2011. július 30., szombat

Jodi Picoult: Bis ans Ende aller Tage

Nagyon tetszett az első könyv (Beim Leben meiner Schwester - A nővérem húga), amit olvastam Picoulttól, kölcsön is adtam az egyik barátnőmnek, aki hasonló véleményre jutott, majd megvette a Bis ans Ende aller Tage-t és odaadta. Ez az első könyvei közé tartozott, 1998-ben jelent meg The Pact címmel, magyarul nem adták ki, amit csak most, kicsit meglepve fedeztem fel. Nem tudom mi alapján kerül kiválasztásra, h egy író melyik műve kerül lefordításra, kiadásra, de szerintem ez a könyv is érdemes lenne rá. Meglepően kevés könyve jelent meg eddig magyarul, amit nem is nagyon értek, mert – legalábbis szerintem – a regényei itthon is nagy népszerűségnek örvendenek.


Ebben a történetben adva van két fiatal: a 17 éves Chris és Emily, akik egymás mellett nőttek fel, szomszédok voltak, minden emlékük az életben egymáshoz kötődik, bárminek, amire vissza tudnak emlékezni a gyerekkorukból a másikhoz van köze. A gyerekkori elválaszthatatlan barátságból szerelem lesz, majd jön a sokk: homályos körülmények között Emily meghal, Christ pedig mellette találják egy füstölgő fegyverrel… Gyilkosság vagy öngyilkosság? Mi az igazság?
Egy fejezet játszódik mindig a jelenben, egy pedig a múltban. Érdekes adalékokat kapunk a főszereplők életéből, gyerek- és kamaszkoruk fontos és kevésbé fontos eseményeiről, míg végül lassan-lassan kirajzolódik a kép, h milyenek is ők. Sok a hasonlóság a másik általam olvasott könyvéhez képest, hisz itt is a regény jelentős részét képezi egy bírósági tárgyalás, itt is fontos szerephez jut a védőügyvéd, mégsem mondanám, h egy kaptafára készült a két könyv, hasonlóságok vannak, mégis teljesen más.
Csodálatosan írja le a két fiatal nem mindennapi módon bensőséges és szép kapcsolatát születésük pillanatától kezdve egészen a lány haláláig. Abszolút azonosulni tudtam Chris gondolataival is, nekem az egész mozgatórugója, Emily tűnt egy picit „gyengébb láncszemnek”, olyan szempontból, h a cselekményeinek az indítékait nem tartottam igazán meggyőzőnek. De Picoult ismét olyan kérdéseket vet fel, amikre nagyon nehéz jó választ találni. Meddig terjed a szeretet, szerelem? El lehet-e venni valaki életét szerelemből, szeretetből…?
Összességében annyira nem találtam lebilincselőnek, mint a Nővérem húgát, mert időnként az volt az érzésem, h túl részletesen ír le dolgokat, és hosszú fejezetek teltek el mindenféle lényegi újdonság, infó nélkül, a közepe táján eléggé küzdöttem, ennek ellenére végig megmaradt az izgalom, h ki húzta meg a ravaszt, gyilkosság, vagy öngyilkosság történt? Az írónőnek még azt is sikerült elérnie, h a végén már úgy voltam vele, h tulajdonképpen mindegy, mert a lényegen nem változtat.
Ezt a könyvét is úgy fejeztem be Jodi Picoultnak, h még többet szeretnék olvasni tőle és fogok is:). Fontos témát boncolgat itt is, bár talán még nem annyira kiforrott, nincs csattanó a végén, nincs meg benne az a plusz, ami számomra megvolt a Nővérem húgában, ennek ellenére, mindenképpen ajánlom, ha valaki hozzájut.

2011. július 25., hétfő

Feridun Zaimoglu: Rom intensiv

Engem valahogy mindig sokkal inkább vonzott észak, mint dél, Rómába is úgy kerültem, h Oslóba indultam, csak ott kötöttem ki;). De Róma tetszett, volt – és nyilván van is;) – benne valami, ami megfogott: talán a Dolce vita, nem tudom. (Persze tudom, h Rómában sok minden van, ami megfoghatja az ember lányát, de nálam nem ilyen egyszerűen működnek a dolgok). Így aztán erősen ott van kedvenc északi városaim nyomában (Stockholm, Berlin – na jó, ez nem annyira észak tudom, Koppenhága), így persze kellett nekem ez a könyv, mert ugyebár, ha számomra kedves városok nevei jelennek meg 1-1 könyvcímben, én elvesztem;).


Kicsit olyan, mint az Ein Jahr in… sorozat (Stockholm, New York, Rio de Janeiro), mert a török-német származású szerző is 1 évet töltött Rómában ösztöndíjjal. A könyvben ennek az 1 évnek az élményeit örökítette meg, mondjuk, elvileg.
Nekem nagy csalódás volt a könyv, egyáltalán nem erre számítottam: száraz a leírás, nincs eleje és vége, nem nagyon derül ki, hogy került oda és miért, mivel tölti napjait, nem is igazából ezt az 1 évet írja le, ill. egész másként mint a fent említett könyvek, sok-sok történetből – amik egy részének nem sok köze van Rómához – építkezik a könyv. Amiért nekem nagyon tetszett Róma, az a hangulata, ami teljesen magával ragadja az embert, valahogy azt vártam vissza egy kicsit a könyvből, de hiába, egy morzsányit sem adott vissza abból. Nem világít rá az interkulturális különbségekre (ami nálam naggggyon rossz pont, mert ez a heppem;)). Amit még nagyon hiányoltam, h nem nagyon ír az olaszokról, a mindennapi életről a szokásokról. Tele van viszont a könyv a németek, az olaszok, a turisták, a katolikusok szapulásával, ezzel szemben Zaimoglu tipikusan olyan szerzőnek tűnt nekem, aki mindenkit kritizál, csak magával teljesen elégedett. Én pl. szeretek és tudok is magamon röhögni és szeretem az önirónikus írókat, hát ő nem az. Nagyon sokat foglalkozik az ukrán barátjával Sergejjel is, aki már a végén az agyamra ment. A leginkább viszont a pasi stílusa nem tetszett, de az nagyon nem.Egy idő után tényleg azt éreztem, h annyira árad belőle a negatív életszemlélet, a kritika és irónia, de sohasem önkritika vagy önirónia, nagyon idegesített. Nem is emlékszem ilyenre, h egy szerző ennyire ellenszenvessé vált volna egyetlen könyve által.
A könyv címe Róma intenzíven, hát… nem nagyon illik a könyvre sajnos. Mást vártam, mint amit kaptam, egyértelműen nagy csalódás:(.
Jó pár hétig pihent a táskámban a könyv, leginkább csak akkor olvastam, h épp várakoznom kellett valahol, vagy buszoztam, ezért is tartott olyan sokáig, míg a végére értem, de a fent nevezett okok miatt, nem nagyon támadt ingerenciám, h otthon elővegyem.
Rajta volt a várólistámon a könyv, örülök, h túl vagyok rajta.

2011. július 21., csütörtök

Dénes Zsófia: Egyszeri kaland

Egy 102 évet megélt asszony életének története, átitatva kalanddal, szerelemmel, történelemmel. Jómódú család, külföldi rokonság, szigorú, de szerető szülők, kislányként tisztelgés Kossuth ravatala előtt és a 20. század elejének Budapestje, Európája, egy más világ. Még egyetemista korában sem tehette ki a lábát egyedül az utcára, az egyetemre is mindig elkísérte az édesanyja, vagy valaki, szigorú erkölcsök és elvek szerint nevelkedett. Első férjéhez úgy ment hozzá nagyon fiatalon, h tudta, a férfinak legfeljebb, ha évei vannak hátra, esküvőjük előtti napon az apja öngyilkos lett és a fiatal lány valóban hamar meg is özvegyült.
Utána jött Bécs, Párizs, a művészvilág, az újságírás és persze férfiak, kalandok, jegyességek – egy török bejjel, Adyval, akivel az esküvőt, néhány órával a házasságkötés előtt tudta csak megakadályozni a lány édesanyja.


Dénes Zsófia fordított a Nyugatnak, írt a Világnak, személyesen találkozott nagy kortársakkal (Balázs Bélával, Ignotussal, Móriczcal) nem csak magyarokkal, külföldiekkel is pl. Freuddal, Rilkével. Ady verseket írt hozzá a Becéző, simogató kezed és az Élet helyett órák címűt, amik a Ki látott engem? c. kötetében jelentek meg.
Ami kevésbé tetszett, az a határtalan elégedettség magával és az övéivel, ha egy író fikciót ír, általában hajlandó arra, h a hőseit valódi jó-rossz tulajdonságokkal ruházza fel, ha viszont magáról ír, hajlamos a rossz dolgokat elhallgatni, ez kicsit visszatetsző volt.
A másik, ami kicsit fura, h igazából csak a fiatalkoráról ír, kíváncsi lennék a folytatásra is, csak az I. Világháborúig jut el élete történetében.

2011. július 17., vasárnap

Anette Göttlicher: Mensch, Paul

Néhány nap erejéig ismét Münchenben voltam, Anette Göttlicher jóvoltából;). 2010 nyara volt és javában zajlott a foci VB. Marie, régi ismerősöm, mesélt az új életéről, én pedig csüngtem a szavain:). Mióta nem találkoztunk megszületett kislánya, Franziska, sőt immáron két éves a lurkó. Jan remek apuka, az életük rendben van, minden oké körülöttük. Csakhogy ismét felbukkant Paul, naná;). Ráadásul nem csak sms-ben, vagy e-mailben, ami annyira tipikus lenne, hanem személyesen.
Mindenesetre kicsit másképp, mint eddig, tartogatott néhány nagy meglepetést a történet.


Nem tudom mit gondoljak a Paul-Marie sorozat 5. részéről, az egyértelmű, h nem tetszett annyira, mint az eddigi könyvei. Hosszabb is volt kb. 100 oldallal, mint az eddigiek, sajnos azt kell mondjam, indokolatlanul. Sokszor éreztem, h felesleges beszélgetéseket olvasok már oldalak óta, amikkel egy tapodtat sem halad előre a cselekmény és még csak nem is szórakoztatóak. Elég sok „összefoglalás” is volt benne, mondjuk ez érthető, elvégre ez már az 5. rész, meg nekem is jól jött, mert néhány pontos részlet már feledésbe merült.
Most kicsit utána olvasgattam és egyet kell értenem a többség véleményével, h lehet, h ez a könyv már nem kellett volna, úgy gondolom viszont, h folytatás már tényleg nem lesz, most már tényleg vége, lezárult.
Persze azért nem volt rossz, sőt…csak nem volt annyira jó sem, mint az előzőek, de tagadhatatlanul van benn jó néhány pozitívum. Alapvetően nem könnyű nyilván egy 5. részt megírni, neki mégis sikerült elérnie, h már néhány oldal után totálisan elmerüljek a sztoriban, mert nem sokat teketóriázik, eléggé belekezd a történetbe. Bár időnként nem kötött le annyira, mégis az utolsó lapokig kitartott a kíváncsiság, h végül, h fejeződik be ez a kesze-kusza kapcsolat, Marie és Paul majdnem évtizednyi vívódása egymással, egymásért.
Új szín volt a palettán, h időközben Marie anya lett, így sok mindenről megváltozott a véleménye, ez kimondottan színesítette a történetet, csak úgy, mint a kislánya, Franziska. Tetszett az is, h nagyon egészségesen viszonyul az anyasághoz is, ami nekem nagyon szimpatikus, nem azt a „csak a gyerek és az ő kívánságai mindig és mindenhol” figurát hozza, azzal együtt, h persze imádja a kislányát, de lazán kezeli a dolgokat.


Szóval azt is mondhatnám, h elég magasan volt a léc, de ő tette magasra, ami azért sosem rossz. Továbbra is nagyon várom az új könyveit, biztos, h olvasója leszek és az is tuti, h a Marie-Paul sorozatot is elő fogom még venni és a másik 2 könyvét is. Mostanra odajutottam Anette Göttlicher könyveivel, h amolyan „jutalomfalatként” tekintek rájuk:), így is lesznek majd ezek is beütemezve;). Összességében egy nagyon szerethető sorozat ez az 5 könyv, nagyon örülök, h rábukkantam, laza, könnyed, nagyon életszagú történet és egy remek stílusban író Anette Göttlicher.

A sorozat első négy eleme:
Wer ist eigentlich Paul?
Sind sie nicht alle ein bisschen Paul?
Aus die Maus
Paul darf das

2011. július 14., csütörtök

Nick Hornby: Egy fiúról

Az egyik kedvencem és ismét megerősítette helyét a kedvencek között! Azon kevés könyv közé tartozik szerintem, amiből remek film is készült, nem is nagyon tudnék választani a kettő között, h melyiket szeretem jobban. Most is Hugh Grantként képzeltem el Willt, Fiona pedig Toni Collettként jelent meg előttem, Marcus Nicholas Hoult volt.


A főszereplő Will, harmincas agglegény, aki soha nem dolgozott, hála az apjának, aki egyetlen sikeres dalt írt, ennek jogdíjaiból tengődik főhősünk, nem is rosszul. Nem vágyik gyerekre, családra, boldogan lubickol az életében, mígnem bele nem botlik egy gyönyörű nőbe, aki viszont történetesen anyuka és ezzel új perspektíva nyílik meg előtte. Mert még a szép nőknek is „problémát” jelent, ha gyerekük van, sok pasi nem akar anyákkal randizni, ő viszont elhatározza, h az egyedül álló anyák lesznek a szakterülete, h jobban menjen a dolog, ő maga egyedülálló apának adja ki magát. Mivel egy megrögzött agglegényről van szó, a komikum garantált:). Hiba csúszik viszont a számításába, mert az ESZÜK (Egyedülálló Szülők) révén leginkább csak egy furcsa fiúval és az ő öngyilkosságot elkövetett anyjával sikerül megismerkednie és ez mindent megváltoztat. Nagyon tetszik, h nem a klisé irányába megy el itt a könyv, nem szerelem szövődik közöttük, hanem egy egészen más kapcsolat alakul ki a labilis anyukával. Will felfedezi az érdektől mentes emberi kapcsolatok értékét, megtapasztalja az önzetlen szeretet érzését, egy gyerek ragaszkodását, felelősséget és lassan szeretet kezd érezni a kissé fura Marcus iránt és rájön, h ez olyasvalami, amitől nem is kell annyira irtózni és amitől már soha nem szabadul, de ez nem baj.
Kalandok, szerelmek, családi perpatvarok, öngyilkosság, komoly kérdések a szülő-gyerek kapcsolatról és a barátságról, szerelemről és egy férfi, aki igazi fejlődésen megy keresztül, hála egy fura kisfiúnak és még furább családjának.


Valami fergeteges szövege van, nagyon jó olvasni, az abszolút Hornby-kedvenc nálam. Számomra ez a könyv a szeretetről és a törődésről szól, amellett, h nagyon szórakoztató, tartalmas is, a lehető legjobb kombináció.

2011. július 9., szombat

Anna Gavalda: Kis kiruccanás

Eddig egy könyvet olvastam Gavaldától (Együtt lehetnénk), tetszett is nagyon, de mivel itt-ott elég vegyes véleményeket olvastam a többi írásáról, különösebben nem törtem magam az újabbakért, de most megtaláltak maguktól is;). Az egyik barátnőmtől kaptam kölcsön két vékony kis könyvecskéjét, akinek nagyon tetszett mindkettő, így kedvet kaptam én is.


Ez a könyv pont az, mint amit a címe ígér: kis kiruccanás a szereplőknek és az olvasónak is, az egyhangú hétköznapokból. Egy esküvőre megy a nyugodt, mindenki támasza Simon és az ő kissé sznob, pökhendi, okoskodó, rátarti neje Carine, valamint Simon húga a szeleburdi, bohókás Garace, aki az úton talál alkalmat rá, h beavasson minket a családja életébe. Majd csatlakozik hozzájuk a nővérük, az épp elvált, 2 gyerekes Lola. Megérkezve az esküvőre hamar nyilvánvalóvá válik, h ez nem az, amire vágynak, így a 3 tesó gyorsan kereket old, h meglátogassa a negyediket, Vincentet és ott egy másik esküvőbe csöppenjenek.
Innentől kezdve aztán felpörögnek az események, igazi dzsembori lesz, patakban fürdéssel, zenélgetéssel, piknikkel és a 4 testvérrel. Jó volt ezt olvasni, kicsit irigykedtem is, miért is nincs nekem 4 tesóm?! Ez a kis kiruccanás, vagy valami ilyesmi, azt hiszem mindenkire ráférne egy kicsit, amikor nem kell stresszelni, szervezkedni, egyszerűen csak kicsit újra visszamenni a gyerekkorba és élvezni a testvérei jelenlétét, akikkel meg lehet osztani a félelmeket, problémákat és aztán a kis kiruccanás után, ahogy a könyv szereplői is, feltöltődve visszatérni a hétköznapokba.
Olyan, mint egy roadmovie könyv alakban, emellett pedig egy kellemesen könnyed nyári történet.

2011. július 5., kedd

Régis de sá Moreira: Das Geheime Leben der Bücher

A címe (A könyvek titkos élete)rögtön felkeltette az érdeklődésemet.
Egy férfiról szól, akinek éjjel-nappal nyitva tartó könyvesboltja az élete, szó szerint: el nem mozdul, élete minden pillanatát ott éli, minden szükségletét ott elégíti ki. Bár könyvesbolt, de a vevők, csak mellékesen jelennek meg a könyvben és az ő életében is, akiknek időnként nem ad el egy-egy számára kedves könyvet és ezért akár tettlegességig is elmegy. Nincsenek társas kapcsolatai, semmi más nincs az életében, csak a könyvek. Nem eszik, nem alszik, az élethez szükséges energiát a szeretett könyveiből nyeri. Csak olyan könyvek vannak az üzletében, amit ő maga is olvasott. Abszurd emberek és érzések keresik fel a könyvesboltot, így a könyv olvasásához szükség van némi fantáziára.


Nincs történet. Inkább csak impressziók, kis, leginkább fura szituációk, gondolatok laza láncolata a könyv, többnyire a képzelet játékai, szüleményei ezek, melyek segítségével bepillantást nyerhetünk egy könyvbolond meglehetősen fura mindennapjaiba.
Bár nagyon szeretem a könyveket és imádok olvasni, azért ilyen életre a legkevésbé sem vágyom.
A cím alapján másra számítottam, ez inkább egy könyvkereskedő titkos élete, nem a könyveké. Időnként nagyon abszurd és bizarr, mindenféle realitást nélkülöző.
Alapvetően nehezen fedeztem fel, h ennek a kis könyvecskének – állítólag;) - a könyvek szeretetéről kellene szólnia, úgy tűnik nekem ez valahogy mást jelent, mint a szerzőnek, így, h nem nagyon tudtam azonosulni, felejthető olvasmány maradt számomra.

2011. július 2., szombat

Alexandre Dumas: A három testőr

A renoválás előtti pakolásban – ami miatt az utóbbi hetekben sajna jóval kevesebb időm jutott olvasni - bukkantam a könyvre. Tudtam, h megvan, de eddig nem, most viszont kedvet kaptam az elolvasásához. Nagyon élveztem, h nem csupán egy sima regényről van szó, hanem tele van illusztrációkkal, amik által sokkal könnyebb elképzelni pl. a szereplők viseletét vagy a fegyvereiket. Időnként magyarázó cikkek is vannak beiktatva, valamint térképek, amiken nyomon lehet követni az események helyszíneit. Nem nagyon vannak mostanság már ilyen könyvek, így ez nekem abszolút kuriózum volt, nagyon tetszett. Maga a könyv viszont be kell valljam annyira nem. Mindenképpen örülök, h elolvastam, mert így egy újabb világirodalmi hiányosságot pótoltam, de bebizonyosodott, amit nagyjából sejtettem, h ez inkább pasis könyv;), vagy legalábbis annyira engem nem talált el.


Kicsit fura volt, h párhuzamosan olvastam a Plötzlich Shakespeare-rel, nagyjából egy korban játszódnak, időnként problémás volt, kicsit összekuszálódtak a szálak a fejemben;).
A három testőr, a klasszikus kalandregény, először sorozat formájában jelent meg a Le Siècle magazinban 1844 márciusa és júliusa között. A történet d’Artagnannak és barátainak, a három testőrnek, Athosnak, Porthosnak és Aramisnak kalandjait követi, akik belekeverednek a gyengekezű XIII. Lajos királyt, az ő hatalmas és ravasz tanácsadóját, Richelieu bíborost, a gyönyörű Ausztriai Anna királynét, az ő angol szeretőjét, Buckingham herceget, és La Rochelle ostromát is érintő cselszövésbe. Az intrikákban kulcsszerepet játszik a rejtélyes, velejéig gonosz és rafinált Milady de Winter, az ő sorsának megpecsételődésével oldódik meg ill. fel több dolog is a regény végén.


Sok-sok történet, kaland, hőstett, szerelem, intrika, minden mindennel összefügg, de a végére győz az igazság, ahogy annak lennie kell:).
A regény, természetesen rajta van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is.