra: az egyik Bartók gyerekkorába kalauzol, de egy-egy ilyen fejezet között időnként 10 év is eltelik, így inkább a zeneszerző magyarországi életébe és munkásságába enged bepillantást, a másik a már idős Bartókról ír Amerikában, a 3. volt a legérthetetlenebb számomra, ez konkrétan az íróról, Temesi Ferencről szól. Ezek engem egyáltalán nem érdekeltek, ráadásul nagyon zagyvának is találtam ezeket, nem is bírtam elolvasni őket, legtöbbször nem is tettem. Nem is értem, h jut valaki arra a gondolatra, h ír egy könyvet az egyik legnagyobb magyar zeneszerzőről, egy zseniről, amit az emberek nyilván azért vesznek meg, mert Bartók érdekli őket és erre 25 fejezetben önmagáról ír. Már elnézést, de kit érdekel ő, Bartók mellett?
Rá kellett jönnöm, h szeretem a lineárisan írt életrajzokat, az, h ez nem így volt, még nem lett volna akkora baj, viszont egyáltalán nem tetszett, h a két idősík, egy idő után egyszerűen csak arra szolgál, h anekdotázzon, tényszerűen alig-alig tudunk meg valamit, sokszor levelekből idéz, de gyakran nem derül ki, fikcióról van-e szó, vagy valóságról. A másik „átverés”: az áll a borítón, regény – hát nem, még véletlenül sem az. További furcsaság volt, h a párbeszédeknél nem használ gondolatjelet, hanem minden bekezdésekre van tagolva, a dialógusok is:O.
Ami újdonság volt számomra, h az én fejemben mindig Kodály volt a népdalgyűjtő, meglepett, h Bartóknak is szenvedélye volt ez, főleg a magyar dalok, de gyűjtött pl. Afrikában is. Azt sem tudtam, h Kodállyal igen jó barátok voltak és hogy Bartók nagyon nemzeti érzelmű volt, élete utolsó percéig fontos volt neki magyarsága.
Ha már ezzel a címmel végigolvasok egy igen vaskos, 590 oldalas könyvet, akkor még ennél is többet vártam. Leginkább az édesanyja levei árultak el legtöbbet Bartókról, amit idősebbik unokájának írt, ill. a zeneszerző kisebbik fiának, Péternek levelei, visszaemlékezései hozták közel az egyéniséget, az embert.
A könyv végére „összeér” a két sík, olyan értelemben, h az egyik azzal végződik, h Amerikába mennek, a másik pedig Bartók halálával.

„Ha netalán halálom után utcát akarnának nevemről elnevezni (…) akkor a kívánságom ez: Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon tér és a volt Körönd azoknak a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van (Mussolini, Hitler), továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet, velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.” – írta Bartók a végrendeletében.

Egy nagyon izgalmas emberről és egy nagy művészről egy ennél sokkal jobb és informatívabb életrajzot is el tudnék képzelni, csalódás volt sajnos a könyv.

2017. július 23., vasárnap

Petra Hülsmann: Wenn Schmetterlinge Loopings fliegen

Nagyon tetszett Hülsmann első könyve, nyilván tisztában voltam vele, h tingli-tangli olvasmányról van szó, de mivel tetszett a stílusa, kíváncsian vártam ezt is.


Karo élete nem könnyű, a Ruhr vidéki iparvárosban, Bochumban nőtt fel, munka mellett végezte el az egyetemet és most, 20-as évei végén elérkezettnek látja az időt, h igazán belekezdjen az életébe, elköltözzön a szüleitől és diplomás nőként végre azzal foglalkozzon, amivel szeretne. Ennek megfelelően Hamburgba költözik és némi bonyodalom után remek fizetéssel felveszik az Eintracht Hamburg fociklubhoz, egy jól hangzó állásba, a gond csak a feladata…A híres válogatott futballsztárt „Weidi”-t kell kísérgetnie, rá felügyelnie, h megakadályozza a görbe estéit és mivel túlzott alkoholfogyasztás miatt a pasi jogsiját is elvették, még a sorfőrje is lesz, nem csak a babysittere. Persze ez nem csak Karonak, hanem Weidinek sem tetszik, legalábbis eleinte. Merthogy persze nem kell IQ bajnoknak lenni, az első oldalaktól egyértelmű, hova fog kifutni a történet és tényleg oda is fut ki, de jól keveri a kártyát Hülsmann, szerethető, karakteres és vicces szereplői életét ügyesen bonyolítja. Tetszett, h ezúttal is lakóhelye, Hamburg a helyszín, így nekem is ismerősek voltak a kulisszák. Érdekes volt bepillantani egy pici és nem túl sikeres, de mégis Bundesliga klub életébe – mégha a valóságban nem is biztos, h így zajlanak a dolgok- ezenkívül remekül mutatja be a hamburgi felső tízezer manírjait és állítja szembe a ruhr vidéki Karov és családja jó értelemben vett egyszerűségével. Ismét tetszett Hülsmann könnyed kis regénye, de talán nem annyira, mint az általam olvasott első.

2017. július 19., szerda

Karine Lambert: Und jetzt lass uns tanzen

Mint olyan sokszor, ezúttal is a borító miatt figyeltem fel a könyvre. Ha nagyon gyorsan akarnám elintézni, mondhatnám, h a téma a szerelem 70 fölött…, de ennél többről van szó, pedig belegondolva már ez sem kevés.


Marguerite, 78 évesen megözvegyül és hirtelen nem is tudja - több, mint 50 év házasság után - mihez kezdjen az életével. Szépen lassan kiderül, h ő is, mint kortársai közül oly sokan világszerte, életét a férje irányításának rendelte alá, minden úgy volt, ahogy ő akarta, a nőnek nem volt semmi saját akarata. Persze nem kell erőszakra gondolni, inkább a jól szituált, de kemény szívű férj csendes terrorjára az elegáns villanegyedben. Szívszorító volt olvasni a házasságukról, ahogy a férje Marguerite hajviseletétől a gyerekek számáig mindent rögtön az elején kőbe vésett, ellenmondást nem tűrően.
Az algériai Marcel 73 évesen veszíti el feleségét, élete egyetlen, nagy, gyerekkori szerelmét. Az ő kapcsolatuk a szereteten alapult, egyenrangú felek voltak a házasságukban. Különös fricska az írónőtől – de abszolút hihető – hogy ezt az egyenrangúság dolgot felcseréli Európa és Afrika között.
Ők ketten végső kétségbeesésükben egy gyógyhotelben találkoznak, ahol rögtön történik velük valami, ami ellen eleinte különösen Marguerite próbál hadakozni. De aztán lassan annyi év Csipkerózsika álom után magára talál, nem hagyja, h a fia uralja az életét, ugyanúgy, ahogy azt a férje tette, hanem végre, életében először döntést hoz, saját maga, a boldogsága érdekében.
Jellemző, h a külvilág, szomszédok, ismerősök, sajnos pont úgy reagálnak, ahogy itthon is sokan és ahogy én is tenném sok esetben, de Marguerite és Marcel életét megismerve, jár nekik ez a boldogság. Újabb figyelmeztetés, h hogy jövök én, vagy bárki más ahhoz, h meg- és elítéljen másokat, anélkül, h ismerné a történetüket?
Egy szép időskori szerelem leírása ez, sok értékes gondolattal házasságról, boldogságról, kötelességről, gyerekekről, unokákról, szórakoztató, de ugyanakkor elgondolkodtató is.

2017. július 16., vasárnap

Mörk Leonóra: Lány igazgyöngyökkel

Az egyik barátnőm említette a könyveit, amikről még nem is hallottam, de ahogy utánaolvastam, néhány felkeltette az érdeklődésemet. Bár elég vegyes véleményeket olvastam róluk, amikor lehetőségem volt akciósan megvenni, nem hezitáltam és rögtön bele is kezdtem.


Abban, h jól és olvasmányosan ír, biztos voltam, ő még ahhoz a Nők Lapja iskolához tartozik. Sajnos a regénye ennek ellenére sem tetszett. Összesen 4 idősíkon játszódik, ami egyrészről kicsit sok – bár abszolút követhető – másrészről felesleges is volt szerintem. Márta grafikusként dolgozik, amikor pakkot kap egykori drezdai tanárától és szeretőjétől, aki arra kéri, fordítson le egy 18. századi naplót, ami magyarul íródott. A lányt rögtön beszippantja a történet, ami – micsoda véletlen – épp azokról a barokk gyöngyfigurákról szól, amiket anno ő is megcsodált Drezdában és amiknek készítője máig ismeretlen. A naplóban egy unkonvecionális szerelmi történet elevenedik meg, egy inkább 20., mint 18. századi hősnővel. Ez a nyelvezetre is igaz, bár Sophie történetét nem napló formában ismerjük meg, ennek ellenére furcsa volt egy majd’ 300 éves történetről ’mai nyelven’ olvasni. Többször „kritizáltam” már klasszikus regényeket, amik mai szemmel olvasva gyakran körülményesek, nagyon hosszúak, terjengősek, itt ezt nem lehet elmondani, az elbeszélés módja abszolút 21. századi, valahogy szerintem mégsem passzolt. Annak ellenére, h nekem sajnos nem nagyon tetszett a regény, azért azt meg kell jegyeznem, h történelmileg nagyon is korhű képet fest és minden részlet (a műalkotások, Drezda, Amszterdam) alapos kutatómunkáról tanúskodik, ennyiben mindenképpen túlmutat egy szokványos női regényen.

2017. július 12., szerda

Katie Jay Adams: Sommer ins Glück

A könnyed, nyári olvasmányok között tartottam ezt számon és valami ilyesmi épp nagyon rámfért már, amikor elkezdtem olvasni.
Annie élete romokban hever, ahogy az már csak lenni szokott a hasonló kaliberű történeteknél. Kirúgják pincérnői állásából, az anyja nem tudja fizetni a házat, amiben Annie öccsével, az Asperger szindrómás Marckal él.


Aztán felbukkan az életében a dúsgazdag és veszélyesen jóképű Jona, akivel egyfolytában összefutnak, aztán az élet – és a szerző – végképp összetereli őket, egymásra vannak utalva, csak egymás segítségével kaphatják meg, amit akarnak. Annie az 50 ezer dollárt, ami a házuk megmentéséhez kell, Jona pedig örökségét, a családi impériumot. Ehhez el kell játszaniuk, h komoly és felelősségteljes kapcsolatban élnek, meggyőzve Jonathan szigorú apját, aki szerint egy impériumot nem lehet család és biztos háttér nélkül irányítani. Szóval amolyan Pretty Woman jellegű sztori, de meglepetésemre pont az ebben rejlő lehetőségeket nem aknázta ki. Ráadásul csak 3 hétről van szó, h a történet h végződik, szerintem nem kell ecsetelnem, de kétlem, h egy szigorú pátriárkát meg lehetne győzni ennyi idő alatt, de itt persze minden szál teljes happy enddel zárul. Persze mindegy is, felhőtlen kikapcsolódásra vágytam, nagyjából megkaptam.

2017. július 8., szombat

Daniel Speck: Bella Germania

Az egyik barátnőm ajánlotta a regényt, amivel már én is kacérkodtam.


Julia harmincas évei közepén jár és végre egy milánói divatbemutatón felfigyelnek kis divatházára, jön az áttörés, a rég várt siker. Itt bukkan fel Vincent, egy idős német úr, aki azt állítja, a nagyapja. A nőt egyedül nevelte fel az anyja, apjáról, Vincenzoról alig tud valamit. Bár most a munkájával kellene foglalkoznia, Juliat nem hagyja nyugodni a saját története, felkeresi Vincentet és a nagyapja elmeséli élete gyötrelmes, titkokkal és hazugságokkal teli szerelmi négyszögének történetét. Juliát beszippantja sosem ismert családjának története és nem nyugszik, amíg az egész történetet meg nem ismeri, Olaszországba megy, h halottnak hitt apjával találkozzon és megismerje életének hiányzó darabjait.
A könyv lapjain egy olasz/szicíliai-német családregény bontakozik ki, amiben a család kalandos sorsán kívül kis történelmi kitekintést is ad a szerző, nagyon érdekesen írja le a 60-as, 70-es évek Németországát, ahova özönlenek a vendégmunkások, szokatlan sokszínűséget, más szokásokat hozva, miközben mindkét országban tombolnak a terrorista szervezetek. Azért az ebből a regényből is kiderült, h a németeknek is meg kellett küzdeniük a maguk démonjaival, nekik is meg kellett tanulniuk együtt élni a bevándorlókkal, elfogadni őket és ezt a folyamatot akkor is problémák hada kísérte, a könyvnek ez a része meglepően aktuális ma is.
A családi történet egyrészről nagyon szövevényes, másrészről nagyon egyszerű. Nem tudok a regényre semmi negatívat mondani, mégis nagyon lassan haladtam vele, egyrészről mert kevés időm volt az olvasásra az utóbbi időben, másrészről valószínűleg azért, mert jóval nagyobb terjedelemben meséli el Daniel Speck a történetet, mint ami feltétlenül szükséges lenne, ami egy németnél minimum meglepő;) és eléggé idegesített is.