Nyáry Krisztián: Így szerettek ők

Régóta szerettem volna ezt a könyvet, aztán hirtelen az ölembe hullott kölcsönkönyvként az egyik barátnőmtől, aki Angliából cipelte haza nekem:).

Először nem is igazán értettem a könyv nagy sikerét: irodalmi szerelmeskönyv - tanultuk a suliban, kinek ki volt a nagy szerelme, felesége stb.. Gondoltam persze, h valami mást ad ez a könyv, vagy másként, ha ilyen nagy a lelkesedés és tényleg:). Irodalmunk nagyjai kilépnek a verseskötetekből, regényekből, lexikonokból és hús-vér, érző, hibázó, szerető, önző emberként jelennek meg. A történetek rövidek, velősek, lényegre törőek, ráadásul még érdekesek és izgalmasak is.
Szerelmi háromszögek Radnótikéknál, Móriczéknál és Adyéknál is, a csapodár Krúdy beleszeretett, majd megszöktette szeretője 15 éves lányát, Molnár Ferenc és Fedák Sári nem mindennapi esküvője, amire elválásuk alkalmából került sor, Petőfi titkos jegyessége Prielle Kornéliával, párhuzamosan Szendrey Júliával. Csinszka? Ady! – most kiderül, h Babits is…,Leni Riefenstahl és Balázs Béla liezonja . Újdonságokat olvashattam nagy kedvencem Szabó Magda és férje kapcsolatáról is, ahogy Faludyról is, különös homoszexuális kapcsolatáról a férfivel, aki nála 28 évvel fiatalabb volt és 36 évig maradt mellette, nem csak mint társa, hanem mint titkára és mindenese. Számomra a két legmeghökkentőbb, már-már bizarr történet Babits nevéhez fűződik, ízelítőnek dióhéjban az egyik: a fiatal Szabó Lőrinc Babits titkára, mindenese volt, menyasszonyára, Tanner Ilonára szemet vetett Babits. Szabó nem problémázott, a két férfi a nő feje fölött döntött a sorsáról és Török Sophieként lett villámgyorsan az idősebb író felesége:O.

A könyv igazi sikertörténet, ráadásul a nem mindennapi fajtából: Radnóti és felesége síruhás képével kezdődött minden, amit a szerző feltett a Facebookra. Néhány órán belül több százan osztották meg a fotót, Radnóti idézetekkel kiegészítve, kommentálva. Ezen felbuzdulva Nyáry újabb irodalmi témájú képeket töltött fel, egyre hosszabb magyarázó szövegekkel, amit aztán a kommentelők kiegészítettek saját információkkal és mára 15 ezren követik a bejegyzéseit. A történetek közösen születtek/születnek és a barátoknak szóló kis írásokból mára kulturális ismeretterjesztő sorozat lett, a Facebookon megírt közel 100 szerelmi történetből 40 kapott ebben a könyvben helyet. Persze a szerző azt is hangsúlyozza, h nem ő derítette fel irodalmi nagyjaink magánéletét, csak felhasználta az irodalomtörténészek munkáját és kiemelt belőle érdekes részleteket.
A többséghez hasonlóan nekem is nagyon tetszettek ezek a kis írások, sok-sok újdonságot, érdekességet tudtam meg. Örülök, h ilyen sikere van egy ilyen témájú könyvnek, mert talán ez kicsit rávilágítja már-már elfelejtett, vagy hanyagolt íróinkra a figyelmet, megérdemlik.
Gondolom a nagy sikerre való tekintettel és ezen felbuzdulva, már kapható a 2. rész, bármelyik kötet, vagy akár a kettő együtt is nagyon szép karácsonyi ajándék is lehet. A kötetek borítója is nagyon szép, ötletes, tetszetős.

Meike Winnemuth: Das große Los

Ezt a könyvet azonnal el kellett kezdenem, amint megkaparintottam!
A hamburgi újságírónő a német Legyen Ön is milliomosban nyert 500 000 eurót és a terve, azonnal készen állt: 1 évig, 12 különböző helyen élni 1-1 hónapig.
2011. 01. 01-én neki is vágott ennek az izgalmas projektnek, a könyv az egy év krónikája, 12 levél barátoknak, ismerősöknek, családtagoknak. Meglepődtem, mikor kiderült, h 50 éves a szerző-főszereplő, mert abszolút nem néz ki annyinak, meg valahogy olyan 30-asnak tippeltem volna az egész ötlet miatt. Ebben az egy évben olyan helyekre akart utazni, amiket vagy nem ismer, vagy járt már ott, de csak rövid időre és annyira megragadták, h több időt szeretett volna ott tölteni. A terve az volt, h mindenhol bútorozott lakást bérel és normális, hétköznapi életet él, nem a luxus szállodák és a turista programok vonzották.

Kíváncsian, érdeklődőn és a világra nyitottan vágott bele az egy évbe, az első állomáson, Sydneyben kenguru húst evett, ukulelelén játszott (a gitár kicsi, négyhúros változata), hentes tanfolyamra járt és máris itt a február, amit Buenos Airesben töltött. Itt spanyolul tanult, kipróbálta a tangót, tanfolyamra is járt, de ez nem az ő világa és ezt nem félt be is vallani és elfogadni. Megpróbált hozzászokni a legkorábban 22 órakor kezdődő vacsorákhoz, ez nem is volt olyan nehéz, ha egy Asadóról, egy grill vacsora-buliról volt szó. Közben a tanfolyamai és tanulási vágyával kapcsolatban szerintem egy nagyon nagy igazságot is megfogalmazott:

Semmi sem izgalmasabb és ellazítóbb, mint az önkéntes tanulás.

A 3. hónapban Mumbaiban elérte az első mélypont, kimerült, állandóan ideges és dühös volt. Próbálkozott, mégis úgy érezte, „nem jut be ebbe a városba”, bár megismerkedett helyiekkel és megbeszélt velük találkozókat, de azokat az utolsó pillanatban mindig lemondták, vagy egyszerűen csak nem mentek el. Szörnyűségekkel szembesült pl.: már napi 100 rupiáért lehet csecsemőt bérelni a kolduláshoz, 1 éveset 50-ért, 3 éveset már 30-érs, miközben ugyanott a világ legnagyobb magánháza épült 27 emelettel és 37 000m2-rel egyetlen család számára, még soha nem érzett ilyen erős, egymásnak teljesen ellentmondó érzelmeket, mint itt, India volt a legnagyobb kultúrsokk, amit valaha átélt. Innen áprilisban Shanghaiba vezetett az útja, bár eredetileg Tokió volt tervben, de nem mehetett oda, mert 2 héttel a Fukushimában történtek után még mindig senki nem tudott semmit a következményekről. Kínában nagy bátran belekezdett a mandarin nyelv tanulásába, de hamar belátta, h ez nagyon nehéz. Tai chizni tanult viszont és szinten minden reggel gyakorolt a Xiangyang parkban. Nagyon izgalmasnak tartotta ezt a számára „nyelv” nélküli világot, h mindenre jobban kellett figyelnie, hisz nem tudta elolvasni a kiírásokat, nem értette a beszédet, ahogy őt sem értették, mégis boldogult. Az 5. helyszínt, Hawaiit szanatóriumként élte meg, meg tudom érteni;). Igazi klasszikus, lusta nyaralás lett ez a hónap, lazítással és persze azért némi tanulással:), megtanult rendesen ukulelén játszani. Júniusban beleszeretett San Franciscoba, még az is megfordult a fejében, h itt marad, nem folytatja az utazást, vagy hogy majd itt folytatja az életét. Mégis tovább utazott aztán a már évtizedek óta ismert és csodált Londonba. Csuda programjai voltak itt: a Science Museumban csótányjelmezben rohangált a többi látogatóval, a Lullaby c. népszerű „előadáson” is részt vett, itt csak annyi a produkció, h megpróbálják a közönséget minél gyorsabban elaltatni:). Szó szerint: mindenki viszi a pizsijét, kap forró csokit, a show álmosító, pont ez a cél, reggel közös ébredés a színpad köré rendezett ágyakban, majd reggeli. Itt kötő tanfolyamra járt és a legjobb barátnőjével turistáskodott egy hétvégén keresztül. Az élményei és a kipróbált új dolgok hatására, újabb nagy igazságot fogalmazott meg.

Túl sokszor gondolkodunk a vagy-vagyban és túl kevésszer az is-isben.

Augusztusban aztán Koppenhágában bicajozott, sőt még azt a luxust is megengedte magának, h testre szabott bicót csináltatott. Itt pár nap erejéig meglátogatták a szülei is. Innen Barcelonába ment, ami szintén mélypont lett. Nem jutott dűlőre a várossal, úgy érezte még nagyobb volt a kultúrsokk számára Koppenhága után, mint Buenos Aires és Mumbai között, talán túl rövid volt a repülőút, túl gyors és éles a váltás. Az októbert Tel Avivban töltötte aztán, ahol elgondolkodott azon, miben hisz, így van ez, ha hirtelen azt látod, balra Bethlehem, jobbra a Genezáret tó… Jeruzsálembe is elment, sehol nem találkozott ennyi kedves, nyitott emberrel, mint Izraelben, pedig tartott a helytől németként és igazi árja kinézettel. A sok zsidó ünnep miatt választotta az októbert, egészen különleges élmény volt számára a Jom Kippur vagy a Rosh Hashanah, a zsidó új év. Ez a hónap sem telt el tanfolyam nélkül, ezúttal búvárkodni tanult. Az utolsó előtti helyszín Etiópia, a főváros Addis Abeba volt. Először elképedt a körülményeken, meg úgy általában mindenen, de aztán nagyon a szívéhez nőtt a város és az egyetlen afrikai ország, amit sosem gyarmatosították. Rögtön jól érezte magát, bár itt lett a 308 napi utazgatás után először meglopva, a táskáját lovasították meg, de nem volt benne semmi létfontosságú vagy pótolhatatlan, így igazából ezt is nagyon lazán fogta fel. Ez után az egy hónap után eljátszott a gondolattal, h ennyi volt, befejezi, de aztán mégis elrepült még Kubába, Havannába. Végül ez nem tetszett neki, úgy érezte a város és az emberek a múltban élnek, a jelen és a jövő nem is érdekli őket, ezenkívül már igazán fáradt és kimerült volt. Végül 2 hétre csatlakozott hozzá egy kolléganője, eleinte nem nagyon örült ennek, de végül ő lendítette át a holtponton és igazán jókedvűen zárta vele az utazgatós évét. A végére tartogatott magának még egy slussz poént: haza Hamburgba hajóval ment, azon töltötte a karácsonyt és az új évet is, 12 napig hajózott egy teherhajó legénységével, ez sem éppen mindennapi;).

Nagyon tetszett a könyv, de szerintem ez a hosszú lelkendezésemből már kiderült;). Szimpatikusnak találtam Maiket, aki a több, mint 180 cm-es magasságával, szőke hajával, fehér bőrével, egyedül utazó nőként, mindenhol az érdeklődés középpontjában állt, de soha nem negatív értelemben és ezzel soha nem élt vissza. Kicsit persze irigykedtem is, de nem feltétlenül a pénzre, amiből ezt az utazást megengedhette magának, hanem sokkal inkább a bátorságára, az eltökéltségére, mert szerintem nem sok nő, pláne nem sok 50-es nő vágott volna bele egy ilyen útba egyedül. Egyébként őt is meglepte, h az anyagi vonzata ennek az évnek nem volt igazán nagy, mivel a hétköznapokra koncentrált, nem a luxus és rongyrázás érdekelte. Meg egyébként sem arról híresek a németek, h szórnák a pénzt, ő sem tette, így végül rájött, a nyeremény nélkül is simán vállalkozhatott volna erre – na azért ez nálunk másként van – igaz ő közben is dolgozott, újságíróként ezt megtehette, meg hát egy csomó hely ahol volt, Shanghai, Mumbai pl. nagyon olcsók.
Nagyon tetszett továbbá, h minden hónap, vagyis város után 10 pontban foglalta össze a legfontosabb tanulságokat, a helyiekről, a városról, vagy egyszerűen csak a hétköznapi tapasztalatairól. Szintén nagyon jónak találtam, h az egy év végeztével nem ér véget a könyv, beavat az otthoni első hónapjában, mikor nem találta a helyét, idegennek érezte a várost, a lakását, sok mindenben változott, sok mindent átértékelt. A visszailleszkedés egyáltalán nem volt könnyű és erről őszintén írt is. Ez a másik nagyon szimpatikus számomra, h nem csak a pozitív dolgokról írt, hanem a problémákról, a saját hibáiról is, nem áltatta magát és az olvasóit sem egy ideállal.
Egyébként meg a könyv vágyat ébreszt az utazáshoz, na nem feltétlenül Hawaii, Shanghai vagy Syney iránt, (persze ahhoz is, de ez momentán nem túl reális;)), hanem maga az utazás iránt, igaz ez nálam nem túl nehéz és nem is újdonság;). Fontos viszont megjegyezni, h bár persze sok érdekességet megtudunk a városokról, ahol járt, de ez nem egy útikönyv, a saját személyes élményeit, gondolatait, benyomásait írta meg. Ebben az 1 évben nagyon sokat tanult önmagáról is, így legalább annyira megismerjük Maikét, mint a 12 várost.
Ebben az egy évben írt egy blogot is az élményeiről, amiben még nagyon nem volt időm elmélyedni, de mindképpen tervben van.

J. A. Redmerski.: A soha határa

Jókat olvastam a könyvről, nekem is felkeltette az érdeklődésemet. Camryn még csak 20 éves, de már sok mindent végig kellett csinálnia: a szerelme, Ian autóbalesetben meghalt, majd a lány szülei elváltak, a bátyja pedig börtönben ül. Cam persze gyönyörű, de szerény, visszahúzódó és nem igazán találja a helyét a világban a történtek után. Mikor a legjobb barátnője pasija „rámozdul” és Nathalie nem hisz neki, végképp kilátástalannak talál mindent és felkerekedik.

A véletlennek köszönhetően lesz Idaho az úti cél, de a lány számára csak az számít, h egyedül legyen, gondolkodhasson. A végtelen hosszúságú buszút alatt (nem több óráról, hanem sok napról van szó) hozzá csapódik Andrew, aki szintén azért pattant buszra, h egy kis időt nyerjen és gondolkodjon. Persze egy idő után gondolataikat leginkább a másik foglalja le, de az egymáshoz való közeledés mégis nehezen megy. Az utazásuk krónikája eléggé vontatott, különösebb történések-, pláne fontos történések nélkül, számomra elég nehezen bontakozott ki, milyen irányba is halad a történet.
Mikor már jobban megismertük Andrewt is, az ő nézőpontjából is olvashatjuk az eseményeket, de leginkább a fiú és a lány részeiben is arról van szó, h mennyire oda vannak a másikért, mert az milyen fantasztikusan szép, vonzó, szexi…stb. A srác egyébként annyit „titokzatoskodik” a saját részeiben, h már gondoltam vámpír, vagy mi a szösz;), de aztán összeállt a kép. A kalandokkal teli visszautat is együtt teszik meg, ekkor már autóval, a texasi Galvstoneba mennek, ahol a srác él. Mire elérik a célt már teljesen egymásba habarodnak akaratuk ellenére, de mivel minden annyira stimmel közöttük nem tudnak ellenállni a nagy érzéseknek. Már épp legyintettem, h na, szuper egy happy end, mikor következik egy tragikus fordulat és csak utána a happy end;).
Helyenként meglepően pongyola, igénytelen, slampos a fogalmazás, a „nem is voltál szerelmes beléje…” jellegű dolgok, meg végképp idegesítettek.
Számomra két teljesen felszínes embert rajzolt meg, holott az volt az érzésem, h minden belső monológgal, párbeszéddel azon fáradozik – időnként elég görcsösen - h ez ne így legyen. Talán a történet helyenkénti túlfűtött szexualitása miatt érezte feltétlenül szükségét a szerző, h legyen mélysége is a történetnek, szerintem ez nem sikerült. Végig az volt az érzésem, mind a történetet, mind a szereplőket tekintve, h több akar lenni, mint ami. Lehet, h hülyeség, nem tudom jobban megfogalmazni, a lényeg, h nekem nem nagyon tetszett.

Cecilia Ahern: Die Liebe deines Lebens

Bár az írónő könyvei, nem tipikusan azok a rózsaszín lányregények, hisz gyakoriak bennük a tragédiák (már amennyit én olvastam tőle), de ez mégis meglepően borongósan kezdődött és elég gyakran fel kellett tennem magamnak a kérdést az elején, h miiii vaaaan?

Christinének válságban van az élete, a házassága, ráadásul még összetalálkozik az öngyilkosságot tervező Simonnal is aki egy rövid beszélgetés után fejbe lövi magát. A sokk után a nő szakít a férjével, nem sokkal ezután sétálgat Dublinban és lát egy pasit, aki le akar ugrani a hídról. Alig hiszi, h rövid időn belül kétszer történik ez vele, próbál rá hatni, míg végül tényleg sikerül megmentenie Adamet. Öntudatlanul is kvázi azt ígéri neki, megmutatja, h érdemes élni. Erre alig 12 napja van, hisz akkor lesz a férfi születésnapja, aki akkor döntésre akarja vinni a dolgot. Nem csak a pályafutása, a magánélete is romokban van Adamnek, a feladat már csak ezért sem ígérkezik könnyűnek, Christine mégis vállalkozik rá, talán a saját problémái elől akar menekülni ezáltal. Ezt az időt végig együtt töltik, a nő mindenféle könyvekből használ fel tippeket, ötleteket pl. tortát sütnek és tavirózsa levelet szereznek Mariának, a visszahódítandó barátnőnek. Közben sokat beszélgetnek, sok mindent átélnek együtt, ez persze nem marad hatás nélkül egymás iránti érzelmeik szempontjából sem.
Aránylag szokatlan konstelláció, h egy „erős” férfit mutat ilyen gyengének, segítségre szorulónak és egy nő, akinek legalább annyi oka lenne összetörni tűnik fel erősként, majd a végére eléggé megfordulnak a szerepek, hisz Adam rájön, h Christine a gyógyszer, őt kellene felírni depresszió ellen, mert használ. A nőnek is tanulságokkal teli időszak ez néhány nap, ő született segítő, de rá kell döbbennie, h ha igazán segíteni akar, időnként az is elég, ha csak meghallgat, ha egyszerűen csak ott van és Adam számíthat rá. Azt hiszem ez nagy tanulság, minden ilyen beállítottságú embernek, de persze nehéz lecke is.
Amit az elején kicsit furcsának találtam, h egy vadidegent is persze meg akar menteni az ember, de nem feltétlenül úgy, h a saját éltét feladva próbál segíteni neki, magához veszi, minden pillanatban vele van. Végül ennek a miértjére is megkaptam a választ, ráadásul egy elég hihetőt.
Az eleje különösebben nem tetszett a regénynek, a második felére viszont magával ragadott, a téma is nagyon különleges, a helyzet is, amiben a szereplők vannak és szerintem sikerült Ahernek sokrétűen ábrázolnia a problémát és a szereplőket. Kíváncsi voltam, h mit hoz ki a végén a történetből, teljes happy end-et-e, ami a problémák komolysága miatt nem lett volna reális szerintem. Végül jól zárta le, nem maradt hiányérzetem, tetszett, persze van benne némi idealizmus, de ez még akár optimizmusnak is tekinthető, szóval számomra rendben volt.
Ez az írónő legújabb könyve, 2013-ban jelent meg angolul és októberre már kapható volt a német fordítás is, magyarul még nem olvasható. Kíváncsi leszek majd a magyar címére, mi általában megtartjuk az eredetit, míg a németek mindig variálnak, általában aztán egy sokkal kevésbé találó cím sül ki a dologból, mint az eredeti, mint pl. itt is a német kb. Életed szerelme (Die Liebe deines Lebens) az eredeti pedig kb. Hogy essünk szerelembe (How to fall in love), utóbbi mindenképpen jobban illik a könyv tartalmához.

Mark Twain: Önéletrajz

Mark Twain akkor keltette fel igazán a figyelmemet, mikor sorra olvastam tőle jobbnál jobb, humoros, de nagyon is igaz idézeteket. Ezen felbuzdulva olvastam tőle novellákat, amik aztán annyira nem fogtak meg, de gondoltam megpróbálkozom az Önéletrajz c. írásával, ami aztán a cél biztos elérése érdekében a várólistámra is felkerült. Ezzel egyébként ennek a projektnek végére is értem, így már 3. alkalommal sikerült teljesítenem a „kihívást”:).

Azzal kezdi a szerző, h mire megjelenik az önéletrajza, ő már halott lesz, tehát tulajdonképpen a sírból szól hozzánk, így sokkal őszintébb lehet az ember. Az eleje annyira nem tetszett, kicsit úgy tűnt, ír mindenféléről, ami épp eszébe jut, történetek, csínytevések a gyerek- és fiatalkorából, mikor még Samuel Langhorne Clemensként egy postahajón volt kormányos majd utána törvényszéki ülésekről írt tudósításokat, amiket a Mark Twain (két öl) jelzéssel írt alá, így kiálltja be a Mississippin hajózó mélységmérő matróz a vízmélységet. A feléig csak a testvéreiről, szüleiről esik szó, majd feleségül vette Olivia Langdont, aki több, mint harminc évig a műveit szerkesztette. Sok érdekességet megtudunk a nagy íróról, pénzügyi befektetéseiről, arról, h az övé volt az első magántelefon a világon, érdekes, h sok művét pár éves szünettel írta, mert úgy érezte „kiürült a tartály”, így félre tette őket, majd 2-3 év múlva fejezte be őket, újult erővel és ihlettel. Mégis a férj, a családapa nem igazán rajzolódik ki a könyv lapjain, számomra még az sem volt világos, hány gyermeke is van tulajdonképpen, de a végén részletesen és megrázó módon számol be felesége és két lánya haláláról. Négy gyermeke közül hármat és a feleségét is túlélte.
Az író bevallja, h miközben életrajzát diktálta, ezrével jutottak eszébe olyan kalandok, amiket szégyell és egyiket sem volt hajlandó papírra vetni, volt egy olyan érzésem, h ezért is részesítette előnyben – a saját önéletrajzában (!) - a másokról szóló ilyen-olyan történeteket. Ezek viszont engem egyáltalán nem tudtak magukkal ragadni, persze néhányat érdekesnek találtam, de leginkább azokra a morzsákra buktam, amikben Mark Twain önmagáról árult el valamit.

Adriana Popescu: Versehentlich verliebt

Kicsit ideje korán kezdtem idén a karácsonyi történetek olvasását ezzel a könyvvel, de csak véletlenül. A szerzőről annyit tudtam, h könnyed hangvételű romantikus limonádéi nagy népszerűségnek örvendenek és az amazonon ’a tömeg’ is igen jóra értékelte őket. 2 nehezebb és kicsit csalódás olvasmány után valami könnyedre vágytam és ezúttal meg is kaptam.

December 24., Stuttgart, szakadó hóesés: ennek megfelelően nem indul gép pl. Berlinbe sem, ahova Pippa repülne a családjához. A nő Freiburgban él, útikönyvek korrektúráját végzi, az utazás lenne az, amit csinálna, ha lenne mersze hozzá. A reptéren ismerkedik meg Lukassal, aki Hamburgba igyekszik a szüleihez, ő reklámszöveget ír, ha lenne mersze hozzá és hinne benne, könyveket írna. Rövid ideig tartó ellenszenv, kis adok-kapok és a srác máris eltűnik, hisz megy egy gép Hamburgba. Pippa, akinek az utóbbi időben sem sok szerencséje van a pasikkal, jellemzőnek tartja a szituációt, végre egy épkézláb férfi és tessék… Már épp önsajnálatba merül, mikor újra feltűnik a színen Lukas, aki nem tudta otthagyni egyedül a reptéren.
Nem kell agysebésznek lenni, h rájöjjön az ember lánya mi fog történni, de ennek ellenére tetszett, kellemesen van megírva és a párbeszédek, valamint a szereplők is egész emberiek, nem feltétlenül csöpögnek a rózsaszín cukormáztól. Bár a 2. fele kevésbé tetszett, annak ellenére, h egy kimondottan rövid történet vontatottnak éreztem, nem adott oldalakon keresztül semmi újat. Azért a végére még izgalmassá tudta tenni, legalábbis egy kicsit és a legvége hiper romantikus: találkozás szilveszter éjfélkor Párizsban, az Eiffel toronynál, ahh…Ez annyira nem stílusom, de adok a szerzőnek még egy esélyt, mert a kíváncsiságomat mindenképpen felkeltette.

Noam Shpancer: Der gute Psychologe

A könyv fülszövege nagyon felkeltette az érdeklődésemet, de sajnos csalódnom kellett, aki viszont jártas a témában vagy esetleg érdeklődik a pszihológia iránt komolyabban, annak biztosan jobban tetszene a regény.

A címszereplő – akinek a nevére nem derül fény – szakterülete a félelem. Napközben praktizál, este egy egyetemen oktat. Mikor egy éjszakai bár táncosnője lesz az ügyfele, nem is sejti, h a nő problémái és titkai az ő életére is kihatással lesznek. Ennek következtében a magánélete és a munkája veszélyes módon összekeveredik. Tiffany, a táncosnő megváltozik a végére , már nem fél, elfogadja magát és képes bárkivel felvenni a harcot, egy abszolút pozitív fejlődésen megy át. A pszichológus mindeközben a regény lapjain magabiztos terapeutából normális emberré változik, aki szintén sok magánéleti problémával küzd, amiket már nem tud a szőnyeg alá söpörni, szembe kell néznie velük.
Ezt találtam nagyon érdekesnek itt - és a tavaly az hbo-n futó Terápia c. sorozatban is, h „megismertük” a pszichológust és az embert is, egyrészről a rendíthetetlen profit, másrészről pedig az esendő, valahol ugyanúgy kétségekkel és problémákkal küzdő embert.
Ez sem kimondottan az a könyv volt, amire vágytam…túl sok pszichológia, tekintve a címét ez persze nem nagy csoda, de mégis…nekem ez túl sok volt, sokszor olvasás közben teljesen elkalandoztam, mikor rákezdett erre a psziho dumára, nem kötött le igazán, sajnos nem vagyok elég fogékony, az ilyesmire. Valahol azt olvastam a könyvről, h egy jó pszichológia könyv, de unalmas regény, az előbbihez nem tudok hozzászólni, az utóbbit viszont meg tudom erősíteni.
A szerző egy izraeli pszichológus, aki Amerikában él és az ohioi egyetem professzora, ez volt az első regénye, ami rögtön meghozta számára a nemzetközi sikert.

John Green: Eine wie Alaska

Rég eldöntött dolog volt h el fogom olvasni ezt a könyvet, így bár valamikor persze olvastam, h miről szól, most annyira nem voltam képben és kicsit pipa voltam, mikor kiderült – nyilván mindjárt az elején – h már megint egy ilyen tini témába csöppentem.

Miles elkerül otthonról, h egy bentlakásos suliban tanuljon. Nyiszlett, kicsit loser srác, megismeri Alaskát, aki szerinte a legszebb és legszexisebb lány, a szobatársa Colonel szerint meg a leglököttebb is. A fiú gyorsan beilleszkedik és barátokra talál, de igazán Alaska kelti fel a figyelmét, aki minden lében két kanál, mindenről tud, mindenről van véleménye, zöld szemeivel megigézi a srácot és nem csak őt. Bulik, pia, első szexuális élmények, diákcsínyek, bepillantást nyerünk egy amerikai internátus szigorú mindennapjaiba, na meg abba is, h ezt a szigort milyen egyszerű kijátszani. Majd a lány részegen kocsiba ül, Miles és a Colonel pedig, ahelyett, h lebeszélnék, vagy megpróbálnák megakadályozni, még segítenek is neki, az eset persze tragédiába torkollik.
Ez a történet csúcspontja, a regény 136 nappal ez előtt kezdődik, a tanév elején, minden fejezet elején ott van, kvázi az a címe, h hány nappal előtte – persze az elején nem derül ki, mielőtt is pontosan. A tragédia után még ugyanennyi napon át követjük Miles és a barátai sorsát, egészen a tanév végéig. A fiúkat kínozza a lelkiismeret-furdalás, nem nagyon hiszik, h baleset volt, próbálják rekonstruálni az eseményeket. Miles számára még külön nehézzé teszi a helyzetet, h pont a halála előtt néhány órával a lány végre úgy tűnt érdeklődést mutat iránta, ez lett volna álmai netovábbja. Alaskát piedesztálra emeli, még életében, saját magát senkinek látja a lány mellett, majd kínozza a sors igazságtalansága, h szeretett egy lányt, aki talán viszontszerette volna, de meghalt. A tanév és a történet Miles és az olvasó számára nagy tanulságokkal zárul.
A szerzőnek ez az első könyve, ami rögtön a kult szerzők közé emelte a fiatal olvasók körében, többszörösen kitüntették a regényt. A szerzőt Philip Rothhoz és John Updikehoz hasonlítják, ezen kívül még 2 ifjúsági könyve és 2012-ben egy felnőtteknek szóló jelent meg.
Magyarul Alaska nyomában címmel adták ki, persze ezt csak most láttam, mint általában;).