2013. augusztus 31., szombat

Kerstin Hohlfeld: Glückskekssommer

Rosa hosszú éveket tanult már különböző egyetemek különböző szakjain, de végül a szabás-varrásban találta meg álmai munkáját, így kissé már túlkorosan, de imádott unokatesójával, Lilával együtt tanulja ki épp a szakmát egy berlini szabóságban. Úgy tűnik, minden megváltozik, mikor egy híres színésznő szemet vet a vizsgadarabjára, egy elegáns estélyire és abban akarja átvenni életműdíját. A változás valóban nem marad el, csak kicsit másként: a ruha a döntő pillanatban elszakad, hála egy rosszakarónak, ráadásul az élet is elkezdi a pofonok osztogatását és pár nap múlva Rosa már nem csak munka, hanem pasi és lakás nélkül találja magát. Közben mindig felbukkannak a szerencse kekszek (innen a cím Szerencsekeksz nyár) és be is váltják, amit ígérnek, ill. egy jóképű fül-orr-gégész, aki Rosat ostromolja és közös erővel alakítják a lány sorsát.


Nagyon turbulens, sok szereplős, kicsit őrült, helyenként nem is kicsit, mégis nagyon szerethető, sodró lendületű regény lesz aztán a történetből, időnként „túl sok” fordulatokkal, de így is szerettem. Tetszett, h nagyon szerethetők a szereplők, remekül ír, épít a helyzetkomikumra, és h nem a szerelmi szál áll a középpontban, sőt a végére az már abszolút mellékszál lett, ez fura is kicsit, mintha a háromnegyedére a sok egyéb történés mellett ezt el is felejtette volna;). Bármilyen nagy szó is, picit fejlődésregény, mert Rosa nagy utat tesz meg, az elkényeztetett kiscsaj felnő, megtanul keményen dolgozni és sok mindenre megtanítják a kapott pofonok. A vége a szokásos happy end minden szinten, de nem a zavaróan idilli fajtából. Persze ez is csak egy rózsaszín kis chick lit, de jobb az átlagnál, így feltétlenül fogok olvasni még a szerzőtől!


2013. augusztus 24., szombat

Daniel Wiechmann: Schleich di!

Sok bajorral dolgozok együtt és már nem is tudom hogy volt, h elkezdtek bajorul tanítgatni, ennek hála remekül tudom sokkolni a bajorokat egy-egy beszólással, a nem bajorokat meg pláne;). Szintén nekik köszönhető, h egyre jobban érdekel Bajorország, mert egyébként inkább Berlin fan vagyok, de ahogy ők mesélnek róla, azért csak megérintett;).


Sokszor írtam már, h nagyon szeretem az olyan könyveket, amiben idegen országokat ismerhetek meg, ahol a téma az interkulturalitás, vagy épp a kulturális sokk. Daniel Wiechmann könyve bebizonyította, h mindehhez időnként el sem kell hagyni a hazánkat, különösen igaz lehet ez, ha Németországról van szó, pláne, ha Bajorországba csöppen az ember, a kultúrsokk garantált;). Nagyon különleges a legdélibb tartomány helyzete: a legnagyobb, leggazdagabb, egykori királyság, az autonómia legtöbbjüknek most sem lenne ellenére. Lakói nem németnek, hanem bajornak vallják magukat, az anyanyelvük is bajor, náluk minden más egy kicsit és erre hallatlanul büszkék is. Mindennek köszönhetően a többi német poénjainak gyakran céltáblái a dialektusukkal, bőrnadrágjukkal és egyéb más bónáikkal. De egyébként röhej, h egy külföldinek általában mi jut eszébe a németekről? Sör, Oktoberfest, Bayern München – minden bajor:).
A szerző berlini, újságíró, a felesége olasz, a fiúk Oskar 4 éves. A nő nem nagyon szeret Berlinben és a pasinak is egyre gyakrabban az az érzése, h ez már nem az ő városa. Olaszországba nem akarnak élni, München félúton van, így jön az ötlet, de azért megszeppennek, mikor megkapja ott az állást.
Az elején ízelítőt kaphatunk a berliniek előítéleteiről mindennel kapcsolatban, ami bajor, majd uez jön pepitában fordítva, mikor megérkeznek a „poroszok” Münchenbe. Rengeteg hosszabb-rövidebb kalandot ír le, a szomszédoktól kezdve a biergartenezésig, a lakásmizérián és a túrázáson át mindenről olvashatunk. Lassan nem csak megismeri, hanem meg is szereti ezt a sajátos életfelfogást, nyelvet és azt a várost, ami végül teljesen magával ragadja és elvarázsolja.
Rengeteg sztereotípia él Németországban a bajorokkal szemben, sokra ráerősít, néhányat megcáfol. Aránylag sok párbeszédet bajorul olvashatunk, ami autentikusabbá tette a könyvet, meg számomra külön érdekes volt, a „tanulmányaim”;) miatt. Nagyon tanulságos lehet olyanoknak is, akik Bajorországban képzelik el a jövőjüket, sok-sok érdekesség van benne, pl. hogy vkit tökfejnek nevezni ott nem sértés, nem alázás, hanem egyszerűen csak vélemény:), ugyanez van a seggfejjel is. (ezen jót kuncogtam, mert én is ismerek olyat, aki az Arschlochot kötőszóként használja és mikor látja fennakadt szemeimet, mindig nevetve mondja, h ez nem bántó, ezt már szinte el is várják az embertől;)).
A bajor cím (kb. tűnj el) jól mutatja milyen volt a fogadtatás, de az alcím (oder Wie ich lernte, die Bayern zu lieben – avagy hogy tanultam meg szeretni a bajorokat) aztán helyre teszi a dolgokat. A borító - a közhelyesség ellenére - nagyon tetszik, pontosan az látható rajta, ami oly jól jellemzi Bajorországot, vagy ez csak sztereotípia;)?

2013. augusztus 19., hétfő

Sophie Berg: Liebe im Gepäck

Franziska 35 éves, Párizsban él a vőlegényével, aki kissé fura figura. A nő szüleinek táska-bőrönd boltjuk van, a nő kifejleszt egy új bőröndöt ’dolgozó-utazó’ nőknek, épp Kínába készül 3 hétre, h a gyártás kezdetén ott legyen, ekkor kapcsolódunk bele az életébe – ez a szál még tetszett.


A másik, a népszerű énekes Harry szála már kevésbé. A pasi épp válik a modell feleségétől, bepillantunk a sztárocskák rendkívül sekélyes világába, a kulisszák mögé, kiábrándító. Nem tetszett, se a cselekmény, se a szereplő és valahogy nagyon reméltem, h a két szál nem fog összeérni, bár sejthető volt, h hiába reménykedek. Gyorsan össze is értek az események, mikor a híres zenésznek elege lesz mindenből és az ikertesója útlevelével, valamint vadiúj külsővel megy a reptérre, h az első szembe jövő helyre repüljön,  belebotlik Franziskába. A nőt épp  cserben hagyta az ügyvédje, mire Pekingbe érnek, kész a haditerv, a pasi adja ki magát az ügyvédjének, h komolyabban vegyék. Nem túl nehéz kitalálni, milyen irányt vesz a történet szerelmi szála, de azért a bőröndös szálon akadt pár meglepetés. Maga a happy end aránylag nehezen jön össze, kever-kavar még a szerző, h kijöjjön a több száz oldal, de kb. tényleg ez volt az érzésem.
A borító és a cím megfogott, de a tartalom elmaradt ezek mögött, nem tudtam igazán megkedvelni a szereplőket, így a történetük sem nagyon kötött le. Az a baj, h ha valami könnyedet akarok olvasni, de az nem szórakoztat, kapcsol ki, akkor sokkal jobban lefáradok tőle, mint valami nagyon komoly olvasmánytól, ezt most egy végig dolgozott nyár végén egyre jobban érzem, mégis mindig a laza olvasmányok felé kacsintgatok, így fáradtan.

2013. augusztus 14., szerda

Jojo Moyes: Eine Handvoll Worte

Elég nehezen kezdtem kapizsgálni az elején,h miiiii vaaaan? Az első könyv, amit olvastam tőle nagyon könnyed volt és olvastatta magát, ez viszont nehezen indult.


Tulajdonképpen két történetről van szó, történet a történetben. Egyrészről van Elly, napjaink Londonjában újságíró, véletlenül bukkan egy szerelmes levélre, jó pár évtizeddel ezelőttről. Innentől kezdve Jennifer és Anthony történetével ismerkedünk meg. A házas asszony beleszeret a bohém újságíróba, a nő autóbalesete és az ezt követő emlékezetkiesése azonban alaposan bezavar a szerelmükbe. Érdekesen, izgalmasan és fordulatosan alakul ez a sztori, de aztán hirtelen visszacsöppenünk újra a jelenbe. Elly nős szeretője és a könyvtáros Rory között őrlődik, akivel közösen próbálnak nyomozni a szerelmes levelek címzettje és feladója után. A végén – számomra meglepő módon – ér össze a két történet és teljes a happy end. Mondhatnám, h volt benne egy meglepő csavar, de valahogy ennek ellenére sem tetszett, valahogy túl sok volt a jóból.
Már nagyon régen el akartam olvasni Jojo Moyes Az utolsó szerelmes levél c. könyvét, de valahogy mindig máshogy alakult. Végül az Ein gaznes halbes Jahr c. könyvével kezdtem az ismerkedést és mivel nagyon tetszett megörültem ennek is, eszembe sem jutott, h megjelent magyarul vagy ilyesmi. Már majdnem befejeztem a könyvet, mikor valahogy megint belebotlottam Az utolsó szerelmes levélbe és akkor egy pillanat alatt megvilágosodtam, persze, h ez az;).


Szóval nem tetszett közel sem annyira, mint a másik könyve, abba annyi könnyedség volt, ez számomra sokszor döcögött, nehézkes és vontatott volt, mintha nem is ugyanannak a szerzőnek lenne a könyve, nekem inkább csalódás volt.

2013. augusztus 9., péntek

Fabio Volo: Noch ein Tag und eine Nacht

Szerintem sokakkal történt már, h pl. reggel munkába, vagy délután, este hazafelé tömegközlekedve kiszúrtak embereket, akik szintén mindig akkor voltak úton és talán olyat is, aki ráadásul még tetszett is. Elfantáziálgat az ember ilyenkor, ki lehet ez, mi lenne ha… Kb. ezt gondolja tovább Fabio Volo. A titokzatos nő a villamosról, aki már jó ideje izgatja Giacomo fantáziáját, megszólítja és kávéra hívja egyébként nőfaló hősünket. Közös történetük kezdete úgy tűnik azonban egyben a vége is, hisz Michaela New Yorkba költözik a munkája miatt. A nő viszont nem hagyja nyugodni Giacomot, gondol egy nagyot és utána megy, így a nem mindennapi megismerkedés csak a felütése a történetnek, ami ugyanilyen szokatlan módon folytatódik.


A nagy almában nem csak főhősünkre, ránk is sok meglepetés vár, izgalmak, fordulatok. Hőseink egymásra találása nem várat magára sokat, de mégis több ez, mint valami kellemes kis kaland, mélyebb, fontosabb, megmagyarázhatatlanabb. Michaela azt javasolja, h a következő 9 napban, míg Giacomo NY-ban marad tegyenek úgy, mintha jegyesek lennének és akármi is történik, szakítsanak a 9 nap után. A közös napjaikban aztán ne legyen taktikázás, tegyék azt, amihez kedvük van. A homeopátia módszerét használják: abból adnak maguknak egy picit, amivel leginkább problémájuk van: a kapcsolatból, a kötődésből, de rögtön határt is szabnak ezeknek, h ne tűnjenek túl ijesztőnek. Érdekes gondolat ez a szerzőtől, ide jutottunk, ennyire nem bírjuk már a kötöttségeket, mindennek látnunk kell a végét ahhoz, h egyáltalán belemenjünk és merjünk önmagunk lenni?
Lehet, h ez elsőre úgy hangzik, mint valami tündérmese, de a legjobb az egészben, h ennek ellenére nekem nem tűnt annak, egy percre sem volt az az érzésem, h giccses, h na ezt már ne, ez már sok. Fejezetenként írja le az együtt töltött napokat, amikben bár nem történnek nagy dolgok, mégis tele vannak értékes vagy éppen meglepő gondolatokkal. Hirtelen, a tervezettnél 1 nappal korábban vége szakad a liezonnak, ezután nem keresik egymást, próbálják elfelejteni a történteket, de el lehet mindezt felejteni? Ráadásul mindig ott motoszkál a gondolat, h maradt még egy nap és egy éjszaka…erre utal a cím is (Noch ein Tag und eine Nacht).
Nagyon kevés időm volt olvasni mikor belekezdtem, de amint New Yorkba helyeződtek-, és felpörögtek az események le sem tudtam tenni, szinte egy szuszra elolvastam a hétvégén.
Szerintem nagyon jól ki van találva és szőve a regény, nagyon tetszett. Engem sokszor megleptek a szereplők tettei, gondolatai, vannak benne olyan részek, amiknek legszívesebben minden egyes sorát megörökítettem volna az idézetes füzetembe, szuper!


Egy eredeti, megkapó szerelmi történet, melyben talán mindenki kicsit magára ismerhet egy-egy szituációban, ráismerhet a saját félelmeire, vágyaira. A két harmincas fiatal határozott idejű szerelmi kalandjának csodás kulisszája New York, Manhattan és a Central park.
Magyarul Ráadásnap címmel jelent meg és film is készült belőle az író, Fabio Volo és Isabella Ragonese főszereplésével. Egyébként a szerző valójában Fabio Bonetti olasz író, színész, televíziós személyiség, a Fabio Volo csak egy írói álnév.
Remek a borítója is, egyszerű, mégis ötletes, eredeti és a tartalomhoz illő, még ez is nagyon tetszik, ez a könyv most nagyon eltalált engem, fel is kerül a kedvencek közé!A könyv a várólistámon is szerepelt.

2013. augusztus 4., vasárnap

Mátyás Szabolcs: Illik tudnom, mert magyar vagyok

Ezt a könyvet elsősorban azért olvastam el, mert idegenvezetőként és hazánkban élő külföldiekkel napi kapcsolatba lévőként az ilyesmi nagyon érdekel. Ebből kifolyólag nyitott szemmel és füllel járok, így van már néhány sztori a tarsolyomban hungaricum ügyben is. Ennek tudom be, h olyan nagyon nagy újdonságot nem adott a könyv, ez valószínűleg kissé nagyképűen hangzik, de ettől még igaz:).


Sok-sok hungaricumról olvashatunk, a tokaji bor és az egri bikavér történetéről, készítéséről, az Unicum legendájáról (II. József orvosa, dr. Zwack készítette először, mire a király: Dr. Zwack, das ist ein Unicum). Persze nem csak szeszes italokról van szó, hanem a híres magyar süteményekről, pl. olvasható az eddig számomra ismeretlen Indiáner története is, de szót ejt a csigatésztáról és a lebbencsről is.
Megemlékezik a magyar állat fajtákról is, így olvashatunk a kuvaszról, a puliról, a magyar vizsláról, de persze a mangalicát, a racka juhot és a szürke marhát sem hagyja ki.
Híres magyarok is helyet kaptak a könyvben, tudósok, feltalálók, sportoló hírességek. Ez utóbbinál kicsit visszatetszőnek találtam, h azokkal kezdi, akik nem Magyarországnak szereztek érmet, h ez is magyar, annak a dédszülei is magyarok voltak…minek? Érdekes volt viszont Wass Albert története, aki olimpiai bajnok lett lövészetben, de nem vette át az érmét, mert magyar színekben indult, de román állampolgárnak számított.
Kicsit nyelvészkedik is, felsorolja azon szavakat, amik a magyarból kerültek más nyelvekbe, a leghíresebbek a hallo (hello), a kocsi, na meg persze a magyar ételek nevei, de kiderül, h a bacon is magyar eredetű szó (!). Ír a kokárdáról, a himnuszról és annak szilveszter éjféli énekléséről, de csak ennyit, a miért továbbra is homályba vész, pedig pont ez lett volna érdekes. Ez egyébként is a legnagyobb hiányérzetem a könyvvel kapcsolatban: összeollózott (szó szerint, mert a források is meg vannak adva) mindenről és mindenkiről, aki magyar alapvető információkat, ezt rendezte könyvbe. Talán érdekesebb lehetett volna, ha kicsit még körüljárja a dolgokat, kiegészíti, így nem csak a tulajdonképpen mindenhol olvasható dolgokra korlátozódott volna. Persze másrészről azt kapjuk, amit a cím ígér, így abból a szempontból is nézhetem a dolgokat, h szuper, nem csak illik tudnom, tudom is;)!
A végén még arra is biztat, h vegyünk magyar árut, ami persze oké, így van, de valahogy fura érzéseim voltak, h tulajdonképpen most mit is olvastam? A másik, amit szintén nem tudtam hova tenni, az a borító, elég érdekes...