2016. szeptember 26., hétfő

Matthias Sachau: Mit Flipflops ins Glück

Nina őrlődik és vele együtt az olvasó is, de ez elég gáz. Sami, a barátja informatikus, 1 hétre Sau Pauloba repülnek, h megnézzék a várost, a pasi itt kapott állásajánlatot, ide kellene költözniük. A nőnek egy jól menő kávézója van egy barátnőjével, aminek a terhei viszont az utóbbi időben csak Nina vállát nyomják. Közben kiderül, h Samivel gimis osztálytársak voltak, felváltva olvashatjuk aztán NIna jelenlegi és a múltbéli örlődéseit és szenvedéseit:S.


A lány 12 évvel ezelőtt egy osztálykirándulás alkalmával ismerkedett meg Sylt szigetén Geroval, a hamburgi gimnazistával, akkor elindult valami a két tini között, de aztán hirtelen vége is szakadt, amikor a fiú egy suta levelet és egy rossz telefonszámot hagyott hátra. Nina Samivel kezdett járni, boldogok voltak együtt, de Gero újra és újra felbukkant, legtöbbször csak a gondolataiban, néhányszor az életében is. Az ő első és túl rövid szerelme, akivel csak négyszer találkozott összesen…Sau Pauloban is ő jár Nina fejében, hisz innen Rio – ahol Gero orvosként dolgozik – már nincs is olyan messze. Ötödik találkozásuk már végképp sorsdöntő lesz és a végén kiderül, h Nina évtizedes kapcsolata Samivel tulajdonképpen egy hazugságon alapul, még épp jókor ahhoz, h lelkiismeret furdalés nélkül vesse magát Gero karjiba.
Sajnos megint egy olyan női főhős, akivel nem nagyon tudtam mit kezdeni…számomra nagyon unszimpatikus volt a szenvelgő Nina, egy nagyon szögletes, kidolgozatlan karakter, ezen a történeten Brazília sem segített kulisszaként.
Több könyvet olvastam már a szerzőtől, egyik sem tetszett igazán, nem is értem, miért gondoltam, h ez most máképp lesz, nem lett.

2016. szeptember 18., vasárnap

Szilágyi-Repetics Magdolna: Áron olimpikonnak született

D.Tóth Kriszta Elviszlek magammal videóit nagyon szívesen nézem, mikor Szilágyi Áront vitte, azt sem hagyhattam ki. Ott hallottam erről a könyvről és spontán meg is rendeltem, majd rögtön olvasni is kezdtem.
Szilágyi Áron kétszeres olimpiai bajnok kardvívó (2012 London, 2016 Rio), rendkívül jóképű és sármos, mindemellett még kiemelkedően intelligens és kifinomult, legalábbis az alapján amit hallani, látni és olvasni lehet róla, pont ezért érdekelt a könyv. A vékony kis könyvecske, magánkiadásban jelent meg 2012-ben a szerző pedig nem más, mint Áron édesanyja.


Az írás kronológikus történetek sorozata, sok családi sztorival,fotóval illusztrálva. Minden mondatában ott van a szeretet, le sem lehetne tagadni, h a büszke anyuka írta, mégsem idegesítő ez, hiszen minden jel arra mutat, Szilágyi Áron tényleg különleges, nem csak az anyukája hiszi, látja annak. A szerző személye miatt persze személyesebb, mind hangvételében, mind tartalmában, így azért egy picit tovább árnyalódik a kép egy hihetetlenül profi és szimpatikus sportolóról. Belepillanthatunk egy vívópalánta mindennapjaiba, a sikerekkel és kudarcokkal kikövetett útba, de igazából csak felületesen.
Talány maradt számomra a könyv: miért tartotta szükségesnek az anyukája, h megírja, pláne, h kiadják? Az első olimpiai győzelem előtt kezdte írni, miért? Akkor még alig volt eredménye a fiának, 22 éves volt, kiről születik 22 évesen könyv? Megjelentek az utóbbi időben olyan sportolói könyvek, amik egyértelműen a nagyközönségnek készültek, ez nem ilyen, miért? Arra is gondoltam előtte, h talán sportoló gyerekek szüleinek szól, tapasztalatokkal, tanácsokkal, de nem igazán. Az is meglepő, h mikor kiadták, Áron már friss olimpiai bajnok volt, csodálom, h nem harapott rá egy nagyobb kiadó és csináltak belőle a nagyközönségnek egy könyvet. Amiért azt gondolom, h ez nem annak szól: egy nyilván nagyon jó szándékú és kedves olvasmány, de az nagyon látszik rajta, h egy laikus írta, stílusa, fogalmazásmódja nekem nagyon szemet szúrt. Maga a címlap és a szerkesztés is eléggé amatőr, egyáltalán nem megy mélyre és a vége mintha kicsit összecsapott lenne. Felsorolásszinten ír az adott év versenyeiről, mikor hol, kit győzött le, kitől kapott ki, szerintem ez csak nagyon keveseknek értelmezhető és élvezhető így. A cím - bár alapvetően nyilván, főleg utólag, igaz - sem igazán van megmagyarázva, mondhatnám, h konkrétan erről szinte szó sem esik.
Szerintem, ha 26 évesen nem is, előbb-utóbb Szilágyi Áronról ennél komolyabb, alaposabb, profibb könyv is fog születni, joggal.


2016. szeptember 13., kedd

Fredrik Backman: Ein Mann namens Ove

A filmet meg akartam nézni – svéd! – de aztán elmaradt, nekem a könyv eddig kimaradt.


Az 59 éves Ove sokak szemében egy mogorva, fura öregember, harcban áll a világgal, épp most rúgták ki a munkahelyéről, ráadásul nemrég vesztette el a feleségét, Sonját is. El is határozza, h nem élet ez így már, véget akar vetni a szenvedésnek, próbálkozik is rendesen, de valami mindig közbeszól, hol a kötél szakad el, hol a szomszédok kavarnak be… Ove zsugori, szigorú elveket vall, önfejű, de ha jobban megismeri az ember rájön, h arany szíve van és mindenkinek segít, persze főleg azért, mert tudja, h mindenki más olyan béna, h csak az ő segítségével boldogulna;), legyen szó bármiről. Ezért is dönt úgy, h rendbe teszi a szomszédai életét, mielőtt távozik, mert azok úgysem képesek rá. Idővel elkezdi megismerni a régi és új szomszédokat, kijön a kis csigaházából, nem ítélkezik rögtön, elkezi becsülni és kedvelni ezeket az embereket és azok is őt, a gyerekek is a szívükbe zárják és bár Ove továbbra is szigorú és brummog, de már a szerethető mackót látják benne. Persze mire idáig jutunk, túl vagyunk jó néhány komikus szituáción és közben megismerjük Ove korántsem vidám múltját, ami sok mindenre választ ad.
Ezen a könyvön tényleg egyszerre lehet sírni és nevetni, ami azért nem túl gyakran fordul elő. Rengeteg a helyzetkomikum, nagyon viccesen írja le a generációk közötti kommunikációs és egyéb nehézségeket és olyan eredeti szereplőket kreál, akik nagyon szerethetővé varázsolják a történetet.
Hangulata, stílusa, nyelvezete emlékeztet Jonas Jonassonra, de mégsem gondolom, h őt másolná, inkább azt, h ez abból fakad, mindketten nagyon svédek;)!
A szerző, Fredrik Backmann bloggerként lett ismert, ez volt az első könyve, ami Svédországban rögtön bestseller lett, 25 országban jelent meg és meg is filmesítették.

2016. szeptember 9., péntek

Halász Péter: Másoik Avenue

Várólistás volt, egy barátnőm ajánlotta.
Az 1956-os októberi forradalom leverése után jön a megtorlás, többek között a fiatalokat keresik, így szülei – nem alaptalanul - félnek attól, h fiúkat, Horváth Bélát is. Ezért döntenek úgy, h gyermekeik jövője érdekében elhagyják az országot, Amerikába mennek, az apa, Horváth Károly rég nem látott bátyjához, Mihályhoz.


Sokat tud, hallott, olvasott az ember a forradalomról, az azt megelőző és követő itthoni időszakról, de én eddig azokról, akik akkor elhagyták az országot, bővebben nem olvastam, így érdekelt, sok új dolog volt benne számomra. Meglepett például az amerikaiak nagy segítőkészsége a magyar menekültekkel szemben.
Igazából Horváthék sora jól alakul, emigrációjuk különösebb zökkenők nélkül megy végbe. Kezdetben Miska, a báty segít nekik, gyorsan munkát kapnak a szülők, a gyerekek gyorsan és jól tanulnak, ragad rájuk a nyelv és a szokások. Különösen érdekesnek találtam, a generációk közötti különbségeket: a gyerekeket beszippantotta az új világ, a szüleik jobban megküzdöttek a sok újdonsággal, ezzel a más világgal, míg gyermekeik igazi amerikaiakká váltak, ők állampolgárság ide vagy oda, magyarok maradtak. Tetszett az is, ahogy leírta, hogy birkózik egymással a két nyelv – főleg a gyerekeknél- a magyar egyre szegényedett, az angol gazdagodott. Bár megdöbbentő, h bizonyos szempontból mennyire nem volt szükségük az angolra, hisz a második Avenu olyan, mint egy kis Magyarország (valóban Little Hungarynek is nevezték), magyar üzletekkel, sok-sok magyar lakóval, van magyar színház, kocsma – itt is azt látjuk, ami oly sok nációnál megvan ma is, elhagyják a hazájukat, de idegenben is szívesen maradnak honfitársaik körében.
…ha az ember a lényegre egyszerűsíti a dolgot, azt lehet mondani, van rossz disszidálás és jó disszidálás. Károly bátyáméké például jó disszidálás. A gyerekek előtt nagy jövő, mindketten megfelelően keresnek, egyszóval…nincs semmi baj.
Horváthék története egy sikertörténet, de pont azért olyan megkapó, mert nem az amerikai álmot testesítik meg, mégis sikertörténet, innen nézve, mert békében és szeretetben, becsületben élhetik az életüket, a gyerekeik pedig igazi lehetőségeket kapnak tehetségük kibontakoztatására, egy nagyon szimpatikus család, akik két lábbal állnak a földön. Az ő sorsuk mellett még sok más disszidensé felvillan, de nem mindenki olyan állhatatos és szerencsés, mint Horváthék. Érdekes látni, kivel mit csinál New York, Amerika, az angol nyelv.
Nem történnek az egyébként elég hosszú regényben nagy dolgok, bizonyos értelemben nem egy letehetetlenül izgalmas könyv, de valahogy mégis az, magával ragad, érdekli az embert ennek az egyszerű, becsületes családnak a sorsa.


A szerző maga is 56-os emigráns, így első kézből tudósít. New Yorkban, majd Londonban, végül Münchenben élt, a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, újságíró, könyve 1967-ben jelent meg először Kanadában.

2016. szeptember 2., péntek

Fabio Volo: Einfach losfahren

Szeretem, ahogy Volo ír, nem hiába került fel az egyik könyve az abszolút kedvencek közé, így nem volt kérdés, h előbb-utóbb ez is sorra kerül.


Michele és Federico barátságáról – is – szól a rövid kis regény, tehát ismét egy férfi szemével láthatjuk a világot, hála a szerzőnek. Kicsit szimbólikusnak is éreztem ezt a barátságot: Federiconak van mersze megvalósítani az álmait, egyszerűen csak felkerekedik és utazgat, hagyja, h az események sodorják magukkal, sorra jó dolgok történnek vele, míg Michele otthon marad, hajtogatja, h majd ő is elindul, majd megírja a könyvét, évek óta ugyanolyan kisstílű nőügyei vannak, semmi sem változik az életében és erre nagyon fájó rádöbbeni, amikor pár év elteltével újra találkozik a két barát. Majd Federico hirtelen halála, nagyon megváltoztatja Michele életét is, végre belevág dolgokba, rájön sok mindenre, bár a barátja meghal, ő hála neki, újjászületik. Eddig egy elgondolkodtató, remek stílusban megírt érzelmes könyv egy férfi barátságról, de a vége már nem tetszett, túl elmélkedő, olyan érzésem kezdett lenni, mintha valami lélekbúvár, vagy párkapcsolati tanácsadó könyvet olvastam volna, ez a világ engem eléggé irritál, itt sem volt ez másként.
Végül komolyabb olvasmány lett belőle, mint amire számítottam, elgondolkodtatásra, számvetésre is késztetett kicsit, ami szép teljesítmény egy regénytől, manapság főleg.
A könyv magyarul Hely a világban címmel jelent meg, ez esetben a német címet (és a borítót is) eredetibbnek, találóbbnak, a tartalomhoz jobban illőnek érzem (Egyszerűen elindulni). Meglepő módon az eredeti cím, egészen más: Un posto nel mondo - Egy hely a világon.

2016. augusztus 28., vasárnap

Thilo Wydra: Grace – Die Biographie

Pár hete láttam néhány részletet egy dokumentumfilmből, ami a monacói hercegi családról szólt és abban pl. a szerző is mondott érdekeseket, ekkor jutott eszembe, h már régen el akartam olvasni ezt is. Grace Kelly életének nyilván van egy elég erős tündérmese jellege, legalábbis kivülről, valószínűleg azonban a látszat csal.


Az elején ez egy nekem nagyon tetsző biográfia volt, alapos, lineáris elbeszélés, de nem szájbarágós, magasztalós, hanem tényleg többnyire olvasmányos és érdekes. A színésznő német és ír gyökereinek- , valamint gyerekkorának- családi hátterének megismerése után rátérünk filmes karrierjére. Az ünnepelt hoollywoodi sztár csupán 11 filmet forgatott 1950 és 56 között, de Oscar-díjat is kapott. Ez a 11 film, 11 fejezet az életrajzi könyvben, egy idő után azért itt már azt éreztem, h ez egy kicsit túl részletes, rengeteget írt a filmek történetéről, sokszor egy csomó dialóggal stb. Bemutatja Grace filmes életének fontos szereplőit, színész kollégáit, rendezőit, ír meghökkentően sok afférjáról, kalandjairól. Amíg tehát a színésznőről van szó, a biográfia rendkívül alapos, de amint feltűnik a színen a monacói herceg, megváltozik az egész könyv, kevés konkrétum, nagyon sok minden marad homályban.
Az mindenképpen meglepő, h Grace Kelly hónapokig nem látta első, kb. fél órás találkozásuk után Rainer herceget, legközelebb az eljegyzéskor (?), míg előtte szinte minden filmje forgatásán az egyik, többször két színész kollégájával is kalandba bonyolódott. A biográfia alapján tényleg vonzotta a palota, a csillogás, a herceg, a rang és a házasság is, de nekem valahogy kicsit az volt az érzésem, mintha egy szerepnek tekintette volna ezt, de aztán rá kellett jönnie, h ez nem érhet véget. A herceggel való kapcsolatáról alig van valami, hogy lett ebből esküvő, elég érthetetlen mindkét fél részéről, de oké, erről nincs infó…viszont a házasságuk is homályban marad, pedig arról elég sok információ kellene, h legyen. Nem magánéleti dolgokra gondolok persze, hanem például közszereplésekre, hivatalos külföldi utakra, a hercegi párról hivatalosan tudható dolgokról sem nagyon ír. A gyerekeik születését is elintézi 3 egymást követő rövid kis bekezdésben, hirtelen felrúgja a lineáris elbeszélést és az egész számomra egy nagy zagyvaság lett.
Alfred Hitchcock nagyon fontos szerepet töltött be Grace Kelly életében, ez kétsgételen, de a biográfiának több olyan része is van, amikor el kellett gondolkodnom, kinek is olvasom az életrajzát? Túlzóan és szükségtelenül sokat írt róla, nem csak akkor, amikor még Grace rendezője volt, hanem később is.
A hercegnő haláláról aztán megint nagyon sok minden van, de főleg feltételezések, teóriák, érdemi nem sok.
Hiányérzetem maradt, mert pontos képet fest a színésznőről, de homályban hagyja a feleséget, az anyát és ami a legmeglepőbb, még a hercegnőt is.

2016. augusztus 23., kedd

Carrie Snyder: A futónő

A 104 éves Aganetha Smart egy nyugdíjasotthonban éldegél. Aggie az 1928-as olimpián nyert aranyat Kanadának, 800 méteren, akkor, amikor hosszabb távú futóversenyen nők először - és hosszú ideig utoljára - indulhattak. Minden írás ezt emeli ki a könyvről, engem is ez érdekelt volna, helyette ez, az olimpia, az edzések, maga a futás és a 800 méteres távval kapcsolatban kialakult kétségek vajmi kevés szerephez jutnak a könyvben. Helyette megismerjük Aganetha gyermek és ifjúkorát, folyamatosan ugrálva a múlt és a jelen között. A végére tartogat az írónő még egy meglepő csavart, de számora ez sem tudta igazán jóvá tenni az addigiakat


Ami még meglepett, h Aganetha Smart kitalált személy, derült ki az utószóból és a szerző ott azt írja, h az, 1928-ban indulhattak nők 800 méteren, de aztán csak 1960-ban újra - ez inspirálta a könyv megírására, hát…ez elég meglepő, mert ahogy már írtam, pont erről „felejtett el” hosszabban írni. Pedig szerintem ez a téma lehetett volna érdekes, kiemelhette volna a többi könyv közül, mert elképzelhető, ha felkerül egy versenyszám az olimpiára, amit rögtön le is vesznek róla, akkor első és egyetlen bajnoknője felemeli a szavát, harcol érte, de Aggie egész mással van elfoglalva. Persze alakulhat így valakinek az élete, csak mivel egyébként is fikció, szerintem érdemesebb lett volna akkor ezt választani fő szálként.
Bár nem volt rossz könyv, de számomra csalódást jelentett, a cím, a borító és a fülszöveg alapján sokkal inkább „sportos” olvasmányra számítottam, helyette mást kaptam.