2017. január 15., vasárnap

Lorenzo Marone: Der erste Tag vom Rest meines Lebens

Hosszú idő után az első könyv, ami igazán olvastatta magát.


Cesare felesége meghalt, gyerekeivel nem túl szoros a kapcsolata, de hirtelen két nő is lesz az életében, akiknek segítenie kell és akiknek segíteni akar, pedig ez nem túl jellemző a magának való, önző, mogorva, szoknyapecér öregúrra. Cesare azt hiszi, ő 77 évesen mindent tud, mindent és mindenkit megítélhet, de legnagyobb meglepetésére kiderülnek dolgok a múltból, amik őt is meglepik és új fényt vetnek az életére és a jelen eseményei is megváltoztatják. Erre utal a cím is - Életem hátralévő részének első napja – ez feltétlenül nagy tanulsága a könyvnek számomra: mai világunk mindenkitől folyamatos változást kíván, elfogadást, emberséget és erre az idősek is képesek, ahogy Ceasar is bebizonyítja.
Ez a könyv annyi mindenről szó: szerelemről, házasságról, vágyakról, unalomról, magányról, szülő – gyerek kapcsolatról, másságról, elfogadásról, barátságról, erőszakról, betegségről…és ami különösen érdekes volt, mindez egy férfi szemszögéből, hisz nem csak Cesare, hanem az író is férfi. Időnként kegyetlenül őszintén fogalmaz meg egy-egy férfi igazságot, amik újra rádöbbentettek, milyen mások is vagyunk sok szempontból. Persze mivel a regény ennyi témát érint és ilyen fontosakat, nem lehet mondani, h nagyon mélyre menne mindben, de mégsem éreztem, h felszínes lenne, elgondolkodásra, cselekvésre, elfogadásra ösztönöz a szereplők által.
Cesare kicsit hasonlít Ovéra, itt is egy idős úr élete vége felé a sztori főhőse, a téma is hasonló, de mégis más, Cesare élete Nápolyban játszódik, ezt a különbséget egyértelműen érzékelni lehet a svéd verzióhoz képest, az egész szenvedélyesebb, tragikusabb és bár itt is van finom humor, egészen más ez, mint a – számomra – semmihez sem hasonlítható északi sziporkák.
Sajnos a regény egyelőre nem jelent meg magyarul, remélem meg fog, mert ez szerintem egy különleges és fontos olvasmány lenne.

2017. január 12., csütörtök

Annemarie Strehl: Mit Chaos im Gepäck

A címére figyeltem fel (Káosszal a csomagban) és a gyanúm beigazolódott, tényleg utazós könyvről van szó, szóval rögtön érdekelt, de aztán kicsit csalódtam.


Rövid kis könyvecske, a csaj elhatározza, h 1 évet utazgatni fog, csak odafele váltja meg a jegyét Új-Zélandra és csak az első hétre foglal szállást. Hátizsákkal vág neki a kalandban és a terv az, h alkalmi munkákból fogja fenntartani magát, hostelekben alszik és utazgat. Hong Kongban éri az első kaland, ott száll át, majd következik Auckland, majd bejárja Új-Zélandot, ami után aztán Ausztrália következik. Bejárja az outbacket, megnézni az Ulurut (Ayers Rock), Tazmániát, hosszabb ideig maradt Melbourne-ben és végül Sydneyben is járt.
Amiért csalódtam, mert egyrészről az elején nagyon sótlanul ír, bár engem nagyon is érdekelnek az ilyen utazós könyvek, de ez nem tudott se lekötni, se érdekelni. A csaj hihetetlenül negatív, mindent és mindenkit kritizál, ami már csak azért is meglepő, mert azt gondoltam volna, aki egyedül vág neki a világnak, sok mindent akar látni és átélni, az kicsit nyitottabb, barátságosabb, lazább, de nem, nekem borzasztó unszimpatikus volt. Idővel azért kicsit belejött és nem volt annyira negatív már, de még mindig nagyon sok mindenen fel volt háborodva és bár időnként megpróbált jópofáskodni, meg jófej lenni, de az eléggé erőltetett lett. Persze azért voltak benne érdekes információk, történetek, de hiányzott az egészből egy kis só, na meg némi humor és valaki, aki átolvasta és javította volna az elütéseket és egyéb hibákat, amik voltak bőven, ez szintén idegesített. Egyébként a lány ezzel az utazásával párhuzamosan kezdett blogolni is, meg állítólag azzal pénzt is keresni, ami azért meglep, mert a stílusa szerintem nem a legjobb, de instagramon láttam, h még mindig utazgat, szóval valamit ezek szerint mégis tud…

2017. január 8., vasárnap

Gerog Kőváry: Ein Ungar kommt selten allein

A kultúrák közötti különbségek fontos szerepet játszanak a mindennapjaimban a munkám révén, az elmúlt években épp ezért nem csak erről, hanem arról is sokat tanultam – és tanulok ma is - milyenek is vagyunk mi magyarok. Pont ezért érdekel minden erről szóló könyv is, ezt egy német ismerősömtől kaptam kölcsön.


Az ’56-os magyar, Ausztriában újságíróként dolgozó szerző különböző témákról ír: a magyar konyháról, a magyar nőkről, a nyelvről, humorról stb. ezeken belül pedig rövid sztorikkal bontja ki a témákat, sokszor ismert emberekkel kapcsolatos történetekkel, de ezek az „ismert magyarok”, nem hogy a külföldieknek, sokszor nekem sem voltak ismerősek, márpedig, ha németül íródott egy könyv rólunk, az feltehetően nem nekünk, magyaroknak szól…
Egyébként alapvetően jópofa stílusban ír Kőváry, tartottam attól egy kicsit, h lesajnálóan, felsőbbrendűen ír majd a magyarokról, de nem. Alapvetően jó színben tűntet fel minket, úgy lát minket, ahogy mi magunkat olyan ritkán: egyedinek, sokszor érthetetlennek, humorosnak, nagy szívűnek, szerethetőnek….- tapasztalataim szerint a nálunk élő külföldiekben is legtöbbször ez a kép alakul ki. Persze tele van általánosításokkal, sztereotípiákkal, ami nem baj, mert nyilván van alapjuk ezeknek. Most igazán rádöbbentem arra is, h egy nép, néplélek milyen sokat tud változni néhány évtized alatt, persze a mi elmúlt néhány évtizedünk a rendszerváltás óta nem volt éppen eseménytelen, ráadásul egybe esik a világ felgyorsulásával, a globalizáció teljes térnyerésével, amik szintén igen befolyásolók. Sajnos nagyon sok olyan dolgot találtam benne, ami szerintem már nem igaz ránk. Az első kiadás 1986-ban jelent meg, az általam olvasott példányt 2013-ban adták ki, ez már a 10. kiadás volt, közben átdolgozta az időközben (2009) elhunyt szerző, de ez nem nagyon derült ki sajnos. Talán manapság az e-könyvek korszakában, talán már nagyon hozzá vagyok szokva, h leginkább a legújabb könyveket olvasom, de engem kimondottan zavar, h a könyv tele van olyan megállapítással, ami ma már nem állja meg a helyét, meg 1992-es tankönyvekre hivatkozik, mint aktuálisra…ez azért ma már gáz szerintem, nekem. A végén aztán helyreigazít néhány dolgot, h mi minden változott pl. a politikai vezetésben, de ez már, mint halottnak a csók.
Összességében a könyv nekem inkább csalódást jelentett és meglep az osztrák/német sikere – amiről 10 kiadás tanuskodik.

2017. január 4., szerda

Viola Shipman: Für immer in deinem Herzen

3 generáció története a regény, az életvidám, mindenki kedvence nagymama Lollyé, a kicsit szürke, mindenkinek megfelelni akaró lányáé, Ardené és az ő, még önmagát kereső, lányáé, Laurené.


Arden – bár nem szereti a munkáját és nem is becsülik meg – úgy tűnik, csak a munkájának él, mert válása után szüksége van a pénzre. Anyját – akivel teljesen eltérő személyiségek, egész gyerek- és fiatalkorában szenvedett ettől, ez rá is nyomta bélyegét a kapcsolatukra – már régóta nem látták, de amikor aggasztó híreket kapnak Lollyról, meglátogatják. A találkozás mindhárom nőnek jót tesz: Lolly segítséget kap, végre újra gondoskodhat valakikről, tovább adhatja történeteit, lánya és unokája pedig újra felfedezi a nyugodt kisvárost és Lolly életvidám, pozitív szemlélete idővel rájuk is átragad. Mindegyiküknek van egy Charme-karkötője, rajta életük fontos szimbólumaival, amikhez egy-egy sorsdöntő pillanat kapcsolódik, ezekről mesélve ismerjük meg jobban a szereplőket és ők is egymást. Elgondolkodtató a három generáció kapcsolata, szülő és gyerek között természetes a kapocs, ahogy nagyszülő és unoka között is, de szerintem ez manapság változóban van, sokszor sokszáz kilométer választja el egymástól a családokat ill. a generációk közötti különbségek is egyre nőnek.
…meg kell ismernünk az öregeinket, mert nekik olyan életük volt, amit mi elképzelni is alig tudunk. Megtanultam becsülni, hogy nagyanyáink nem csak családjaink támaszai, az életünk szerencsehozói, hanem a hidak is a múltunkhoz és ugródeszkák a jövőnkbe.
Ez a gondolat nagyon igaz szerintem, elgondolkodtatott. Viszont sokszor az volt az érzésem, h Rosamunda Pilchert olvasok…sok a cukormáz és szirup, de jócskán találtam benne azért – számomra – értékes gondolatokat is.

2017. január 1., vasárnap

Boldog új évet!

Újabb évnek értünk a végére, így itt az ideje egy kis összegzésnek!
79 könyvet olvastam ki 2016-ban, eggyel többet, mint előző évben. A könyvek megoszlása a következőképpen nézett ki: 21-et olvastam magyarul és 58-at németül, visszatért tehát a tavalyi 29-49 után, az előző évek aránya. A 21 magyar nyelvű olvasmányomból 10-et magyar szerzők jegyeznek, ez – hozzám képest – egész jó arány. A 79-ből ismét a túlnyomó többségét a Kindle-ömön ovastam, szám szerint 63-at, 16 volt így a hagyományos könyvek száma, ebből 3 kölcsönkönyv volt. Szintén 3 a book&walktól kapott e-könyvek száma, köszönet értük! És egy újabb 3, ennyi könyvet olvastam idén az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listáról, ezzel „komoly fodulóponthoz” érkeztem: pontosan 100 könyvet olvastam az 1001 legfontosabb közül;).


2016-ban is sikeresen teljesítettem a várólistámat és az előző évhez hasonlóan szívesen olvastam (ön)életrajzi könyveket (Grace, Áron, Freddie), amiket egyre szívesebben teszek, így folytatás várható ezen a vonalon. Az olimpiai évében persze, h voltak sportos olvasmányok is (A futónő, Meine Olympiade, Berlin 1936). Az előző évek gyakorlatához hasonlóan ezúttal is csak egy könyv került fel az abszolút kedvencek közé (Vágyaim listája), de persze most is volt még jó néhány, amik nagy hatást tettek rám. Ilyen volt Mhairi McFarlane új könyve, Marc Elsberg utópiája, a Blackout, Lawrence Hill nem mindennapi rabszolgatörténete, Ove humoros és megkapó története valamint Toni Jordan regénye, a Tausend kleine Schritte. Két városról is olvastam egy-egy könyvet (Koppenhága, Barcelona), ez a vonal is biztosan folytatódni fog 2017-ben. Írók szempontjából a legnagyobb felfedezésem Anna McPartlin, akitől még sokat szeretnék olvasni, magyar vonalon pedig Szécsi Noémi könyveivel ugyanez a tervem.
A 2016-os év legolvasottabb bejegyzése a Marie Curie és lányai c. könyvről írt lett, ezt követte a Szent László-vér, majd a Svéd. A 4. legnépszerűbb írás A Zsolnay-kód volt, az 5. helyet pedig a Köztes idő szerezte meg. Megjegyzendő, bár nem túl meglepő, h az 5 legolvasottabb mind magyar nyelvű könyv volt.
Egy újabb izgalmas olvasási évet zárok le és rögtön meg is kezdem a nem kevésbé változatosnak és eseménydúsnak ígérkező következőt. Olvasásra fel!

2016. december 30., péntek

Szécsi Noémi: Kommunista Monte Cristo

Nagyon régen tervezek Szécsi Noémitól olvasni, most vettem tőle két könyvet és végre nekiálltam az egyiknek.
Az 1919-es tanácsköztársaságtól az 1956-os eseményekig követjük figyelemmel a magyar történelmet, az egykori mészároslegény, a hithű kommunista Sanyi szemével, egy abszurdba hajló regényben, amiben minden egy kicsit más, mint ahogy eddig ismertük.


A Kommunista Monte Cristo fiatal főhőse a 20. század elején belecsöppen a kommunista mozgalomba, és csak élete vége felé kezdi átlátni, mi történik körülötte, de addig nagyon sok mindennek kell történnie. Kun Béla megbízásából Bécsbe megy, Horthy börtönében megkínozzák, majd jön a tisztes polgári élet egy reakciós feleséggel, állás a minisztériumban, ezzel párhuzamosan meg az illegális kommunista mozgalom. Majd jön a gazdasági világválság, a nyilasuralom, a zsidóüldözés, a II. világháború és politikai kalandok sora. Az immáron újra hentesként dolgozó bicsérdista (kb. vegetáriánus) Sanyit idős korára sem kíméli az élet és lassan sziklaszilárd hite is kezd meginogni a kommunizmusban.
Mindezt számomra nagyon szórakoztató módon, szatírikusan írja le az írónő, aki alaposan beleásta magát a kommunizmusba. A regény 2006-os megjelenése után sok kritikát kapott, a téma miatt, h kit érdekel ez, ill. h nem lehet érteni a háttérismeretek hiányában az utalásokat, ezáltal a könyv nem vicces. Nyilván nem értettem minden utalást, de simán lehetett követni és nagyon jókat mosolyogni rajta. Azért nem lehettem egyedül ezzel, mert Szécsi 2009-ben az Európai Unió irodalmi díját nyerte el ezzel a regénnyel.
Nekem nagyon tetszett a Kommunista Monte Cristo, megint azt éreztem, h szerettem a történetet, meg a szereplőket, mert a magaménak éreztem őket, elvégre az írónő a magyar történelem vérzivataros időszakain vezet végig. Ami nekem még Szécsinél kimondottan tetszik, h mesélni szeretne és szórakoztatni, nem „művészieskedni”, nem „lila ködöket” írni. Az ő kortárs irodalma ezért tényleg nekem való, biztos, hogy fogok még olvasni tőle.

2016. december 26., hétfő

Katrin Koppold: Zimtzauber

Kicsit kettősek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Egyrészről nagyon tetszett, régen nevettem ilyen jókat egy könyvön, vicces szereplők és párbeszédek, sok szituáció komikum. Másrészről viszont csalódott voltam a végén, szerintem nagyon váratlanul lett vége.Ráadásul sok minden nagyon felületes benne, ezek közül néhányat talán érdemes lett volna kifejteni.


Elisa egy régi kis könyvesboltot vezet és nem elég a karácsony előtti sok tennivaló, még a tulajdonos is bekeményít, ráadásul még egy kéményseprőt is ki kell hívni egy kandallóba szorult galamb miatt. Innentől kezdve aztán nem várt fordulatot vesznek az események: Elisát, mintha a balszerencse üldözné és ebben egy jósnő is megerősíti, bocsánatot kell kérnie és ki kell engesztelnie valakit, aki ellen elkövetett valakit. Márpedig Elisa – véletlenül – jól fejbe kólintotta a kéményseprőt, így hát az ő bocsánatától reméli az élete normális kerékvágásba történtő visszaállását. Nyomoz, utána utazik, szervez, rendezkedik és a bocsánatkérésével üldözi a rendívül jóképű – naná;) – sértettet, közben hülyébbnél hülyébb helyzetekbe keverve magát és a kéményseprő cégvezető Markot egy luxus wellness hotelben. Sziporkázó poénok, természeti „katasztrófák” közepette aztán együtt töltik az ünnepeket és persze a happy end sem marad el.
A címét - Fahéjvarázslat - nem nagyon értem, de ennek ellenére egy újabb karácsonyi "hangulatfelelős" könyvet olvastam.