2017. március 21., kedd

Andreas Brendt: Boarderlines

Egy fiatal kölni egyetemista srác 1996-ban hirtelen felindulásból felkerekedik egy barátjával és meg sem áll Baliig ill. Ausztráliáig. Utazgatnak, ismerkednek, szörföznek, élményeket gyűjtenek, olyanokat, amik aztán átveszik - legalábbis Andreas élete fölött - az uralmat. Innentől kezdve nincs megállás, elkapja a gépszíj: Dél-Afrika, Sri Lanka, Fiji, Új-Zéland, Indonézia, Chile, Peru, Ecuador, a teljesség igénye nélkül.


Eleinte, míg egyetemre jár, állandóan őrlődik, egyrészről tudja, nem hagyhatja abba a tanulmányait, szereti és érdekli is az egyetem, mégis egyfolytában vonza a tenger, az óceán, elvágyódik, szörfözni akar. Egy-egy kaland után jó ugyan a pontosság, a minőség, a kiszámíthatóság, amit megkap otthon, Németországban, de gyorsan rájön, h hiányoznak neki a fontos dolgok, az igazi pillanatok, amiket az utazásai alatt élt át. Szörftanárként dolgozik, el is végez egy képzést és oktató lesz, az egyetem mellett dolgozik, spórol, az utazásaiért él – tetszett, h ebbe is bepillantunk. Az utazásait egyébként nem a luxus jellemzi, sőt…a legolcsóbb helyeken is fontos, h mennyit költ, a legszegényebb országokban fordul meg és a legszegényebb helyiekkel ismerkedik.
Annyira nem tetszett az elején, ami a témát tekintve számomra meglepetés volt, mert alapból szeretem az ilyen könyveket, de nem tetszett a stílusa, alig valamit tudunk meg az országokról és néhány dolog teljesen kiakasztott, pl. amikor oldalakon keresztül ír egy dél-afrikai szkandercsatáról, aztán fél mondatban említi a jó reménység fokát – nem útikönyvet várok, de azért… Aztán mintha egyre jobban belejött volna az írásba is, a gondolatait sokkal összeszedettebben fogalmazza meg, olvasmányosabban írja le.
Miután befejezi az egyetemet, tovább őrlődik, egyrészről most már lenne lehetősége, h utazgasson, de a kötelességtudat kínozza, míg végül az utazás mellett dönt. Nyáron Franciaországban egy szörftábor vezetője, Új-Zélandra is hasonló okból kerül és a keresett pénzből szörfözik az év többi részében. Jönnek a nagy kalandok és a még nagyobb hullámok, sok szörföst ismer meg, sokszor ír magáról a szörfről, engem ez annyira nem kötött le, de emellett van sok vicces, szívmelengető, érdekes epizód, belecsempész egyre többet a helyiekről, az országokról és saját magáról.
Átélni a pillanatot, ahelyett, hogy előkapnád a fényképezőgépet, hogy egy gyenge fotót készíts róla.
Meglepően őszintén ír a kábítószeres kalandjairól is, de egy idő után egyre többször jelentkezik az érzés, h csodálatos szörfözni, de hiányzik valami, h haza vágyik, túl messze van mindenkitől, hiányzik neki, h kettesben legyen valakivel. Rájön, h valamikor ez a sokak által irigyelt és vágyott élet, az állandó utazgatás is elveszti a báját, mert ugyanúgy hétköznapivá válik, rutinná, mint minden más és ekkor képes meghozni az újabb nagy döntést és a világjáró kalandok után a hétköznapi élet kalandjaiba veti bele magát.
A könyv felépítése kicsit olyan, mintha minden utazásnak egy blogbejegyzést szentelt volna, az utazások közben idővel lesz egy naplója, gondolom a könyv alapja, mert úgy nézem blog valójában nem volt. Vannak olyan fejezetek, amik nagyon olvasmányosak, de egészen a végéig felbukkannak olyanok is, amiket mintha valaki más írt volna, ezek döcögősek, unalmasak voltak nekem.

2017. március 14., kedd

Patricia Gucci: Gucci

Megláttam ezt a könyvet és azonnal kellett. Nem vagyok sem divat- sem márkabolond, mégis nagyon érdekelt a regény és a híres világmárka, valamint a Gucci család története.


A könyv első fele inkább csalódás volt, mert az alcímével (Egy sikeres dinasztia története) egyáltalán nincs összhangban, nekem inkább úgy tűnt, a szerző saját szülei szerelmét és saját anyját akarja piedesztálra emelni. Ennek ellenére ez is érdekes volt, olvashatunk a híres márka kezdeteiről, de mégis inkább Aldo Gucci és szerelme, szeretője Bruna története ez sokkal inkább, mint a világmárkáé. Hihetetlen, h még a 70-es években is mennyire más volt a közerkölcs Olaszországban, ami a vállást, a házasságon kívüli gyerekeket illeti, ebbe is bepillanást kapunk Patricia történetén keresztül. Meglepő módon, annak ellenére, h az elején az volt az érzésem, isteníti az anyját, nagyon is őszintén írt arról, mennyire kevés figyelmet és szeretetet kapott tőle. Anyja nagyon szenvedett a lány apja nélkül, bár szeretettel ír az édesanyjáról, de már gyerekként jobbnak találta a bentlakásos iskolát, mint hogy az anyjával éljen, miközben az elkísérte a Gucci ház fejét üzleti útjaira. Felnőve Patricia egy igazi álom jetset életbe csöppen, rengeteg utazással, ismert emberekkel, pénzzel, hatalommal, megvan mindene. Mégsem egy rózsaszín sikertörténetről van szó, hisz az időközben nemzetközi márkává, a luxus megfelelőjévé váló Guccinál komoly belső harcok folynak a családon belül, még több hatalomért, még több pénzért. Sikerül is túljárni az idős Aldo Guccinak, Patricia apjának az eszén, így több, mint 80 évesen elveszít mindent és még börtönbe is kerül, ez igazán meglepett. Azért azt hozzá kell tennem, h itt a pontos okot, miért is ítélték el, nem igazán sikerült megértenem, eléggé felületesen és szerintem a kívülálló számára érthetetlenül ír erről. A végére mégis megkedveltem a szerzőt és a szüleit, megismerve hulámvölgyeiket és hegyeiket, összességében tetszett a könyv.

2017. március 8., szerda

Petra Hülsmann: Glück ist, wenn man trotzdem liebt

Isa teljesen normális életét szabályozott keretek között éli. Mindennek megvan a maga helye és ideje, megvan a lány rövid- és a hosszútávú terve az életre.


Alapvetően aprócska változásnak tűnik, h a munkahelyével, a virágbolttal szemben, a kis thai büfé helyén egy új étterem nyílik, mégis ez forgatja fel Isa életét. Új ízeket ismer meg és új barátokat szerez, lazul a „hét rendje” és a rekordokat döntögető melegben bejárja Hamburgot, miközben lassan rájön, h két férfi között vívódik.
Van egyrészről az igazi, aki abszolút minden elvárásának megfelel és akibe pont ezért bele akar szeretni és bele kell szeretnie és van az ideális pasitól fényévekre leledző, aki mégis Isa gondolataiba tolakodik…Ez a szembeállítás, ez a dilemma tetszett, mert nagyon is életszagú: megalkotunk magunknak egy ideált, még olyan szerencsések is vagyunk, h találkozunk vele, mégsem tudunk beleszeretni, mert a szerelem nem ilyen egyszerű. Megfelelhet valaki minden elvárásunknak, de ha nincs meg a kémia, a szikra, nem fog működni a dolog.
Olvastatta magát, a kis könnyed, jól megírt limonádé sok-sok szituáció komikummal, minden a helyén volt és a helyére került, tetszett, biztosan fogok még olvasni a szerzőtől.

2017. március 2., csütörtök

Julian Fellowes: Snobs

A könyv várólistán volt kb. ezer éve, de annyira sosem érdekelt, h bele is kezdjek.
Edith bár jó, de nem nemesi családból származik, nem hozományvadász, de nagyon érdekelt abban, h Charles, egy fiatal, közepesen vonzó és még kevésbé izgalmas vele nagyjából egykorú Lord elvegye.


Amikor ez megtörténik mégis unatkozik mellette, nem szerelmes és kiderül, h a pasi címe, rangja azért nem elég egy boldog élethez. Gyorsan hozzászokik az új státuszával járó privilégiumokhoz, de másra, többre vágyik, ezért aztán beleugrik egy provokáló kapcsolatba. De Londonból, egy nem túl sikeres színész oldaláról, hirtelen és váratlanul nem is tűnik egykori élete annyira szürkének és unalmasnak, ráadásul a féltékenységét is feltüzelik. Edithnek választania kell a magánélete és a nyilvános élete között, nem lehet mindkettőben sikeres és boldog, se a férjével, se a szeretőjével. Igazán érdekessé ekkor vált számomra a regény, hisz Edith, ballépése után mindent elkövet, h visszakapja a Charlest, na nem csak merő nosztaligából és pénzéhségből, immáron egyéb okai is vannak. Ezzel egy rafinált játszma veszi kezdetét Edith és anyósa között. A regény remekül mutatja be az angol arisztokráciát, a felső tízezret és az ott uralkodó szokásokat, szeszélyeket. A történetet Edith barátja egy fiatal színész meséli, meglehetősen szenvtelen stílusban, ez valahogy mégis nagyon illett az egészhez és kimondottan tetszett. Ahogy összességében az egész regény, egy kicsit döcögősebb, kevésbé izgalmas kezdés után, olvastatta magát.
A szerző Oscar-díjat nyert a Gosford Park forgatókönyvéért és a Downton Abbey-vel az utóbbi évek egyik legsikeresebb sorozata fűződik a nevéhez.

2017. február 25., szombat

Sophie Kinsella: Schau mir in die Augen Audrey

Számomra ez egy meglepő történet volt Kinsellától, na nem, mintha nagy szakértője lennék az írónőnek, de mindenesetre nagyon más volt, mint az eddig tőle olvasott chick litek.


A Turner család életébe pillantunk be, Audrey által. A tinilány nem jár iskolába, szociális fóbiája van, depresszív epizódokkal, az iskolában történt vele valami, de ennél konkrétabb nem derül ki, de ez elég is. Nem tud még a családja szemébe se nézni, ezért mindig napszemüvegben van, ez „védi” a tekintetektől, terápiára jár és komoly problémát jelent számára, ha ki kell mennie az utcára, vagy másokkal kell érintkeznie. Mindez persze a családjára is rányomja a bélyegét, anyja tulajdonképpen mindig épp az idegösszeomlás előtt áll, hisz nem csak a lányáért aggódik, hanem a fiáért, Frankért is, aki a kissé neurotikus anya szerint számítógépfüggő. Az apa és a 4 éves Felix inkább csak a történet mellékszereplői. Audrey állapota rohamos fejlődésnek indul, amikor bátyja egy barátja feltűnik a színen. Linusszal minden olyan egyszerű és szépen lassan szerelem szövődik közöttük. El is uralkodik a lányon a hurrá optimizmus, ami azért még egy kicsit korai.
Fontos témák, sok tanulság, nagyon jól kitalált és megírt, szerethető szereplők, a történet végére mindenki leküzdi a démonjait és helyreáll a világ rendje.

2017. február 20., hétfő

Julica Jungehülsing: Ein Jahr in Australien

Egy újabb könyvet olvastam az Ein Jahr in… sorozatból, Stockholm, Koppenhága, New York és Rio de Janeiro után ezúttal Sydney következett. Nem is értem, miért nem a város neve szerepel a címben, mert a szerző konkrétan Sydneyben töltött egy évet.


Ezúttal is újságíró a szerző, aki német lapok szabadúszó tudósítójaként költözik Sydneybe, ahova először egy munka miatt kerül és nem csak a kontinensbe szeret bele, hanem a szörfözésbe és egy izraeli származású ausztrál világutazó pasiba is, ez már elég ok, h elhagyja Hamburgot. Ezúttal szerintem sikerült megtalálni az egyensúlyt a magánélete- és a város, az ország leírása között. Megismerjük egy picit Julicát is, az ő hétköznapjait, de rajta keresztül sok mindent megtudunk Ausztráliáról, ahol 2 ember él négyzetkilométerenként, ezzel a föld legmagányosabb kontinense és Sydneyről, aminek az Indiai - óceán van az egyik, a Csendes - óceán a másik oldalán. A hamburgi nőt sok minden rácsodálkozásra készteti: itt a kikötő nem egy kulissza a város szélén, mint Hamburgban, hanem a város szíve, ami mindenhol jelen van. A várost 240 kilóméternyi tengerparttal zárja körül a víz, dokkok, nemzeti parkok, strandok, sziklás partszakaszok. A világ legszárazabb kontinense ez, de ha esik, akkor úgy igazán, de észak németként leginkább az euforikus ausztrálok reakciója lepte meg, akik oda és vissza voltak az esőtől. A Bondi Beachen lakó és szörföző újságírónő egy ausztrál barátnőjével elvégez egy vízi mentő tanfolyamot is, itt ismerkedik meg a legtöbb ausztrállal, de egyébként nemzetközi a csapat, még magyar is van. Tipikus garázsvásárokon és lomtalanításokon szedi össze sok cuccát, a szilvesztert a híres sydney tűzijátékkal ünnepli és sok apró érdekességet tud meg a multifunkticonális tejes ládáktól a Melbourne Cup izgalmain át sok mindenről. Mivel az író német nő, nem maradhatott el a csinosabban öltözött ausztrál nők „meg nem értése/fikázása”, mert hát a német nők legendásan, khm, khm praktikusan öltözködnek és mindenki gyanús, aki ezt nem így teszi.
Egy hosszabb kirándulást tett Arnhem földre, meglepte, h előtte kérdezgette az ausztrál ismerőseit, de még az ő többségük sem volt ott soha, őt viszont teljesen lenyűgözte, alig akart visszamenni Sydneybe. Ez a terület Ausztrália egyik legfélreesőbb része, jelenleg az őslakosok felügyelete alatt áll – melyeknek köszönhetően a mai napig élénken élnek a hagyományok. Földrajzi fekvésének, éghajlatának, növény és állatvilágának, valamint kulturális hagyományainak köszönhetően Arnhem föld a kontinens egyedülállóan színes és változatos szeglete. Az itt élő őslakos csoportok hagyományai az emberiség egyik legősibb tradícióját képviselik.
Végül megállapítja, h az egyetlen nagyobb hibája ennek az egyébként jól sikerült kontinensnek, h pár ezer mérfölddel/km-el távolabb van a kelleténél a többitől és ír a Sydney szindrómáról is, vagyis, hogy aki egyszer megismeri a várost, nem akarja többé elhagyni. Kíváncsian várom a nagy kalandot és azt is, nálam is jön-e majd a Sydney szindróma;).

2017. február 16., csütörtök

Audrey Carlan: Calendar Girl – ersehnt

A 4., befejező kötetre nagyon megváltozott a történet. Mia immáron nem eszkortlány, túl sok minden történt, itt már inkább it-girlnek mondanám.


Az újságok is felfigyeltek a minden hónapban más pasi oldalán feltűnő csinos nőre, sztárocska lett belőle. Bár álma az volt, h színésznő legyen, októberben elvállal egy munkát, egy tv-s doktor hívja a műsorába, h forgasson rövid kis sztorikat. Wes segítségével kiteljesedik ebben a munkában, a magánéletük is rendben van, de nehézségekkel tarkított. Kissé szokatlan módon elég hosszan követhetjük a szerelmes mindennapjaikat, holott általában az a bevált séma, h több száz oldalon epekednek, meg se vele, se nélküle, aztán a happy end 2 oldal alatt le van tudva, ez itt üdítően másként volt. Viszont ez a kötet – talán ezért is - már nem túl izgalmas, talán a végére, decemberre tartogatott egy meglepetést Carlan, de én valahogy az elejétől sejtettem, h ez lesz az előrelátható vége.


Összességében nem tudom, mit gondoljak a sorozatról. Az ötlet tetszett, általában a megvalósítás is – bár akad bőven kritizálnivaló is – de szerintem kár, h nem vitte végig az eredeti ötletet. Ezt egyébként a történet alakulása abszolút magyarázza, valahogy mégis hiányérzetem maradt. Pedig az utolsó néhány oldalon még a főszereplők néhány évvel későbbi életébe is bepillanthatunk, szóval nem ilyen szempontból;).
Ami nekem nem tetszett, h bizonyos szituációkat a szerző túlidealizált, pár szereplőt undorítóan tökéletesre gyúrt (Max) és néhány témát, egyszerűen a szőnyeg alá söpört, miután pörgött rajtuk egy sort (Mia szülei). Tetszettek viszont a főszereplők, különösen Miát kedveltem meg, aki mindenképpen nagy fejlődésen ment keresztül, nagyon sok minden történt vele ebben az egy évben, szóval valahol modern „fejlődésregény” is, meglepő módon.
Biztos vagyok benne, h ezzel a kasszasikerrel is folytatódik az utóbbi idők tendenciája, és előbb utóbb ebből is film lesz.