2017. július 19., szerda

Karine Lambert: Und jetzt lass uns tanzen

Mint olyan sokszor, ezúttal is a borító miatt figyeltem fel a könyvre. Ha nagyon gyorsan akarnám elintézni, mondhatnám, h a téma a szerelem 70 fölött…, de ennél többről van szó, pedig belegondolva már ez sem kevés.


Marguerite, 78 évesen megözvegyül és hirtelen nem is tudja - több, mint 50 év házasság után - mihez kezdjen az életével. Szépen lassan kiderül, h ő is, mint kortársai közül oly sokan világszerte, életét a férje irányításának rendelte alá, minden úgy volt, ahogy ő akarta, a nőnek nem volt semmi saját akarata. Persze nem kell erőszakra gondolni, inkább a jól szituált, de kemény szívű férj csendes terrorjára az elegáns villanegyedben. Szívszorító volt olvasni a házasságukról, ahogy a férje Marguerite hajviseletétől a gyerekek számáig mindent rögtön az elején kőbe vésett, ellenmondást nem tűrően.
Az algériai Marcel 73 évesen veszíti el feleségét, élete egyetlen, nagy, gyerekkori szerelmét. Az ő kapcsolatuk a szereteten alapult, egyenrangú felek voltak a házasságukban. Különös fricska az írónőtől – de abszolút hihető – hogy ezt az egyenrangúság dolgot felcseréli Európa és Afrika között.
Ők ketten végső kétségbeesésükben egy gyógyhotelben találkoznak, ahol rögtön történik velük valami, ami ellen eleinte különösen Marguerite próbál hadakozni. De aztán lassan annyi év Csipkerózsika álom után magára talál, nem hagyja, h a fia uralja az életét, ugyanúgy, ahogy azt a férje tette, hanem végre, életében először döntést hoz, saját maga, a boldogsága érdekében.
Jellemző, h a külvilág, szomszédok, ismerősök, sajnos pont úgy reagálnak, ahogy itthon is sokan és ahogy én is tenném sok esetben, de Marguerite és Marcel életét megismerve, jár nekik ez a boldogság. Újabb figyelmeztetés, h hogy jövök én, vagy bárki más ahhoz, h meg- és elítéljen másokat, anélkül, h ismerné a történetüket?
Egy szép időskori szerelem leírása ez, sok értékes gondolattal házasságról, boldogságról, kötelességről, gyerekekről, unokákról, szórakoztató, de ugyanakkor elgondolkodtató is.

2017. július 16., vasárnap

Mörk Leonóra: Lány igazgyöngyökkel

Az egyik barátnőm említette a könyveit, amikről még nem is hallottam, de ahogy utánaolvastam, néhány felkeltette az érdeklődésemet. Bár elég vegyes véleményeket olvastam róluk, amikor lehetőségem volt akciósan megvenni, nem hezitáltam és rögtön bele is kezdtem.


Abban, h jól és olvasmányosan ír, biztos voltam, ő még ahhoz a Nők Lapja iskolához tartozik. Sajnos a regénye ennek ellenére sem tetszett. Összesen 4 idősíkon játszódik, ami egyrészről kicsit sok – bár abszolút követhető – másrészről felesleges is volt szerintem. Márta grafikusként dolgozik, amikor pakkot kap egykori drezdai tanárától és szeretőjétől, aki arra kéri, fordítson le egy 18. századi naplót, ami magyarul íródott. A lányt rögtön beszippantja a történet, ami – micsoda véletlen – épp azokról a barokk gyöngyfigurákról szól, amiket anno ő is megcsodált Drezdában és amiknek készítője máig ismeretlen. A naplóban egy unkonvecionális szerelmi történet elevenedik meg, egy inkább 20., mint 18. századi hősnővel. Ez a nyelvezetre is igaz, bár Sophie történetét nem napló formában ismerjük meg, ennek ellenére furcsa volt egy majd’ 300 éves történetről ’mai nyelven’ olvasni. Többször „kritizáltam” már klasszikus regényeket, amik mai szemmel olvasva gyakran körülményesek, nagyon hosszúak, terjengősek, itt ezt nem lehet elmondani, az elbeszélés módja abszolút 21. századi, valahogy szerintem mégsem passzolt. Annak ellenére, h nekem sajnos nem nagyon tetszett a regény, azért azt meg kell jegyeznem, h történelmileg nagyon is korhű képet fest és minden részlet (a műalkotások, Drezda, Amszterdam) alapos kutatómunkáról tanúskodik, ennyiben mindenképpen túlmutat egy szokványos női regényen.

2017. július 12., szerda

Katie Jay Adams: Sommer ins Glück

A könnyed, nyári olvasmányok között tartottam ezt számon és valami ilyesmi épp nagyon rámfért már, amikor elkezdtem olvasni.
Annie élete romokban hever, ahogy az már csak lenni szokott a hasonló kaliberű történeteknél. Kirúgják pincérnői állásából, az anyja nem tudja fizetni a házat, amiben Annie öccsével, az Asperger szindrómás Marckal él.


Aztán felbukkan az életében a dúsgazdag és veszélyesen jóképű Jona, akivel egyfolytában összefutnak, aztán az élet – és a szerző – végképp összetereli őket, egymásra vannak utalva, csak egymás segítségével kaphatják meg, amit akarnak. Annie az 50 ezer dollárt, ami a házuk megmentéséhez kell, Jona pedig örökségét, a családi impériumot. Ehhez el kell játszaniuk, h komoly és felelősségteljes kapcsolatban élnek, meggyőzve Jonathan szigorú apját, aki szerint egy impériumot nem lehet család és biztos háttér nélkül irányítani. Szóval amolyan Pretty Woman jellegű sztori, de meglepetésemre pont az ebben rejlő lehetőségeket nem aknázta ki. Ráadásul csak 3 hétről van szó, h a történet h végződik, szerintem nem kell ecsetelnem, de kétlem, h egy szigorú pátriárkát meg lehetne győzni ennyi idő alatt, de itt persze minden szál teljes happy enddel zárul. Persze mindegy is, felhőtlen kikapcsolódásra vágytam, nagyjából megkaptam.

2017. július 8., szombat

Daniel Speck: Bella Germania

Az egyik barátnőm ajánlotta a regényt, amivel már én is kacérkodtam.


Julia harmincas évei közepén jár és végre egy milánói divatbemutatón felfigyelnek kis divatházára, jön az áttörés, a rég várt siker. Itt bukkan fel Vincent, egy idős német úr, aki azt állítja, a nagyapja. A nőt egyedül nevelte fel az anyja, apjáról, Vincenzoról alig tud valamit. Bár most a munkájával kellene foglalkoznia, Juliat nem hagyja nyugodni a saját története, felkeresi Vincentet és a nagyapja elmeséli élete gyötrelmes, titkokkal és hazugságokkal teli szerelmi négyszögének történetét. Juliát beszippantja sosem ismert családjának története és nem nyugszik, amíg az egész történetet meg nem ismeri, Olaszországba megy, h halottnak hitt apjával találkozzon és megismerje életének hiányzó darabjait.
A könyv lapjain egy olasz/szicíliai-német családregény bontakozik ki, amiben a család kalandos sorsán kívül kis történelmi kitekintést is ad a szerző, nagyon érdekesen írja le a 60-as, 70-es évek Németországát, ahova özönlenek a vendégmunkások, szokatlan sokszínűséget, más szokásokat hozva, miközben mindkét országban tombolnak a terrorista szervezetek. Azért az ebből a regényből is kiderült, h a németeknek is meg kellett küzdeniük a maguk démonjaival, nekik is meg kellett tanulniuk együtt élni a bevándorlókkal, elfogadni őket és ezt a folyamatot akkor is problémák hada kísérte, a könyvnek ez a része meglepően aktuális ma is.
A családi történet egyrészről nagyon szövevényes, másrészről nagyon egyszerű. Nem tudok a regényre semmi negatívat mondani, mégis nagyon lassan haladtam vele, egyrészről mert kevés időm volt az olvasásra az utóbbi időben, másrészről valószínűleg azért, mert jóval nagyobb terjedelemben meséli el Daniel Speck a történetet, mint ami feltétlenül szükséges lenne, ami egy németnél minimum meglepő;) és eléggé idegesített is.

2017. július 3., hétfő

Annika Ziehen: Solotrip

Instán láttam meg a könyvet és azonnal kellett, neki is álltam gyorsan, aztán a lelkesedésem egy kicsit csökkent.
Nem kimondottan tervezek egyedül utazgatni, de tény, h az utóbbi években többször repültem egyedül, voltam magamra utalva külföldön, sok olyan szituációt átéltem probléma nélkül, amikre visszagondolva kicsit rosszul vagyok, mert akármi is történhethett volna, de nem történt. Szóval egy solotripet mára már nem tartok elképzelhetetlennek, mint ahogy a világban egyre többen gondolják így ezt.


A szerző – nyilván – szívesen és sokat utazik egyedül és bár szerintem az utóbbi pár évben ez kezd egyre menőbb lenni, azért itthon még mindig furán néznek az emberre, ha egyedül utazik valahova, érdekelt, h neki milyen érvei vannak emellett. Nem túl sok derült ki a szerzőről, de azért annyi igen, h németként az érettségi után New Yorkba ment, majd Dél-Afrikába, nyilván tökéletes angol nyelvtudással és ha 18 évesen megállta a helyét New Yorkban, könnyebben indul neki az ember – akár egyedül is – a nagyvilágnak. Többször leírta magáról, h introvertált, így nincs baja az egyedülléttel, sőt, az extrovertáltak uralta világban, introvertáltként mindig nagy örömmel olvasok ilyesmit, Annika rögtön szimpatikusabb lett.
Ennek ellenére azért az elején kicsit átverve éreztem magam, egy kalandokkal teletűzdelt útinaplót vártam talán, amik mind bebizonyítják, h egyedül kell nekivágni, ehelyett inkább olyan érzésem volt, mintha valami önsegítő vagy tanácsadó könyvet olvasnék. Aztán persze rátér az utazás részére is, próbál végigvenni mindent, ami miatt az ember nem vág bele egyedül, pl. h ki csinál fotót rólad - ez azért a selfi korszakban elég röhejes, meg kicsit egyébként is - meg egyedül az étteremben stb., de aztán – bár nem túl hosszan – azért rátért a biztonságra és főleg a nőket érintő biztonságra is, ami például engem leginkább elrettent attól, h egyedül vágjak neki a világnak, de nem tematizálja túl a témát. Összességében mégis tetszett, mert sok mindenben magamra ismertem és sok olyan dolgot leír, amik bennem is kavarognak, de talán még nem fogalmaztam így meg magamnak, vagy nem mondtam ki és most itt olvastam. Szimpatikus volt, h ő nem backpacker, meg nem azok közé az ultra menő huszonéves bloggerek közé tartozik, akik a közösségi médiát elárasztják tökéletesebbnél tökéletesebb – és felszínesebb - képeikkel, vállalja magát, a korát, a hibáit és az igényeit, szükségleteit is. Az elején kicsit hiányoltam a történeteket, de aztán egyre több lett ezekből is, sokszor csak utalások, tippek formájában színesítették a könyvet, de így is jó volt. A végén még 3 úti célt is megad, amik szerinte a leginkább alkalmasak arra, h az ember ott kezdje meg egyedüli utazgatásait. New yorki tippjeit még élveztem és tudtam követni, de thaiföldi és marokkói túrajavaslatainál eléggé elvesztettem a fonalat, mindenesetre ezek jó zárásai voltak a könyvnek.

2017. június 29., csütörtök

Lisa See: Shanghai lányok

Már olvastam az írónőtől egy könyvet, ami tetszett és amiből sokat megtudtam a kínai kultúráról, szokásokról, ezért került fel ez is a várólistámra.


A 21 és 18 éves nővérek, Gyöngy és May az 1930-as évek Kínájában, Sanghajban modellként dolgoznak, ami meglepő módon ott és akkor azt jelentette, h egy festőnek álltak modellt. A regény az ő életüket követi nyomon onnantól kezdve, h aránylagos szabadságban éltek, kiváltságokat élveztek, mígnem kényszer-házasságot kellett kötniük, majd menekülniük kellett a városból, mert hirtelen a legveszélyesebb bűnbanda vadászott rájuk, ráadásul a japánok támadták a várost. Számos kegyetlen megpróbáltatás után jutnak Amerikába, a férjeikhez és kezdenek ott új életet, amit titkokra építenek.
Megint pár oldal után rájöttem, mennyire szeretem az ilyen történeteket, amikor az egész egy számomra ismeretlen kontextusban zajlik, aminek megvannak a maga szabályai és szokásai és ezeket lépésről lépésre ismerem meg. Hihetetlen, h még a XX. századi Kínában is milyen kettősség uralkodott: sok tekintetben modern és haladó, másokban viszont mintha évszázadokkal lenne lemaradva, ami persze tudom, h nem így van, mindez inkább a teljesen más kultúrának köszönhető. Érdekes volt az Amerikában játszódó életük is, ahogy bemutatja a magába zárkózó kínai közösség mindennapjait, a trükköket, amivel kijátsszák a hatóságokat és helyzetük folyamatos változását, annak megfelelően, ahogy a politika változik.
A 2. felében már nem volt annyi izgalom, kicsi ellaposodott a történet, aztán a végére még tartogatott néhány meglepő fordulatot, összességében tetszett és egy picit bővítette az ismereteimet.

2017. június 18., vasárnap

Jenny Colgan: Die kleine Bäckerei am Strandweg

A 30-as pár Polly és Chris saját vállalkozása és kapcsolatuk is tönkre megy, ezek után kerül a nő egy kis ár-apály szigetre, egy lerobbant házikóba. Egyrészről erre van pénze, más részről itt akarja kiheverni az elmúlt időszak megpróbáltatásait.


Itt újra sütni kezd, ami régi nagy szenvedélye és hamarosan a fél falut ő látja el titokban kenyérrel, mert főbérlője, az idős és igen házsártos Mrs. Manson, aki az egyetlen pékséget vezeti, nem nézi jó szemmel tevékenységét. De miközben Polly újra magára talál, hirtelen két pasi is lesz az életében és még munkája is akad, beüzemeli a házában található pici pékséget, persze csakis Mrs. Manson felügyelete alatt és sikerre is viszi. Megváltozik, másként lát sok mindent, a régi életével, a kapcsolatával összefüggésben, de azért az új élete sem fenékig tejfel, a happy end előtt még több megpróbáltatás is vár rá.
Eleinte egyáltalán nem tetszett Polly, nem tudtam azonosulni vele, a párbeszédek nem ültek, fura volt, de aztán nem csak a nő, az írónő is egyre jobban magára talált, megkedveltem a főszereplőt és a többieket is. A közepén volt egy rész, ami nagyon elkapott, szinte letenni se tudtam, de aztán már nem tetszett annyira. Van a történetben néhány csavar, de azért összességében elég kiszámítható a cselekmény. Ami viszont nagyon tetszett, h nagyon jól ír a mindenféle kenyerekről, péksüteményekről, ezen felbuzdulva készítettem először focacciát, a könyvben található recept alapján, már kétszer is, fantaszikusan finom, már csak ezért is érdemes volt elolvasnom a regényt;).