2017. május 26., péntek

Colleen Hoover: Weil ich Layken liebe

Sok könyvem van a szerzőtől, ezért úgy gondoltam, ideje lenne végre olvasni is tőle valamit, ezért került fel ez a várólistámra.


A 18 éves Layken idilli élete véget ér, amikor apja hirtelen meghal, majd anyjával és öccsével Michiganbe költöznek Texasból. Itt szó szerint rögtön belebotlik Willbe, a helyes szomszéd fiúba és a fiatalok kapcsolata az első néhány fejezetben meglepően gyorsan halad, egészen addig, amíg kiderül, h Will Layken egyik tanár a suliban, ez mindennek véget vet kettőjük között. Innentől kezdve jön a szenvedés, a lopott percek, a tiltott csókok. Azért közben többször éreztem, h már nagyon kinőttem ebből a 18-21 éves szerelemből, néhány dolog, amin problémáztak közel sem tűnt nekem olyan drámainak, mint amilyen ennyi idősen lehet. A két fiatal élete a szerelmi kalamajka nélkül is tele van tragédiákkal és drámákkal, amiket számomra a szerző időnként kicsit furán kezelt. Vannak benne jó, elgondolkodtató, sőt könnyfakasztó részek is, meg elég gyengék is sajnos. Bár több fontos témát érint, mégis az egész elég felszínes. Miközben olvastam derült ki számomra, h ez egy 3 kötetes sorozat, ilyeneket mostanában már nagyon nem szívesen kezdek el. Az eleje kimondottan tetszett, mire a végére értem, már nem voltam biztos benne, h jó ötlet belekezdeni a 2. részbe, most azt olvasom, még bizonytalan vagyok, sorra kerül-e nálam a harmadik kötet is.

2017. május 20., szombat

Michael Lüders: Aminas Restaurant

Hirtelen felindulásból kezdtem olvasni a könyvet, aztán minél gyorsabban túl akartam lenni rajta. Másra számítottam, a fülszövegbe beleolvasva, nem tudom megmagyarázni, de valahogy a stílusától kiráz a hideg, a nyelvezete, a szereplők tőlem távol álltak. Magyarázat lehet erre a szerző, aki politika- és iszlámtudós és ez tényleg illik az elbeszéléséhez, ami sokszor nehézkes, sete-suta, ez számomra nagyon rányomta a bélyegét a történetre. Ezenkívül én a cím alapján inkább egy kis gasztro kalandozást vártam, vagy legalábbis azt, h többet megtudok Marokkóról és a konyhaművészetéről.


Brémában egy marokkói család éttermet nyit és gyorsan elvarázsolják a vendégeket. Az anya, Amina készíti el a marokkói konyha specialitásait, az apa, Sid Mohamed történeteket mesél a vendégeknek az ifjú korából és mindenki odavan, a rádióban közvetítik, holott a történetek nagyon gázak szerintem…Lányuk, Jasmina is segédkezik az étteremben, ahogy a német egyetemista, Alexander is, aki fülig szerelmes a különleges lányba. Az étterem sikere csúcsán hirtelen muszlim férfiak tömkelege bukkan fel, akiknek nem tetszik ez a jól menő étterem, ami a vallástól függetlenül működik és mindenfélét számon kérnének a családon, fenyegetnek, el lehetetlenítik őket. Bár a könyv 2006-ban íródott, a problémafelvetés, aktuálisabb, mint valaha, viszont a történetbeli megoldása inkább bohózatba illő, amiért kár.

2017. május 14., vasárnap

Andreas Brendt: Boarderlines – Fuck You Happiness

Az első rész azzal zárult, h a szörfös srác rájött, az állandó utazgatás és hullámlovaglás is mókuskerékké válik egy idő után, amibe bele lehet fásulni és elkezdett vágyni a teljesen átlagos, hétköznapi életre.


Bele is kezdett, menő közgazdász diplomájával azt vette a fejébe, h tanítani fog. Ehhez abszolválnia kell még egy két éves képzést és gyakorlatot, ami alatt azért sokszor felmerül benne, h tényleg ezért adta-e fel a szabadságát, a kalandos életét. Alig várja a szüneteket, amikor végre újra a habokba vetheti magát. Úgy tűnik, az élete sínen van, amikor elnyeri szíve hölgyét, akiről rögtön tudja, h ő élete szerelme. A lánnyal együtt vívják csatáikat a hétköznapokban és az egzotikus helyeket is együtt élvezik. De aztán 5 év után minden felfordul Andi életében, amikor a nagy szerelem hirtelen szertefoszlik. Évekig nem találja önmagát, az élete valódi értelmét Paula nélkül, mert még mindig meg van győződve arról, h az a lány. A történtek feldolgozásában végül a spiritualitás segít neki, ebben a könyvben ír a kegyetlen meditációs táborokban átélt élményeiről is, amiknek segítségével végül visszatalál önmagához.
A hangsúlyok itt már picit eltolódnak, bár továbbra is nagyon sok szó esik a szörfözésről, de emellett sok minden másról is, hisz Andi élete már sokkal több mindenről szól. Ismét sok kalandot olvashatunk Mexikóból, Marokkóból, Szenegálból, El Salvadorból, Sri Lankából, Hawaiiról stb., ami azért jót tett a könyvnek, mert szerintem ezek érdekelték a legtöbb olvasót az első könyvben is és a 2. rész tanárképzős történetei, legyünk őszinték, azért annyira nem izgik…

2017. május 5., péntek

Maik Wiking: Hygge

Amikor először hallottam a könyvről, még magyarul és németül sem tudtam hozzájutni, de aztán amikor láttam, h megjelent itthon, rögtön lecsaptam rá és olvasni is kezdtem.


Szinte minden évben jön a hír, h Dánia a világ legboldogabb országa. De mégis miért? Erre keresi a választ a koppenhágai Boldogságkutató Intézet:) is, aminek igazgatója, a könyv szerzője, Maik Wiking (mennyire menő név már ez;)). Arra jutottak, h a boldogság „oka”, a hygge. Mivel azonban a dánokon kívül ez nem sok mindenkinek mond bármit is, megszületett a könyv a hygge jelenségről. Mert mi is pontosan ez a lefordíthatatlan szó, amire szinte egyik nyelvnek sincs igazán jó szava? Hygge lehet tulajdonképpen minden, ami meghitt, kényelmes, bensőséges, az új helyett a régi, a drága helyett az egyszerű, az izgalom helyett a hangulat. A legfontosabb, élvezni az élet egyszerű örömeit, az együttlétet, a hangulatot, kikapcsolt telefonnal, harmóniában. Növelhetjük a hygge faktort, vagyis hyggeliggé tehetjük a helyzeteket pl. gyertyákkal, egy kandallóval, könyvekkel, meleg italokkal, édességgel, párnákkal, takarókkal. Szó szerint útmutatót kapunk, hogyan érhetjük el ezt a dánok szerint igen boldog állapotot: tippeket filléres hyggeelfoglaltságokhoz, mint pl. cserebere buli, szánkózás, társasjátékozás, bemutatja Koppenhága hygge helyeit, beavat minket az év leghyggeligebb időszakának, a karácsonynak részleteibe. De van itt hyggekészlet vészhelyzetre, hygge receptek, hygge öltözködési- és lakberendezési tippek, megtudjuk azt is, mi lehet nagyon hyggelig az év minden hónapjában pl. áprilisban túra és főzés a szabadban, júliusban nyári piknik, novemberben levesfőzőverseny;) és olvashatunk a hygge öt dimenziójáról is.
Valószínűleg nem való ez a dán életérzés mindenkinek, de nekem igen. Valahol említette is azt hiszem, az introvertáltakat, hát nekik/nekünk:) a hygge a kánaán szerintem. Szóval nekem naggggyon szimpatikus a hygge és tudat alatt egy csomó mindent csinálok, ami nagyon hyggelig;), pont azért, mert nem találja fel a spanyolviaszt, hanem marad az egyszerű, kényelmes, kellemes dolgoknál. Ez számomra egy sokkal élhetőbb és szimpatikusabb irány, mint a minden luxus, minden mű rongyrázás felszínessége, ami manapság annyira „menő”, remélem sokan, akik csak a divathullámra felülve álltak be ebbe a sorba, rájönnek, h más is lehet „menő”.
Szerintem a könyv legnagyobb dicsérete, h nagyon hyggelig olvasmány, ráadásul külcsín és belbecs is teljes harmóniában, a könyvespolc dísze lesz, minden tekintetben:).

2017. május 1., hétfő

Mhairi McFarlane: Irgendwie hatte ich mir das anders vorgestellt

Nem tudtam ellenállni a csábításnak, máris nekiálltam a friss szerzeménynek, mert a legutóbbi könyv a szerzőtől nagyon tetszett
Edie (Edith) 35 éves, csinos, jófej csaj, mégis régóta szingli már, Londonban él és egy reklámügynökségnél szövegíró. A történet egy kolleganőjének az esküvőjén kezdődik, ahol a vőlegény megcsókolja a kertben, míg a násznép a saját esküvőjén mulat, persze felfedezik őket, kitör a botrány. Ez manapság már egyet jelent az online hadviseléssel, mindenki Edie-t hibáztatja, az ifjú pár pár nap után ki is békül. Pikáns még a helyzetben, h mindhárman ugyanannál a cégnél dolgoznak. A főnök Notthinghambe küldi Edie-t, ami egyébként is a szülővárosa, h legyen szellemírója egy híres fiatal színészről készülő könyvnek, aki szintén onnan származik és épp ott forgat. Ez elvileg kapóra jön a lehetetlen helyzetben, de 35 évesen visszatérni a feszültségektől, elhallgatott szörnyűségektől zsúfolt családi fészekbe az 5 évvel fiatalabb, alternatív húgához és apjához, nem egy leányálom. Ráadásul persze Elliot Owen, az ünnepelt, jóképű sztár sem a legjobb oldaláról mutatkozik be, de Edienek nincs más választása, valahogy ki kell bírnia az egészet.


Szépen lassan rendeződnek a sorok, sok mindenre fény derül a múltból és a nő rájön, h az általa mindig lenézett Notthingham nem is olyan rossz, h az élete itt sokkal igazibb, kívülről látja londoni énjét, aki csak az instagram képeknek, a látszatnak élt, tele látszatbarátságokkal, felszínességgel. Az egyéb eseményekkel párhuzamosan bimbózóban van egy szerelmi szál is, ami sok félreértés után szárba is szökken és még a happy endből is kóstolót kapunk, amikor aztán jön a realitás. Tekintve, h ez egy könnyed olvasmány, meglepett Mhairi McFarlane realitásérzéke, ami a kapcsolat jövőjét illeti. Nem akarta elhitetni velünk, h boldogan éltek, míg meg nem haltak, nem akarta egyik karakterét sem feláldozni a másikért, mert az örökre a gátja lett volna a boldogságuknak. Nem tudom, hányan képesek ilyen döntést meghozni, ha megtalálták a tökéletes szerelmi boldogságot és inkább önmagukat választani. Ez nagyon elgondolkodtatott, ha csak fiktíven is… Talán az írónő sem volt benne egészen biztos, h ez jó befejezés, mert mielőtt nagyon hirtelen véget ér a regény, még hagy egy kiskaput, ami azért (sajnos) zárójelbe teszi kissé a dolgokat. Igazából valószínűleg erre mondják azt, h ránk és a fantáziánkra bízza a folytatást, de ez számomra kissé „olcsó” megoldásnak tűnt, nagyon örülnék egy folytatásnak.
Eddig is nagyon szerettem McFarlane könyveit, ezt is, hiányzik is, amióta befejeztem:S. Így, h már 3 regényét olvastam, azért kezd kikristályosodni számomra, h mi az, ami egyedivé teszi és miért is szeretem a műveit. Minden regényében komplex szereplőket fest, akik távolról sem tökéletesek. A nők soha nem felelnek meg a trendi szépségideáloknak, küzdenek is rendesen ezért magukkal, mint oly sokan. Mégis mind fantasztikus, erős, okos nők, akik jóval többek az üres fejű, tökéletes szépségeknél. Talán inkább a pasik képviselik a szépségideálokat, általában talán inkább ők „kevésbé egyéniségek”. Imádom a fergeteges párbeszédeket, a vicces leírásokat, ezek az én humoromat nagyon eltalálják. Fontos még, h a regényei soha nem csak egy szerelemről szólnak, hanem más, fontos, komoly témákat is boncolgatnak, ezáltal nekem túlmutatnak a rózsaszín limonádékon és elgondolkodásra késztetnek. Szintén megfigyeltem, h valószínűleg pont azért, mert sok témával foglalkozik, több szál van, elég hosszúak a könyvei, az elején picit döcögnek, de aztán a végén már letehetetlenek. Igazi élmény volt most is, a szereplők a szívemhez nőttek, szórakoztattak, megleptek, nagyon tetszett, alig várom a következő könyvét!

2017. április 26., szerda

Jonas Karlsson: Das Zimmer

A szerző eredetileg színész, Svédországban elég ismert is, 2007 óta jelennek meg könyvei, először két novelláskötet, majd 6 regény, németül az 1. novellás kötete és legutóbbi műve, a Das Zimmer jelent meg, magyarul csak A számlát adták ki, amit hamarosan olvasok, már be van szerezve.


Björn a mesélője a történetnek, aki egy hivatalban kezd dolgozni. Rögtön az első napjai egyikén felfedez egy szobát, ami látszólag mindig üres és őt mágnesként vonzza, szívesen bemegy egy kicsit megpihenni. Itt egymaga lehet, elfelejtve az iroda káoszát, a kiállhatatlan kollégákat. A meglehetősen fura Björn „eltűnései” aztán munkatársainak is feltűnnek, a legnagyobb probléma ezzel az, h ők nem látják a szobát, csak a folyosón üdvözült képpel álldogáló Björnt. Ezzel aztán megkezdődik mesélőnk szerint a pszihoháború és a mobbing, aminek célja szerinte csakis az, h őt kicsinálják. Pedig mesélnőnknek komoly ambíciói vannak, tenyérbemászó módon meg van győződve önnön kvalitásairól, tipikusan az a „más szemében a szálkát, a magáéban a gerendát sem” típus, nagyon idegesített. De aztán egy hirtelen fordulattal megváltozik a helyzete, mindenki a kegyeit keresi és a már eddig is nem kicsit kafkai történet még inkább azzá válik.
Biztosan bele lehet ebbe az egészbe ilyen-olyan szimbólumokat, meg mélyebb értelmet látni, de ennél én földhözragadtabb vagyok, valahogy ez engem nem tudott elgondolkodásra késztetni, inkább csak a főszereplő félőrültsége jött le számomra az egészből, kevés mögöttes értelemmel.

2017. április 22., szombat

Christoph Rehage: Neuschweinstein – Mit zwölf Chinesen durch Europa

A szerző – akiről egyébként előtte még nem hallottam – úgy tűnik Kína mániás: tanult és élt is ott, jól beszéli a nyelvet és már több könyve is született Kína témában, a legmeglepőbb abból a kalandból született, amikor 26. születésnapjára azzal ajándékozta meg magát, h Pekingből gyalog tette meg a 4646 kilométeres utat Németrországba. Ahogy ebből a könyvből kiderült, valamennyire Kínában is ismert, újságíróként, vloggerként. (Egyébként egy félmondatból még az is kiderül, h magyar felmenői is vannak;)).)


A könyv alapötlete tök érdekes: Münchenben meglát egy kínai turistacsoportot fényképezkedni, ekkor eszébe ötlik, h vajon milyen lenne velük beutazni Európát, az ő szemükkel látni mindent. Miután rádumált egy kiadót, h ebből jó könyv lehetne, máris utazik Kínába, majd nem sokára 12 kínaival vissza Európába. Persze mindenki rácsodálkozik a németre, aki egy kínai csoporttal van és bár útitársai eleinte nem nagyon foglalkoznak vele, pár nap után egyre jobban megnyílnak, a végére igazi barátságok alakulnak ki. Ami a leginkább feltűnt, h nem akar németként, europaiként viselkedni, azt csinálja, eszi, amit útitársai és végig egyes szám, első személyben, vagyis „mi”-ként ír a csoportról. Münchenben landolnak, onnan Neuschwanstein, Velence, Firenze, Pisa, Róma, Svájc meglehetősen gyorsan, erőltetett menetben, egyedül végül Párizsban maradnak több napig, de elsősorban azért, h bőven jusson idő a vásárlásra;). A legtöbb kínai elvileg konkrét elképzelésekkel érkezik Európába: ez a kontinens gazdag és tiszta, mindenhol kastélyok állnak és az emberek szőkék és kék szeműek, a könyvben leírt csoport legtöbbször az emberek udvariasságára kapta fel a fejét. Szerintem a csoport alig látott valamit, de mindent türelmesen viselnek és tényleg az volt a benyomásom, h elsősorban az a lényeg, h Európában vannak, látnak híres helyeket, készítenek fotókat dögivel, alaposan bevásárolnak a luxus márkákból, a többi mellékes. Bár belegondolva, ez manapság biztos nem csak a kínaiakra jellemző:S. Talán, ami a legjobban meglepett, h a kínai csoportok Európában, szinte mindig kínai éttermekben eszenk, mert itt túl sok a sajt, a lisztes, tésztás kaják, amihez ők nincsenek szokva.
Persze azért akad utalás a kommunista Kínára is, ahol az utazás még mindig nem olyan magától érthetődően egyszerű: minden résztvevőnek 30 ezer yuant, vagyis kb. 4 ezer eurót kellett leszurkolnia, h egyáltalán részt vehessen az utazáson, amolyan biztosítékként, ha rendben visszatér, visszakapja a pénzt; az útlevelük végig az idegenvezetőnél volt; az egyik fiatal, egyedül utazó lánynak 100 ezer yuant kellene fizetnie büntetésként, ha elhagyja útközben a csoportot.
A cím egyrészről egy utalás a kínaiak gyakori hibájára, amikor a híres kastélyt Neuscheinsteinnek ejtik (új disznő kő) és nem helyesen Neuschwansteinnek (új hattyú kő), másrészről pedig a projekt pontos összefoglalása – 12 kínaival Európán át.