2011. február 27., vasárnap

Kerstin Gier: Für jede Lösung ein Problem

Az alapötletet nagyon jónak találtam: egy fiatal nő, mielőtt öngyilkos lenne, a családjának, barátainak, ismerőseinek búcsúleveleket ír, őszintén, kendőzetlenül. Ám az öngyilkosság nem sikerül, így újabb problémákkal kell szembenéznie…
A megvalósítás annyira nem tetszett, mert a levelek, nem igazán ütősek, többségük egyáltalán nem bántó, van bennük persze 1-2 olyan dolog, ami nem éppen hízelgő, de olyan igazán nagy slamasztikába – ahogy vártam volna - nem került miattuk. Másrészről elég sok mindenre lehet belőlük következtetni is, a történet végkifejletét illetően.
Ami viszont nagyon tetszett: az öngyilkosság meghiúsulásának bohózatba illő jelenetei:).


Mostanában nagyon happy end ellenes korszakomat élem… és bár ennél a könyvnél a napnál is világosabb volt, h jól fog végződni, kicsit bosszantott. Az rendben, h fikció, de ha valaki végezni akar magával, mert az élete minden fronton csődben van, akkor eléggé hihetetlen, h néhány hét alatt nem csak, h rendeződik minden probléma, hanem minden a lehető legjobban is alakul. Ez nekem kicsit sok a jóból.
Arra is rájöttem, h mi a problémám a happy end-ekkel, helyesebben egyik kedvencem Anette Göttlicher fogalmazta meg az egyik könyvében:

Az élet nem mozifilm, a valóságban nincs happy end, mert az élet mindig folytatódik.

Persze ezek a történetek nem folytatódhatnak a végtelenségig, másrészről, aki ilyesmit kezd olvasni, valószínűleg a pozitív végkifejletet várja, ahogy valamennyire én is, de mégis soknak tűnt ez most.
Kellemes csajos könyv, én kicsit többet vártam tőle, azt hiszem az izgalom, a meglepetés hiányzott belőle nekem, valahogy nagyon egyértelmű volt, h hogy fognak alakulni a dolgok és így is lett.
A nálunk is egyre népszerűbb német írónőnek sorra jelennek meg magyarul is a könyvei, ez Halálom után felbontandó címmel kapható. Kerstin Gier regényeinek magyar borítóit nagyon ponyvásnak tartom (az eredetiek viszont kimondottan tetszenek, szerintem nagyon jól sikerültek), mikor először láttam őket, el sem nagyon olvastam, h miről szólnak, annyira „taszítottak”.
Mindig elképedek egyébként, h ha nem is sokkal, de a német könyvek olcsóbbak, még úgy is, h a bookline-nál jóval kisebb kedvezményt kapok rájuk (eredeti ár magyarul 2790, kedvezménnyel 2372, németül 2387, kedvezménnyel 2268), valamin nagyon nincs rendben itt.

2011. február 22., kedd

Toni Morrison: Nagyonkék

Az 1993-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett afroamerikai írónő első regénye volt ez.
A történet főszereplője a 11 éves kislány, Pecola. Barátnője, Claudia a mesélő, általa nyerünk betekintést a lány családjába, ismerjük meg szülei és az ő történetét.


A cím arra utal, h az afroamerikai Pecola kék szemet szeretne – nagyonkéket - , azért, h megfeleljen az amerikai szépségideálnak, h mindenki szeresse, szebbnek és „fehérebbnek” lássák.

Azt gondolta, ez a legfantasztikusabb és leglogikusabb kérés, amit eddig hallott. Itt egy csúnya kislány, aki szépségért folyamodik. A szeretet és megértés hulláma söpört át rajta, de hamar felváltotta a harag. A harag, amiért nincs hatalmában segíteni rajta. Az elébe tárt – pénzzel, szerelemmel, bosszúval kapcsolatos – kívánságok közül ezt érezte a legszívbemarkolóbbnak, a leginkább teljesítésre érdemesnek. A fekete kislányét, aki ki akar kapaszkodni feketesége gödréből, és kék szemmel szeretné látni a világot.

Ez azért nagyon elgondolkodtatott engem, aki kék szemmel látom a világot és semmi jelentőséget nem tulajdonítok neki… Milyen sokszor van, h gyerekként, de akár még felnőttként is, vágyunk valamire, amitől úgy gondoljuk minden megváltozna, jobb lenne, ha soha nem érjük el, örökre reménykedünk, ha sikerül megkapnunk, lassan rájövünk, h mégsem ezt kerestük, h talán túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk neki.
A könyv központi témája persze mégsem ez, sokkal komolyabb témákat boncolgat, hisz Pecola apja áldozatává válik, az ő gyerekét várja. A történet kicsit emlékeztet a Kedves Jóistenre, például a családon belüli erőszak miatt, valamint itt is a feketék, főleg a nők élete, sorsa a téma és egy fekete kislány kálváriája áll a középpontban ill. van ebben is egy levél, ami a Kedves Jóistennek szól.

A világon mindenki parancsolgatott nekik. A fehér asszonyok: – Csináld meg! – A fehér gyerekek: – Add ide! – A fehér férfiak: Ide gyere! – A fekete férfiak: - Szét a lábad! – Csak a fekete gyerekektől és egymástól nem kellett elfogadniuk parancsot. Elfogadták és saját képükre formálták a parancsokat. Fehér emberek házát vezették és tudták a módját. Ha a fehér ember elverte az ő emberüket, föltakarították a vért és hazamentek, hogy otthon megkapják a magukét az áldozattól. Egyik kezükkel ütötték a gyerekeiket, a másik kezükkel loptak nekik. Ugyanaz a kéz vágta a fát és vágta el a köldökzsinórt, ugyanaz a kéz vágta el a csirke nyakát, ölte le a disznót és bűvölte elő a virágokat a földből, ugyanaz a kar kötötte a kévét, rakta a bálát, zsákot, ringatta a kisbabát.

Őszintén szólva engem ez a könyv annyira nem érintett meg, talán mert nemrég olvastam a hasonló témájú Kedves Jóistent. Annak ellenére sem, h a problémák, amikkel szembesülünk, nagyon is aktuálisak, mindenkit érintőek, mindenhol előfordulóak, olyanok, amikről nem lehet nem tudomást venni: pedofília, kirekesztettség, megkülönböztetés, keserves női sorsok.És annak ellenére sem, h voltak benne elgondolkodtató, megkapó gondolatok (számomra leginkább az idézett kettő)de összességében, nem kaptam kedvet, h többet olvassak az írónőtől.
Miután elolvastam fedeztem fel az 1001 könyves listán.

2011. február 18., péntek

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Elég érdekes a könyv története: Az író-pszihológus szerző először novellát írt ezzel a címmel, ami megjelenésekor egyből óriási siker lett, film készült belőle, majd ezután teljesedett csak regénnyé. Néhány évvel ezelőtt olvastam már egyszer, tetszett is, most pedig újra kedvet kaptam hozzá.
A könyv egy gyengeelméjű zsenivé operálásáról, egy rokonszenves személyiség fejlődéséről szól.
Charlie Gordon, egy hatéves gyerek szintjén álló 32 éves férfi. A 68-as IQ-val rendelkező Charlie egy pékségben dolgozik mindenesként, délutánonként önként jár a szellemileg visszamaradott felnőttek iskolájába, ahol írni és olvasni tanul. A könyv un. Előmeneteli jelentésekből áll, ezekből képet kapunk épp aktuális szellemi állapotáról, az intelligenciáját fokozó műtét előtt és után. Ezt a kísérletet, állatokon már többször végrehajtottak sikeresen, Charlie az első ember, akinél ilyen beavatkozást végeznek.


A műtét után hatalmas változáson esik át: intelligenciája rohamosan fejlődik, IQ-ja meghaladja a 180-t, múltbeli emlékei kikristályosodnak, immáron nem csak észreveszi a körülötte folyó dolgokat, hanem el is gondolkozik rajtuk, erkölcsi kérdésekre keresi a választ, rengeteget olvas, 20 különböző nyelvet tanul meg, tudásszomja csillapíthatatlan. Ám mindezek ellenére mégsem boldog, az író, a pszichológia professzora, meggyőzően bizonyítja, h az intelligencia nem minden. Charlie intellektuálisan tökéletesre fejlődik, de nem fejlődött ki benne a megértés, az elnézés. A professzorokat, doktorokat lángészként már átlagembernek látja, csalódik bennük, csalódik mindenkiben, hiszen intellektuálisan senki nem képes felvenni vele a versenyt.
Addig minden rendben volt, amíg nevethettek rajtam, és okosak lehettek az én rovásomra, de most alacsonyabb rendűnek érezték magukat az idiótával szemben. Ráébredtem, h elképesztő fejlődésem összezsugorította őket, és kihangsúlyozta fogyatékosságaikat. Csalódtak bennem és meggyűlöltek érte.

Érzelmi állapota nem követi intellektuális állapotát, érzelmileg és szexuálisan visszamaradott, meg maradt benne a kisfiú Charlie, aki fél a nőktől, hiába táplál gyengéd érzelmeket egykori tanárnője iránt, számos nem várt problémával kell megküzdenie ezen a téren is.
Számomra intelligenciája csúcsán volt a legkevésbé szimpatikus a főszereplő, az egyik professzor jól megfogalmazta az én véleményemet is:
…maga szeretetreméltó, csökkent értelmű fiatalemberből pökhendi, öntelt, antiszociális fráterré fejlődött…

Igaz, h buta és együgyű volt, mégis boldog, szerette a munkáját, úgy gondolta, vannak barátai, akik szeretik és bár ez nem biztos, h teljesen igaz volt, így érezte és ez boldoggá tette.
Algernon a regényben szereplő fehér egér, Charlie sorstársa, rajta uazt a műtétet hajtották végre. Amikor észleli rajta a hanyatlást, tudja, rá is ez vár. Mikor Algernon, a kísérleti egér meghal, magához veszi, eltemeti, virágot tesz a sírjára, innen a cím.
Értelmi képességeinek csúcsán ő maga fedezi fel halálos ítéletét: a mesterségesen előidézett intelligencia romlásának sebessége egyenes arányban van a növekedés mennyiségével. Próbál rácáfolni erre, megállítani a hanyatlást, de ez lehetetlen. Felmerül benne az öngyilkosság, mikor elindul lefelé a lejtőn, de tudja, h ez a 6 évesek értelmi szintjén álló Charlie élete, ezért nem dobhatja el magától. Néhány hónap leforgása alatt a lángészből ismét a pékműhelyben dolgozó egyszerű férfi lesz, a történet ott fejeződik be, ahol elkezdődött, közben mégis nagyon sok minden történik.
Nagyon érdekes, nem mindennapi történet egy különleges ötletből, amiből kiderül, h a boldogság nem az intelligenciától függ és hogy az IQ nem minden, ha nem párosul hozzá megfelelő érzelmi érettség, akkor magányossággal, örök elégedetlenséggel járhat együtt.

2011. február 14., hétfő

Jodi Picoult: Beim Leben meiner Schwester

Magyarul A nővérem húgaként jelent meg, film is készült belőle. Több könyves blogban is olvastam az írónőről és regényeiről, elsőnek ezt a könyvét választottam.
A könyv egy családról szól, a Fitzgerald szülők nem sokkal a 2 éves Kate ritka leukémiájának diagnosztizálása után egy genetikailag programozott gyereket hoznak a világra, Anna azért születik, h szervdonorként megmentse a nővére életét. Először a köldökzsinór vért használják fel, majd Anna vérére – limfocitákra van szükség, aztán csontvelő átültetésre, amikor a lányok 16 és 13 évesek, akkor pedig Anna egyik veséjét kellene Kate testébe ültetni. Ám a kislány egy ügyvédhez fordul, h kvázi megtagadja ezt, h saját testéről ezentúl ne a szülei, hanem ő maga hozhasson döntéseket.


A cselekmény kb. másfél hét történéseit öleli fel. Minden fejezetet más mesél, összesen hatan: a szülők - Sara és Brian, Jesse - a fiúk, a legidősebb Fitzgerald gyerek, Anna - a legkisebb gyerek, Anna ügyvédje - Campell és Julia - akit a bíróság gyámként rendel Anna mellé. Nagyon érdekes ez a váltakozó perspektíva, szépen lassan állnak össze a dolgok, Sara, az édesanya szemszögéből látjuk a múlt eseményeit, a többiek a jelenre koncentrálnak. A két ügyvéd (Campell és Julia) elbeszélése azért is érdekes, mert ők kívülállóként látják a családot, na meg azért is, mert nekik önálló történetük is van.
Az egyértelműen kiderült, h a család életében a főszerepet Kate játssza, a diagnózis után, szinte csak ő van és a betegség. Szülei, mindent egy lapra tesznek fel, mindent a lányuk megmentésére áldoznak. Persze elgondolkodtató, h milyen élete volt Katenek, az állandó rosszullétekkel, kemoterápiával, a vérzésekkel, a kórházi tartózkodásokkal, operációkkal, de az életre és gyógyulásra való igazi remény nélkül. Morális kérdések sorát veti fel az írónő, amikre nincs igazán jó válasz, nincs igazán helyes válasz. Mert az-e a nagyobb szeretet, h foggal-körömmel harcolsz a gyerekedért, még akkor is, ha te is tudod nincs remény, és mindez neki szenvedés, feláldozol érte mindent, még a saját másik gyerekedet is, vagy az, ha látva a szenvedését, képes vagy elengedni?
Én általában valaki ’pártján’ állok, valakinek szurkolok, valakivel azonosulok, akár filmet nézek, akár könyvet olvasok…itt viszont ez nagyon nehéz volt, elvégre nincsenek jó és rossz karakterek a könyvben, a szereplők motivációja nem valamiféle negatív dologból ered, hanem abból, h meg akarnak menteni valakit, a gyereküket, vagy saját magukat…
Azt hiszem számomra talán pont ezért volt annyira lebilincselő a történet, mert nem tudtam, minek, kinek szurkoljak, mert itt nincs jó vagy rossz döntés, illetve én, ahogy a szereplők sem, nem tudtam eldönteni, mi lenne jó.

Egy elgondolkodtató idézet (saját fordítás, ezért kicsit béna):

Általában azért a szülők döntenek a gyerekeik ügyében, mert az ember abból indul ki, h a legjobbat akarják nekik. Viszont ha a látásmódjuk befolyásolt, mert a gyermekeik érdekei ütköznek, összeomlik a rendszer. És a roncsok alatt valahogy olyan áldozatok lesznek, mint Anna.



Lebilincselően érdekes, felkavaró, megrázó történet, mégis képes arra, h 1-1 bekezdés erejéig lazítson a „szorításon”, képes könnyed és humoros lenni.
A végén engem több meglepetés is ért. Mikor úgy tűnt megvan a végső csavar, minden a helyére került, lezárult a tárgyalás, elfogadható döntéssel, jön a megmagyarázhatatlan, a felfoghatatlan és teljesen váratlan. Persze volt már nem is kevés könyv, amiket megkönnyeztem, de olyanra nem emlékszem, ami ennek a könyvnek az utolsó 10 oldalánál történt velem. Zokogtam.
Megrázó történet döbbenetes befejezéssel. Biztos nem az utolsó Jodie Picoult, amit olvastam, nagy hatással volt rám.

2011. február 10., csütörtök

Arthur Schnitzler: A játék

Még a tanulmányaim alatt kötelező olvasmányként olvastam több Schnitzlert, tetszett a stílusa, a könnyed, játékos hangvétele. Azoknál főleg a szerelem volt a téma, A játék c. kötet 4 novellájában a szerelem és a halál, az öngyilkosság. Találó, h pont A játék c. kisregény címét viseli a könyv is, mert mind a 4 halálhoz „valamiféle” játék vezet.


Az első (A díszelőadás) és a harmadik (A bölcs felesége) novella még az író relatíve korai munkái, 1900 előtt születtek, azelőtt, h Schnitzler a német nyelvű irodalomban először belső monológokat írt volna, engem ezek különösebben nem fogtak meg.
A 2.-ban, a könyv címadó novellájában, A játékban, viszont már előjött a belső monológ. Itt egy fiatal katonatiszt ér szomorú véget, teljesen váratlanul egyik pillanatról a másikra vesz teljes fordulatot az élete és lesz olyan kilátástalan, h csak az öngyilkosság jelenthet kiutat, legalábbis így érzi. Schnitzler a belső monológ segítségével kitűnően írja le a játékszenvedélyt: a nyerés mámorát, az azonnal megjelenő terveket, a telhetetlenséget, ami miatt az ember képtelen abbahagyni a játékot időben, valami mágnesként vonzza vissza újra és újra a kártyaasztalhoz, míg végül egyedül marad, a szerencse elpártol tőle.
A 4. novella, az Else kisasszony címet viseli. Egy látszólag gondtalan szép és fiatal lány a címadó, akinek az életét felforgatja , h kölcsön kell kérnie családja megmentése érdekében egy ismerős úrtól, ám az idősödő von Dorsday úr feltételhez köti a kölcsönt: szeretné cserébe látni a szép Elsét meztelenül. Innentől kezdve a lány gondolatait olvashatjuk hosszú-hosszú oldalakon át, mindenféle variáció megfordul a fejében, mígnem néhány óra alatt belebolondul saját gondolataiba, majd a szégyentől öngyilkos lesz. Az olvasók és a kritika erkölcstelennek tartotta ezt a történetet, az irodalomban viszont fontos szerepe lett, a belső tudatfolyamat legelső ábrázolását mutatja ez az un. monológ-novella. Ennek segítségével közvetlen bepillantást nyerünk a szereplő belső konfliktusaiba.
Arthur Schnitzlert, a tekintélyes gégegyógyászt, felháborodás és elragadtatás, zajos sikerek és nagy bukások kísérték az osztrák irodalom klasszikusai közé vezető úton. Műveiben gyakran döntögetett tabukat, „kedvencei” a szexualitás és a halál voltak, amikkel ezekben a kisregényeiben is találkozhatunk.
Fontos kor- és honftársai voltak Sigmund Freud és Gustve Klimt (a könyv címplapján A táncosnő c. festménye), akik inspirálták az írót.
A kötet a Várólistámon volt.

2011. február 6., vasárnap

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

1938-ban jelent meg az angol írónő regénye, amit aztán Hitchcock Laurence Olivier-vel és Joan Fontaine-nel vitt vászonra 1940-ben, ami el is nyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. Az írónőnek nagy rajongója volt a thriller mestere, du Maurier kisregényéből forgatta aztán Madarak c. nagy sikerű filmjét is.


Az alaptörténet, nagyon egyszerűen összefoglalható, annak ellenére, h egy több, mint 400 oldalas könyvről van szó: Egy tragikus vitorlás balesetben életét vesztette a Manderley-ház úrnője, a csodálatos, nagy szeretetnek és megbecsülésnek örvendő Rebecca. A férje 1 évig magán kívül van, majd egy monte-carlói kiruccanás alkalmával megismerkedik egy fiatal, naiv lánnyal, akit gyorsan feleségül is vesz, majd az új Mrs. de Winterrel visszatér Manderleybe.
Az élőkkel fel lehet venni a harcot, a halottakkal nem – erre a megállapításra kell jutnia a ház új asszonyának. Rebecca soha nem fog megöregedni, mindig az marad, aki volt, nem lehet vele versenyezni. Nem telik el úgy nap, h valaki ne említené elragadtatással a ház egykori asszonyát, amitől az új Mrs. de Winter – a könyv mesélője, akinek a nevét nem tudjuk meg – jelentéktelennek érzi magát.
Gyökeres és meglepő fordulatot vesznek az események, mikor kiderül, h minden, amit eddig a főhősnő és az olvasó hitt, csak ámítás volt, egy pillanat alatt válik aztán Mrs. de Winter gyerekből felnőtté, érett asszonnyá, aki bármire hajlandó a férjéért, a szerelemért. Rebecca valódi jellemének megismerése teljesen felszabadítóan hat rá, kezébe veszi az irányítást, végre valóban úgy viselkedik, mint Manderley asszonya, a bökkenő csak az, h mire idáig jut, a csodálatos birtok már a bosszúállás martaléka lesz.
Rendkívül finom lélektani ábrázolással megírt, hátborzongatóan izgalmas történet. Az írónő tudta, hogy lehet lekötni az olvasó figyelmét: varázslatos atmoszférával, állandó feszültséggel – amit intrikák, pletykák, titkok, baljós árnyak generálnak. Az időjárás is követi a főhősök lelki állapotát, feszültséggel teli, fülledt vihar előtti csend van, majd vihar kint és „bent” egyaránt.
Az eleje épp eléggé titokzatos, rögtön felkeltette az érdeklődésemet, ami egészen a végéig kitartott, lebilincselően, nagyon jó stílusban megírt könyv.
A könyv eredeti címe Rebecca, szintén antikváriumban lehet már csak kapni, én könyvtárit olvastam, de úgy érzem „muszáj” lesz megvennem. Ez a baj egyébként velem – az egyik;) – h ami tetszett, abból feltétlenül szeretnék egy saját példányt, ez sem hiányozhat a könyvespolcomról és a kedvenceim közül.
A könyv rajta van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is.

2011. február 4., péntek

Blog szülinap:)

1 éve kezdtem írni a blogot, hirtelen felindulásból, vagy előre megfontolt szándékkal? Nem is tudom…talán mindkettő. Régóta motoszkált bennem a gondolat, h írni kellene, aztán egyszer csak, 1 évvel ezelőtt a tettek mezejére léptem:).
Az ok egyértelműen az volt, h idegesített, h hiába olvasok sokat, sajnos bosszantóan gyorsan el is felejtek rengeteg mindent. Így arra gondoltam, megörökítem, mit gondoltam olvasás közben, és után az adott könyvről.
Ezért nem vagyok jelen a többi könyves blogban, őszintén szólva meg is lepődtem, mikor jobban utána néztem, h milyen rengetegen vannak, vagyunk. Időnként persze olvasok másokat, de nincs közösségépítő szándékom, kiadónak sem olvasok és nem is szeretnék, maradok az „olvasónapló” szinten. Megfelelni sem akarok magamon kívül senkinek, ezért nem is promotálom és nem is promotáltam a blogot senkinek, sehol, mert ez nem arra született.
A könyvválasztás is marad a régiben, azt fogom olvasni – akár régi, akár új, akár divatos, akár nem, akár magyar, akár német – ami érdekel, tetszik, amihez kedvem van:). Szóval ahogy eddig ezentúl is magamnak fogok írni és olvasni, de továbbra is örülök a látogatóknak, rendszeres és visszatérő olvasóknak, véleményeknek.


A fentiek ellenére persze azért nagyon jól eső érzés időnként a blog statisztikát böngészni, néhány napja a látogató számláló (2010 júniusától) átlépte az 5000-t, ami számomra igazán meglepő és persze örömteli is volt:). Vannak visszatérő olvasók és néhány állandó is, de a többség a google keresőn keresztül jutott az oldalra, időnként igazán meghökkentő és mosolyogtató kereső szavaknak köszönhetően (pl. agassi fülbevaló, folyton kombinálok, ildikó kürthy mondscheintarif goethe, jo dumák torta sütéshez, bajor krumplileves, bajor narancskrém, julia child krumplileves, andré agassi iszik, olvasni nem jó, én olvastam sokat németül, torz személyiségek).
Az abszolút favorit az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz c. bejegyzés volt az elmúlt egy évben, soha nem gondoltam volna, h erre ennyien keresnek rá nap, mint nap, akár így, akár úgy, mint ’jó könyvek’, ’könyvek, amiket el kell olvasni’ stb. Egyértelműen megfigyelhető, az aktualitás iránt való érdeklődés: amikor a mozikba került Julia Robertsszel az Ízek, imák, szerelmek rengetegen kerestek rá, amikor megjelent Agassi önéletrajzi könyve, vagy David Safier Jézus szeret engem c. regénye magyarul, megnőtt ezeknek a bejegyzéseknek a látogatottsága, ami persze logikus is. Az utóbbi hónapokban meglepően sokan kerestek rá Ugron Zsolna férjére, a könnyű nevű;) Gregor Roy Chowdhury-Mikesre, akit megemlítettem a posztban, meg persze a könyvre is, mint aktualitásra.
Sokan jutottak úgy a blogomba, h valamit le akartak tölteni, online elolvasni vagy olvasónaplót kerestek. Csak remélni tudom, h volt aki sikerrel járt (mármint nem letöltés és online olvasás terén;)), esetleg kedvet kapott valamelyik könyv elolvasásához, mert az lenne az igazi hab az 1. szülinapi tortán:).